Lala

"Már most egészen másképp néz ki az oliwai ház." (első mondat)

Jacek Dehnel: Lala

 

Ez az egyik legrégebbi könyv, ami a várólistámon  szerepel, valahogy mindig arrébb toltam. Talán a YA-borítókra hajazó, kissé hajmeresztő borító az oka? Nem tudom. Pedig a fülszöveget elolvasva a thrilleres borító egy viszonylag klasszikus családtörténetet rejt - ha nem is a klasszikus formában elmesélve.

Kötetünk főszereplője maga Helena Bienicka, alias Lala, aki az író, Jacek Dehnel nagymamája. Lala egész életében a családi legendákat meséli úton-útonfélen, ám legfőképpen unokájának. Ebből a mese-egyvelegből próbálja az író összerakni családja történetét, ám ő maga is hol elveszíti, hogy elkapja a fonalat.

Nagyon izgalmasan indul a kötet, szórakoztató nagyi, szuper stílus, leporolnivaló, kosztümös családi idill egy vidéki kúriában. Majd hamarosan jönnek a mindenféle rokonok és családtagok, néha a nagyi mesél, néha az író mesél a barátainak, a fonalat sokszor elveszítem, néha megtalálom. Nem mondom, hogy összeállt a fejemben a család, de az biztos, hogy nem is rajzoltam hozzá családfát - pedig kellett volna. Emléktöredékek sokasága, legendák, sztorik... és a végén kirajzolódik nem csak Lala, hanem a család bő száz éven átívelő története.

Erre a könyvre azt mondanám, hogy kétszer olvasós (minimum!); egyrészt nagyon jó a stílusa, másrészt van annyira nehéz olvasmány, hogy második olvasásra is tömérdek újdonságot fedezhetünk fel benne.
Számomra nem állt össze egy kerek egésszé, hanem homályban feltűnő képek sokasága maradt meg belőle, az örök tapogatózás maga. Többször éreztem úgy, hogy át lehetne formálni ezt a könyvet valami könnyebben emészthetővé is, hiszen el tudom képzelni, hogy nem mindenkinek van kedve olvasás közben egy fonal vége után kapkodni, amit soha nem érhetünk el.
Nem is tudom igazán megragadni a lényeget és ez a zavaró érzés végig velem volt olvasás közben.

"– Mit írogatsz? – kérdi a nagymama, fölemelve a szemét a folyóiratról.
– Regényt rólad, nagyi.
– Rólam? Egy ilyen fenéről?
– Miért fene? A csodálatos nagyiról.

– Hát, csodálatos az sohasem voltam. A hűtlenségem Julekkel… De ha én írnám meg, mindenről írnék benne. És?
– Hogyhogy „és”?
– Hogy megy?
– Rémesen. Semmi sem áll össze. Mert vagy időrendi sorrendben kell haladnom, aminek semmi értelme, hisz te sosem időrendben mesélsz, vagy szerteágazóan, de akkor senki nem igazodik el abban, miről van szó.
– Hát, akkor kétszer kell elolvasni.
– Ja, ez is egy hozzáállás."

 Így újraolvasva a kiemelt részeket mindenképpen kiemelném, hogy az író csodálatos visszaemlékezést írt arról a pillanatról, amikor ráébredt a múlandóság bizonyosságára:

"A fájdalmas, éles megvilágosodás pillanat volt ez – az egyetlen lehetséges mód, hogy az ember igazán fontos dolgokat tudjon meg. Talán a testvéremmel husánggal verekedtünk, tán egy jövendölő arkangyal türkizes-málnaszínű szárnyait rajzoltam épp, vagy a százlábú életét figyeltem meg egy oldalra gördített kő alatt. Lényegtelen. Az istenek megnyitották a mennyeket, a megvilágosodás fénysugarát küldték felém, és megmutatták – akárcsak mindenkinek –, hogy minden elmúlik. Rájöttem, hogy nincs a tárgyaknak tisztítótüze. Hogy senki nem vár már az elveszett levelekre, senki nem olvassa az elégett könyveket, a romok nem lesznek újból házzá, és a cserepek sem változnak vissza a nagymama csillogó-villogó étkészletének teáscsészéjévé. Az elveszett dolgok nem élek . a földben hevernek vagy a levegőben szállanak, temetetlen. Nem hárítottam el az ütést, az angyal formálódott tovább a rajzlapon, a százlábúak szertefutottak."

És a nagymama számtalan egyedi elképzelése, huncut pillanatai közül is kiemelnék egyet:

"– Hát, hisz… Tudod mit, legyünk őszinték, a nagyapád nem volt tökéletesen hűséges hozzám az együtt töltött sok-sok esztendő során. De végig tisztában voltam vele, hogy én vagyok számára a legfontosabb, márpedig ez a fontos. Különben meg olyan szép férfi volt, hogy a nők maguktól feküdtek be az ágyába. Aztán egyszer azt mondtam magamnak, hogy inkább legyen szép és jó férjem, aki időről időre félrelép, mint egy olyan, aki azért lesz hűséges, mert úgysem néz rám senki más."

És a nagyi emlékeivel homályba vesző kor homályba tűnő emlékeiről egy nagyon jó leírás, mely a saját nagyszüleim történeteit juttatták eszembe. Amikor őket elveszítettem, akkor jutott eszembe, hogy velük együtt egy egész világot elveszítettem és a korosztályukkal (100 évesek lennének már...) egy egész korszak tűnt le.

"Mennyi minden történt akkoriban! Suhantak a hetek és a hónapok, karácsony után húsvét lett, húsvét után karácsony. Karácsonyfaláncot aggattunk a fára, és a nagymama elmesélte, hogyan kapott lángra egyszer a ruhája, miközben a gyertyákat rakosgatta föl a fára. Az unokatestvére, Adas Bahr oltotta el.
– Unokatestvér, nagyi? Milyen unokatestvér?
– Brokl-ági rokon. Talán az anyám unokaöccse. Vagy a nagyapám húgának fia? Nem, mert a nagyapámnak nem volt húga. Akkor lehet, hogy másodunokatestvér, nem tudom. A lényeg, hogy eloltotta.
Valóban, ezzel képtelenség nem egyetérteni. Főképp, hogy a nagymamám lánglelkét soha nem lehetett könnyű eloltani, különösen fiatalkora esztendőiben."

Ahhoz képest, hogy azt hittem, nem tudok majd erről a könyvről egy sort sem írni, visszatekintve ez lett az egyik leghosszabb (bár kétségtelenül az egyik legamatőrebb) bejegyzésem és talán az egyik könyv melyből a legtöbb idézetet írtam ki magamnak az elmúlt években.

Egyasszony

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

"Maga héthetes terhes, gratulálok. Jöjjön vissza szülés után."

Az egyik legolvasottabb kortárs írónő legolvasottabb könyvét sikerült tegnap elolvasni (szó szerint egy nap alatt, bár nem hosszú). Nagyon kíváncsi voltam rá, hiszen A rózsaszín ruha eléggé letört a jó múltkorában, érdekelt, mi volt az írónő első regénye.

Tényleg népszerű, hiszen előjegyeztettem a könyvtárban, de szó szerint sorba kellett állni hozzá. Nem ismertem/nem olvastam korábban az írónő blogját, így nem voltak előítéleteim.

Ez a könyv engem teljesen padlóra tett. Nagyon telepedős a hangulata, egy komor, szomorkás légkörbe kerültem olvasás közben és utána is nehezen tudtam belőle kilépni. Ez eleinte idegesített, hiszen nem értettem. Aki olvassa a blogomat, az tudja, hogy bőven olvasok tragédiákról, szenvedésekről, azok még sincsenek rám ilyen tartós hatással. Arra jutottam, hogy ez a könyv annyira életszerű, hiszen ez élet maga, az, ami körülöttünk zajlik, a csendes tragédiák, amiket szinte észre sem veszünk. Zsuzsikával egy évben születtem, 1 nappal hamarabb, és azonnal az fejemben cikázott, hogy én is lehetettem volna Zsuzsika. Persze, bárkivel megtörténhet, nem kell ehhez azon a napon születnie, de ezek az összefüggések mégis nagyon közel nyomták hozzám a történetet. Anyukám milliószor mesélt a nőgyógyászok lekezelő, megalázó hozzáállásáról, arról, hogy a húszas évei elején még szinte gyerek volt, amikor vállalt engem, mennyire kiszolgáltatott volt, mennyire nem tudott kiállni magáért. Lassan ráébredtem, hogy vannak átfedések... De nekünk szerencsénk volt. Továbbgördítve a történetet, ez a könyv nem csak Zsuzsika és anyukája csendes története, hanem majd egy élet maga. Péterfy-Novák Éva egy romboló, bántalmazó kapcsolatban élt, sok-sok éven át tűrte férje fizikai és lelki gyötrését, amit körülöttünk nők milliói szenvednek el hasonlóan nap, mint nap, elzárva, a négy fal között, de ami miatt az írónőt szívem szerint megölelném és nagyon büszke voltam rá olvasás közben, hogy ráébredt arra, mi a szerepe ebben a bántalmazó kapcsolatban és az ördögi kört megszakítva ki tudott belőle lépni! Ehhez hatalmas erő és bátorság kell! Mert adni magának egy új esélyt! Zsuzsika és elvesztett magzata örökre az élete része maradt, ám megengedte magának azt, hogy boldog legyen és új alapokra építhesse az életét. Amiből csak egyetlenegy van (ameddig nem bizonyítják a többit érdemesebb e szerint élnünk). 

Szóval hatalmas erőket mozgatott meg bennem ez a könyv, az érzelmeim próbáltak mindenfelé kitörni olvasás közben. Szinte éreztem az írónő erejét, amit azt hiszem, az olvasó számára már bizonyított.

Kis kiegészítés: Az írónő bevallottan időnként káromkodik. Ez eleinte zavart engem olvasás közben, de a könyv felétől azt éreztem, hogy "basszus csodálom, hogy csak ennyit káromkodik!"

"Szóval mostanában a dühkitörések után, másnap mindig kedveskedik, majdhogynem udvarol egész nap, én pedig minduntalan élvezettel fürdőzöm ebben. Ilyenkor ugyanis fontosnak érzem magam, elvakít, hogy úgy tűnik, ennyire szeretnek. Olyan ez, mint a kábítószer, szinte vágyakozom arra, hogy agresszív legyen, mert ami utána következik, azt újra és újra át akarom élni. És szépen belekerülünk ebbe a mindkettőnk számára ismeretlen körforgásba."

-->

Lila

Marilynne Robinson: Lila

Ha ajánlhatnék valami finomat és törékenyet ebben a világban és erről a XXI. századi könyvpiacról, a az a Gilead és a Lila lenne. Ezek olyan könyvek, melyekre időt kell szánni, melyek lassan, aprólékosan, finoman állnak össze. Olyan könyvek, melyekhez türelem kell és türelemre tanítanak. 

Mindkettő olvasható külön-külön is, de együtt (vagy egymás után), hiszen ez egy különleges és szinte hihetetlen szerelem története, méghozzá két oldalról elmesélve. A Gilead-ról már írtam korábban, és alig vártam, hogy a Lilát is magamhoz vehessem. 

Lila Dahl egy egészen különleges nő, egy olyan nő, aki szülei nélkül (?) Doll segítségével kénytelen felnőni, és egész életében semmit sem tudhat a magáénak, sokszor még saját magát sem. Kivéve egy kést, mely elvette tőle az egyetlen személyt, Dollt, akihez kötődött, de legalábbis hálát érzett iránta. Lila ezt követően egész életében a miértre keresi a választ. Hosszú és hányatott életet él, olyan hosszút, hogy néha azt éreztem, ebbe több élet is bele van sűrítve. Kóborol, vándorol, befogadják, elmenekül, iskolába jár, a madame-hoz kerül. És még azt sem tudja, mi a neve, hiszen a Lila Dahl-t teljesen véletlenül kapja. A dolgok történnek vele, ő pedig a túlélés mesterévé válik, ám a fejében folyamatosan ott zakatol a kérdés: miért történnek úgy a dolgok, ahogy történnek? És a dolgok úgy történnek, hogy Lila kóborlásai során az Iowa állambeli álmos kisváros mellé érkezik, egy elhagyatott épületben ver tanyát, ahol időnként bemerészkedik a városkába, Gileadba. Élete során egy különleges kapcsolatot alakít ki egy idős fiatalon megözvegyült baptista lelkipásztorral, John Ames-szel, akivel eleinte szinte tapogatózva ismerkednek, hitbéli kérdéseket vitatnak meg, majd összeházasodnak és vállalnak egy közös gyermeket is. Ez az egész új megvilágításba helyezi az életet és a mindenek miértjét, nem csoda, hogy Lila egész életét, valóját megkérdőjelezi időnként. 

"A bánat nagyon valóságos, és a veszteséget nagyon is véglegesnek érezzük. A földi élet bonyolult és súlyos és csodálatos. A tapasztalatunk töredékes. A részei nem adódnak össze…
Néha nehéz hinni, hogy mind egyetlen dolog részei. Semminek nincs értelme, amíg meg nem értjük, hogy a tapasztat nem úgy gyűlik, mint a pénz vagy az emlék, vagy mint az évek és a vétkek. Hanem Isten ajándékozza nekünk, aki nincs elkötelezve a múlt iránt, csak a maga örökös, szabadon adott állandóságában."

Szóval nagyon átható, felemelő élmény volt a trilógia ezen befejező kötetét olvasni, főként úgy, hogy tudtommal a Gilead az első kötet és a középső még nem jelent meg magyar nyelven. Remélem, tervezik a kiadását, mert Marylinne Robinson festőien, finoman és magával ragadóan ír. Booked-díj, Pulitzer-díj, 1001 könyves lista,...? Nem csodálom.

"A bánat nagyon valóságos, és a veszteséget nagyon is véglegesnek érezzük. A földi élet bonyolult és súlyos és csodálatos. A tapasztalatunk töredékes. A részei nem adódnak össze…
Néha nehéz hinni, hogy mind egyetlen dolog részei. Semminek nincs értelme, amíg meg nem értjük, hogy a tapasztat nem úgy gyűlik, mint a pénz vagy az emlék, vagy mint az évek és a vétkek. Hanem Isten ajándékozza nekünk, aki nincs elkötelezve a múlt iránt, csak a maga örökös, szabadon adott állandóságában."

-->

Gilead

"Életünk álma véget ér, ahogyan az álmoknak végük szakad, hirtelen és teljesen, amikor felkel a nap, és eljön a világosság. És azt gondoljuk majd, hogy mindezt a félelmet, mindezt a keserűséget a semmiért éltük végig. De ez nem lehet igaz. Aligha hiszem, hogy teljesen elfelejtjük a szenvedéseinket. Ez azt jelentené – emberi szemszögből –, hogy elfelejtjük, hogy éltünk. Szerintem a szomorúság hozzátartozik az emberi élet lényegéhez."

Marilynne Robinson: Gilead

Különleges könyv került a kezembe. A Gilead egy memoár, egy filozofikus mű egybegyúrva.
John Ames, egy közép-amerikai álmos kisváros idős lelkésze, aki egész fiatalon, tragikus körülmények között veszítette el a családját és vált özveggyé. Ősz fejjel megházasodott és fiatal (-os, hiszen harmincas éveiben jár már) feleségével gyermeket vállalnak. Kisfiuk öt éves, amikor súlyos szívbetegséget állapítanak meg nála. És ekkor még nem olyan fejlett az orvostudomány, hiszen 1957-et írunk, így életkilátásai nagymértékben csökkenek. Szerintem már az is hatalmas döntés, hogy egy férfi idős fejjel gyermeket vállal, és ezzel azt is vállalja, hogy a fia nélküle fog felnőni, ő pedig nem fogja ezt látni - hát még konkrétan szembesülni azzal, hogy ez hamarosan be fog következni. A halállal való találkozás, a halálra készülés mindezek nélkül is hatalmas feladat.
Így aztán John Ames elkezdi írni memoárját - történeteket, érzéseket, gondolatokat, emlékeket. Mindent, amit elmondana a fiának közös életük során, ha ő nevelhetné fel. Összességében nem egy könnyű olvasmány, megérint és elgondolkodtat, és bevallom, néhány alkalommal a könnyeimmel is megküzdöttem. Bár magam sem értem, miért kell velük küzdeni, egyszerűen hagyni kellett volna megtörténni.

Érintőlegesen szóba kerül John Ames felesége is, Lila, aki a második - számomra nagyon is vágyott - kötet főszereplője. Harmincas éveire sok mindenen megy keresztül, mire eljut leendő férjéhez Gileadba.

Azt mondtam neked tegnap este, előbb-utóbb el kell mennem, mire te megkérdezted, hova, én meg azt feleltem, elköltözöm a mi jó Urunkhoz, erre te megkérdezted, miért, és én azt válaszoltam, mert öreg vagyok, te meg azt, hogy „szerintem nem vagy az”.
(első mondat)

Távoli órák

Kate Morton: Távoli órák

Nagyon ritkán adok ki pénzt könyvre, összességében könyvet több, mint egy éve nem vásároltam, akción kívüli kötetet pedig szerintem lassan két éve nem vettem (kivéve ajándékba). Kate Morton új könyve azonban annyira vonzott magához, hogy miután hiába reméltem, senkitől sem kaptam meg karácsonyra, így a januári pangásban boldoggá tettem az egyik nagy könyvkereskedés ügyfélszolgálatát. 

És nem bántam meg, az ilyen könyv az, amit szeretek otthon tudni a polcomon, amit elő fogok venni máskor is. Már megfogni is jó volt ezt az igencsak testes, ám szép kiadású kötetet.

A Felszáll a köd nagyon tetszett az írónőtől, ám ha lehet az élvezeteket fokozni, akkor a Távoli órákban megmutatja hogyan! 

Megint két szálon fut a történet: Edie (1992-ben) nyomozni kezd, édesanyja, Meredith múltja ügyében,Milderhurst nevű kastélyba, ahol három igazi furcsaság él, az idős Blythe nővérek tengeti mindennapjaikat: a keményfejű Percy, az érzékeny Seraphina és az őrült Juniper. Ebbe az egészbe belekeveredik a régmúlt, a Blythe-család ősei, egy század első felében íródott könyvsiker, Az iszapember, egy Tom Cavill nevű jóképű író, egy betemetett tó a kastély mellett, egy tűzvész, mely emberéletet követelt. Továbbá elsiratott szerelmek, elfeledett "szépremények", nagyratörő álmok. Edie kutakodásai között olyan titkokra bukkan, melyekre lelke legsötétebb bugyraiban sem számított...

mikor édesanyja kézhez kap egy rég elveszett levelet, melyet valaki még a második világháború idején adott postára. A nyomozás során Edie eljut egy

Kate Morton mesterien bánik a szavakkal, a Távoli órák hangulata annyira hátborzongató, hogy leírni sem tudom (mivel én nem bánok olyan jól a szavakkal...). Ez egy olyan igazi ódon lépcsőkön mászkálós, érdekes árnyékokon, halk reccsenéseken megrettenős, izgalmas könyv. Számomra letehetetlen volt.

10***/10

Örökség

Katherine Webb: Örökség

Erica és Beth Calcott testvérek és megöröklik a szívtelen nagymamájuk után Storton Manort. Beth súlyos depressziós, kisfia, Eddie tartja a felszínen. Erica állandóan költözik, nem ereszt gyökereket. 

A nagyi, Meredith halála után a testvérek Storton Manorban karácsonyoznak. Felbukkannak régi fényképek, ősrégi levelek - melyek a család eredetéről rántják le a leplet. És felbukkan Dinny, a régi barát, akinek hátborzongató közös titka van Beth-tel - még gyerekkorukból. Erica azonban semmire sem emlékszik, de mindent tudni akar. Így aztán nyomozásba a kezd.

Erica érdekes titkokra derít fényt, a dédnagyi, Caroline élete, és az a rég elásott sztori Henry eltűnésével kapcsolatban is a felszínre kerül.
Tehát a sztori két szálon fut, felváltva találjuk magunkat a hideg és érzéketlen Caroline bőrében az 1900-as évek elején, illetve napjainkban, Erica, Beth, Henry és Dinny izgalmas titkának felderítése közepette.

Összességében olvasmányos, jó stílusú könyv, de sajnos a főszereplőket nem sikerült megkedvelnem. Ericát (egyik elbeszélőnket) alig ismertük meg, annyit mindenesetre tudunk, hogy szereti elfojtani a nagy

tragédiákat. Beth is őrlődős típus, de ő még nehezebb eset, igazi depressziós személyiség, aki gyenge lábakon áll, és családtagjai örökké retteghetnek, hogy mikor  esik magával egy pengével. Dinny, a meg nem értett vándorlélek - sose fogom megtudni, mit esznek rajta a nők. A másik szál, a dédnagyié, Caroline-é, aki... nos, finoman szólva is híján van az empátiának - még kevésbé találtam szimpinek, mindenesetre sokkal jobban lekötött és érdekelt az ő története, mint a csajoké. Caroline-nak legalább volt élni akarása és kitartása, de a testvérek...


Szeretem az ilyen múltban, gyökerek között kutakodós, emlékezős típusú történeteket, a családregények amúgy is a szívem csücskei, szóval jó kis könyvet sikerült kifogni a könyvtárban :) Csak ajánlani tudom!

9/10

(egy pont levonás a tesók rinyálása miatt... :)

Szasz - Ewing-kór a young korban

Dr. Gergelyné Dr. Tóth Éva: Szasz

Ewing-kór a young korban

Én is egy voltam azok közül, akik napról napra követték Szandri blogját. Nem is tudom már, hogy keveredtem oda, úgy emlékszem, egy barátnőm mesélt róla... Hihetetlen népszerűségnek "örvendett" a blog a neten, biztos sokan hallottak a tinédzser lányról, aki Ewing-sarcomával  küzd és megosztja betegsége történetét internetes naplójában. Abban az időben tanultunk az egyetemen a Ewing-sarcoma gyilkos tulajdonságairól is...

Ezt a könyvet az édesanyja írta, így sok-sok háttérinformáció található benne, amiről a blogon keresztül nem értesültünk. Nagyon nehéz olvasmány. Szasz születésétől ír a család életéről, de a könyv java csak ott kezdődik, ahol fény derül Szandri betegségére. Minden lapját végigizgultam és drukkoltam, hiába tudtam, mi a vége, mégis arra vágytam, bár más lenne a vége...! Nagyon megdöbbentem azon, ahogyan, amilyen körülmények között kiderült Szandra betegsége, különösen a 4 hónappal korábbi vizsgálat sorsa taglózott le... Hogy történhet meg ilyen a mai világban? Ráadásul orvosszülők gyermekével, de bárkivel? Nem tudom, hogy tudták feldolgozni a szülők ezt a "tévedést", én nem tudnék nyugodni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha...? Nyilván polgári per lett a vége, kíváncsi lettem volna az eredményre...

Szóval, mint írtam ez egy nagyon nehéz olvasmány... Nagyon-nagyon megküzdötte a magáét Szandra (és vele együtt a család is) ezt a másfél évet. Az édesanyja is írta (úgy emlékszem, több helyen is), hogy Szandrától és a történetéből sokat lehetett tanulni életében, és halálában is. Én miket tanultam tőle? Azt, hogy milyen erős az ember, milyen hatalmas az élni akarás vágya. Azt, hogy nincs fontosabb, mint az egészség, mert lehet bármennyi pénzed, azt sohasem fogod tudni megvenni. És azt, hogy az életben nincs fontosabb az együtt töltött időnél... Sem a karrier, sem a tanulás, sem a munka, egyszerűen semmi nem lehet fontosabb a szeretteinknél és a minőségi (értsd egymásra figyeléssel) együtt töltött időnél.

(Nagyon megérintett ez a könyv, többször is eszembe jutott, hogy a testvérem épp Szandrival egykorú.)

 

Még annyit tennék hozzá, hogy elképesztett a magukat természetgyógyászoknak nevező kuruzslók kegyetlensége, amikor képesek voltak azt mondani, hogy meg tudják gyógyítani a végstádiumú (gyakorlatilag haldokló) kislányt, ha megveszik az ilyen meg olyan teát, eljárnak ilyen és olyan kézrátételes kezelésre. És elvették a pénzt ezért a ****ért! Elképeszt, hogy milyen szívtelen emberek élnek a földön, igaz az, hogy a pszichopátia kezd a leggyakoribb kórkép lenni a földön? Kiverte nálam a biztosítékot, az biztos...

A másik, ami számomra nagyon érdekes volt, az az édesanya lelkivilága, hogy hova indult gyászában, milyen gondolatai, érzései voltak (és azt hiszem, vannak), milyen jelenségeket tapasztalt Szandri halála után.

Sok erőt kívánok a családnak, így több év távlatából is...

Szasz blogja, mely a mai napig él: http://ewing.blogol.hu/

Képek forrása

Hívják a bábát

Jennifer Worth: Hívják a bábát

East End-i igaz történet az 1950-es évekből

Jennifer Worth jegyzett szülésznőként dolgozott a Nonnatus-nővéreknél az ötvenes években, London egyik nagyon szegény területén, az East End-en. Itt az egyik sarkon prostituáltak álltak, a másikon egy rakás 2-5 éves gyermek játszott, a harmadikon a matrózok iszogattak. Végezték a terhesgondozást, levezették háznál a szüléseket és kijártak a gyermekágyas asszonyhoz heteken át. Könyve egymástól nagyjából független epizódokból áll, amelyekben előkerülnek furcsa családok, érdekes terhességi problémák és szülés körüli "forró" helyzetek is. Hihetetlen higgadtság, szaktudás gyors helyzetfelismerő képesség kellett ahhoz, hogy valaki lelkiismeretesen tudja végezni a munkáját ebben az időben: szegénységben, nélkülözésben élő peremhelyzetű asszonyok között, modern műszerek és diagnosztikai felszerelés nélkül. El is hiszem, hogy tiszteletre méltó foglalkozásnak számított abban az időben bábának lenni! A könyv során megismerkedünk a Nonnatus nővérek tevékenységével, a közöttük dolgozó szülésznőkkel is. Mindegyik történek érdekes és izgalmas, ám a könyv második felében két sztori is nagyon megérintett: Mrs. Jenkins sorsa és Conchita 28. hétre született 25. babájának sorsa. Az anyai szeretetnek nincs határa és az anyai ösztönök csodája megismételhetetlen!

A könyv közepén számos korabeli kép található - a gyengém :)

A könyv alapján a BBC csatorna nagyon ígéretesnek tűnő sorozatot is készített, innen való a borító is. De kérem szépen, hol lehet azt elérni? (Napjainkban is forgatják.)

-->

Régi karácsony

"Ilyenkor – így karácsony táján – a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése."

"A betlehem kész lett, és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megmelegedett a szívünk is, és szívünk melegénél a Szent Család is élni látszott."

Fekete István: Régi karácsony 

Nagyon régen vágyom már erre a könyvre, de mindenképpen az adventi időszakban, karácsony előtt szerettem volna elolvasni. Hátha tényleg meghozza a jó hangulatot.
És igen!

Fekete István posztumusz kiadott novelláskötete valami fantasztikus hangulatot varázsolt az estéimbe.
Régi kredencek avas illata, a gyertya lángjának fényében megbékélő lelkek, szegfű és alma zamata a téli hidegben. Itt elfelejted a bút, bánatot és csak a közelgő ünnepre koncentrálsz.

"Hallja már az ismerős lépteket, koppan az ajtó, nyílik is, mint a sóhajtás, az ablak előtt lágyan kavarog a hó, s a fáradt két öreg kar átöleli az éjszakai vendéget. – Édes Fiam!"

A novellák nagy része Fekete István gyermek- és fiatalkorának emléktöredékein alapszanak, vannak közöttük olyanok, melyet a barátokról, ismerősökről, falubéliekről szólnak. Mind rövidek, így azt hiszem, idő szűkében jó ötlet lehet egy-egy novellát elolvasni a hideg decemberi napokon. Mondjuk én nem tudtam abbahagyni... 
Van egy-két állatos novella is közöttük, azokat is kedveltem. Azt hiszem, összesen két novella volt, ami nem áll olyan közel hozzám, de voltak olyanok is, amiket kétszer is elolvastam, hogy jobban beleolvadjak. Volt olyan is, amit nagyon megmosolyogtam.

"Abban az időben nem úgy volt, hogy: – Eredj át fiam a borbélyhoz, és nyiratkozz meg, mert olyan a fejed, mint egy pemetelő… mert a borbély néha csak havonként jelent meg a malom mellett, mert ott kezdődött a falu, és kéthárom napi erős munka után tűnt el a temető mellett, mert ott végződött a falu. A fejek és szakállak tehát – hogy úgy mondjam – gazdátlanul gazdagodtak, ámbár abban az időben – a bajuszok és szakállak idejében – ez nem tűnt fel senkinek."  

 
Rengeteget jelölgettem, millió hangulatkeltő és szép idézetet tudnék ide beszúrni. A havas táj, a téli készülődés leírása váltakozik az izgalmas történetekkel.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a régi falusi hangulatot, a szegény paraszti élet hangulatát. Azoknak is, akik szeretnék az ünnepekre díszbe öltöztetni a lelküket, akik szeretnének 'ott belül' is ráhangolódni a legszebb ünnepre mind közül.

"Ilyenkor megcsendesednek a hajnalok. Nem kóborol a szél, nem vándorol az ördögszekér, és nem repkednek száraz falevelek határról határra. A csillagok reszketve nézik a Földet, ez az alsó világ pedig némán figyel, és észre sem veszi, hogy a dombok puha hátát ádventi hangulattal hinti be a dér. És szokatlanul korán nyílnak ki a házak álmos ablakszemei, hunyorogva nézik a sötétséget, az elhervadt őszirózsák fonnyadt bokrát s a foghíjas kerítést, amely csak addig kerítés, ameddig a világosság ér. Néhol kinyílik egy-egy istállóajtó, tej- és szénaszagú felhőt küld az eresz alá, ahol verébék laknak tollpárnás fészekben, ugyanakkor alul besurran a dermedt éjszakai levegő, amitől a kisborjú egészségeset prüsszent."

"A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony. A kis ház kéménye alig füstölt, a kutyák hallgattak, és nézték az embert a pitvarban, aki csak állt, és talán várt valamit. Aztán bement a házba, ahol nem volt világosság, csak a zsarátnok roskadt meg néha a tűzhelyen. Nem volt fény és nem volt árnyék. Az óra önmagának szitálta a láthatatlan homokot az idő rostájában, s az ember végül is meggyújtotta a lámpát, hogy ne legyen egyedül."

"– Látja, Pistika, nekünk is van karácsonyfánk. Dermedten állok, s a szívemre könnyek hullanak. A gerendáról egy kis tüskés kökénybokor lóg, mintha levéltelen, sötét lombját beletartaná egy szál gyertya reszkető, sárga fényébe. Az ágakon fehér, piros rongydarabkák és talán három szem ezüstös szaloncukor. – Szép – suttogom. – Igazán szép… – és majdnem sírok. – Hát csak olyan szögényös… – mondja, és én tisztán és világosan érzem, hogy urára gondol és fiára, akit tizenhat éves korában eltemetett."

10***/10

Ókút

Gyakran megkérdezte tőlem, olyankor is, mikor még semmi fogalmam nem volt anyanyelvem elvont főnevei világáról, magához szorítva, nála szokatlan, komoly szenvedéllyel, nem haragszom-e rá amiatt, hogy élek. Mit tudtam én akkor, hogy valami ilyenkor mégiscsak áthatolhatott bátorsága páncélján, hogy hirtelen kétség fogta el, szabad volt-e a számára legdrágábbat, engem, életre hívnia, s ezzel rám zúdítani mindazt, amit a jövő, egy véges emberélet számomra kínban, megalázásban, sikertelenségben, veszedelemben tartogathat. Minden alkalommal megnyugtattam, nagyon boldog vagyok, hogy élhetek, akkor hirtelen eszementen vidám lett, mint aki iszonyú súly alól szabadult fel, táncolt, énekelt.

Szabó Magda: Ókút

 A Régimódi történet után ajánlom, hiszen annak folytatásaként is értelmezhető. Dolna gyerekkoráról szól, szüleiről, szomszédairól, barátairól, a régi Debrecenről (!), arról, hogyan lett ő író (hiszen más nem is lehetett volna). Szinte hihetetlen, mennyire emlékszik gyermeki látásmódjára, gondolataira, hiedelmeire. Gyermeklélektani könyvnek sem utolsó: hogyan érintette, amikor ráeszmélt szülei és saját mulandóságára, amikor felfedezte a szülei hibáit, amikor szembesült a szerelemmel, szexualitással, bűnnel, stb. Nem hiába szeretem én Szabó Magdát, no!

"Nyilván olyan ösztönösen idegenkedtem a hazug idilltől, ahogy a sós vagy a savanyú íz vonzott legkisebb korom óta, nem az édes."

Sokszor gondolkodtam már azon, hogyan tudnám jellemezni Szabó Magda könyveit, mi az amiért annyira közel állnak hozzám és amiért annyira szeretem olvasni. Nem jöttem rá a legjobb szóra, de talán az lehet mögötte, hogy annyira személyes, és valahogy eléri azt, hogy azt hiszem, ezt a könyvet nekem írta, a történetét most nekem meséli. Ráadásul az az érzésem, hogy mélyen őszinte az, amit elém tár...

Az Ókút fejezetei Dolna gyermekkorának egy-egy meghatározó élményét, életének egy-egy területét mesélik el. Közben képet kapunk arról, hogy milyen különleges családba született, anyja és apja írói vénával megáldott, kissé különc emberek voltak, akik nélkül soha nem lehetett volna az a Szabó Magda, akit ma ismerünk. Közben fel-felbukkannak a múlt sötétségében a régi történetek, a régen élt rokonok, akik nagy mértékben befolyásolták a család életét. 

"És akkor történt velem valami, sose jöttem rá, miért, mitől, és miért éppen akkor. Bámultam utána, ahogy távolodott, és hirtelen megéreztem, hogy egyszer elveszítem örökre. Egyszer úgy fog elindulni a fekete szárnyak suhogásában, hogy nem fordul vissza, hogy nem jön meg soha többé, hogy ostobaság, amit kitaláltam az elfutásról meg a menekülésről, a halál van, kivédhetetlen, eljön érte, anyámért is, értem is, és egyszer mind ott leszünk majd abban az érthetetlennek és felháborítónak érzett sírban, virág felettünk, a nevünk kőbe vésve, és éppúgy nem fogunk tudni válaszolni és jelet adni egy felettünk álló kisgyereknek, mint ahogy nekem nem tudnak szólni az ősök. Csak álltam, meredten, holtra válva, még egy perc, és befordul a sarkon, eltűnik előlem, eltakarják a házak, máris olyan messze jár, hogy alig látni. Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni."

Mit is mondhatnék ajánlásképpen? Aki szereti az őszintét és az emberit, az olyan regényeket, melyek megmutatják honnan indultunk és hova jutottunk, azoknak ez tetszeni fog, abban biztos vagyok.

 10/10

"Nincs, aki utánam kiáltson, felnőtt vagyok, sem apám, sem anyám."

Szabó Magdától olvastam már (és írtam is róla):
Az ajtó
Régimódi történet

 

Egész lényeddel

A gyászkutató és a saját gyásza. Élete szerelmét gyászolja Polcz Alain.

Polcz Alaine: Egész lényeddel

Nagyon szeretem Polcz Alaine-t, mert olyan emberi és őszinte. Tervezem, hogy minden könyvét elolvasom, ha csak módomban fog állni.
Az Egész lényeddel a Mészöly Miklóssal való szerelméről, azaz második házasságáról szól. A középpontban férje betegsége és az elvesztése áll. Megtudhatjuk mit érez és gondol, mivel küzd a gyászkutató, a tanatológus, a hospice-szolgálat édesanyja akkor, amikor ő kerül bele ebbe a kíméletlen helyzetbe.
Bevallom, nem nagyon követtem eddig Mészöly Miklós munkásságát, így az a sok utalás az írásaira, melyek a könyvben megjelennek, számomra kevéssé voltak érdekesek. De azt a konzekvenciát azért levontam, hogy Miklós sokszor írta ki magából a problémáit mesék formájában. És persze megint csak lehullott az égről a remény egy csillaga: létezik-e élethosszig tartó jó házasság? Egy odaadó, álhatatos asszony és Mészöly Miklós, aki olyan volt a házasságában, amilyen. Nem akarok ítélkezni, de nem biztos, hogy mindent megérdemelt, amit kapott.
Tudjuk-e vajon ki az, aki mellett nap, mint nap felébredünk reggel az ágyban és akit élethosszig szeretünk? Ismerjük-e lelkének minden rezdülését, a gondolatait, indítékait? Elcsodálkozhatunk, de ezek a kérdések Polcz Alaine-ben is gyökeret eresztettek...

Közben felbukkanak a családi barátok is, egytől egyig híres, ismert ember. Néha nem is tudjuk egészen pontosan, kiről van szó; mint jó ismerősnek, csak egy keresztnevet árulnak el nekünk - mintha úgyis tudnánk a szóban forgó személyről mindent, amit kell.

Nagyon őszinte könyv, fel kell kötni a gatyát előtte. Igazi Polcz Alaine.
Korábban az Asszony a fronton című könyvéről írtam.

10/10

Borzalmas kertjeink

Barátság és testvériesség, amikor hallgatnak a törvények - Előállnál az igazsággal, amikor ez életedről van szó?

Michel Quint: Borzalmas kertjeink

Ez a könyv annyira nem hagyott bennem mély nyomot, hogy a történetre szinte alig emlékszem (pedig nem régen olvastam!). Nem tudom, túl rövid? Vagy egyszerűen csak úgy elmegy az ember mellett? Szerintem ez utóbbi. Csak arra emlékszem, hogy a két hapsi felrobbantott egy áramellátót (?) a német megszállás idején. Elkapták őket és két másik szerencsétlennek együtt egy hatalmas verembe kerültek. Várták a sorsuk beteljesülését, reménykedtek. Egy német tiszt vigyázott rájuk, és véletlen lehullott egy hozzájuk egy szendvics, amikor evett. Aztán minden jóra fordult, mert ez csak egy emlékezés, mindenki szerencsésen megmenekült.

Elég sok könyvet olvastam már II. világháború és holokauszt-témában, aki rendszeresen látogatja a blogomat, az tudja, hogy nem most kezdtem az ipart :) De ez a könyv nem győzött meg. Mivel rövid (hatalmas betűkkel írt 80 oldal), egy olvasást megér.

7/10

Varjak tava

Egy fiú feláldozza a nagyszerű jövőjét a testvéreiért. Húga, Kate, mélyen elássa a múltat és a gyermekkorát. A sors azonban úgy hozza, hogy szembe kell néznie a régi dolgokkal és önmagával.

Mary Lawson: Varjak tava

Észak-Ontario egyik kisvárosában játszódik a történet, Kate, Matt, Luke és Bo egy szörnyűséges baleset folytán hamar árvaságra jut. A két fiú nagy jövő előtt áll, de mi legyen a kislányokkal? Elvigyék őket a rokonok és szakadjanak el a testvérek egymástól? Matt nagy áldozatot hoz a testvéreiért: lemond az egyetemről és gyámsága alá veszi a kisebbeket... 

Kate felnő és a nagyvárosban, testvéreitől messze zoológusként dolgozik. Barátjával való kapcsolata kezd komolyra fordulni, mindössze egy bibi van: Daniel szeretné megismerni Kate családját. Vajon Kate miért került érzelmileg olyan távol a testvéreitől? Szégyelli őket vagy talán saját magát? És mi a helyzet a kisvárosban élő Pye-családdal, milyen átok sújtja őket? Miért van az, hogy a nagyapa, apa és a fiú felesége is szenved a boldogtalanságtól a hatalmas farmon?

Nagyon érdekes könyv volt a Varjak tava. Annyira életszerű a történet, hogy az elképesztő, olyan árnyaltak a szereplők és olyan finoman hangolt az egész sztori, hogy mindig azon gondolkodtam olvasás közben, hogy nem lehet ennek az egésznek mégis valami valóságtartalma...?

Egyébként kissé szomorkás, lassan kibontakozó, lélekboncolós típusú regény, mégis nagyon olvasmányos, olyan, amit szívesen vettem kézbe újra és újra. Szép külcsín, értékes belbecs.

10/10

Tékozló szeretet

Anya-lánya kapcsolattal foglalkozó lélektani regény: egy halott anya, egy bolyongó, önmagát sem ismerő lány, testnedvek és szagok mindenhol.

Elena Ferrante Tékozló szeretet 

Ezekkel az olaszokkal megint ráfáztam. Legutóbb a Szerelmem, Róma okozott csalódást, most meg ez. Kár volt több, mint 3 évet várni az elolvasással (kb. ennyi ideje szemezek az írónő regényeivel).

Elöljáróban annyit, hogy ez a könyv nekem annyira nem tetszett, hogyha hosszabbra nyúlik, akkor tuti, hogy be se fejezem.

"Anyám május 23-ára virradóra, a születésnapomon fulladt vízbe, 

a Spaccaventónak nevezett helységgel szemközti tengerszakaszon, 

Minturnotól néhány kilométerre."

Az alapszitu: 

Delia anyja 63 éves korában vízbe fullad, más nincs rajta, csak egy vadiúj melltartó. Megtudjuk, hogy előtte a lányához igyekszik a szülinapjára, ám sosem ér oda, a telefonban valami férfit emleget okként. Ennyi. Mindössze ennyi a sztori, ami felkeltette a kíváncsiságomat, méghozzá annyira, hogy végigküzdöttem a 216 oldalt, hogy megtudjam, miért és hogyan fulladt vízbe az öreglány.

Delia ezután elmegy a temetésre, majd az anyja lakására, az anyja feltételezett pasiját követi, valahogy belemászik az öreg hapi fiának az ágyába, elmegy az apjához. 

"Levetkőztem és kivettem a betétet; már nem véreztem. 

A betétet vécépapírba csavartam és a kosárba dobtam. 

Szemügyre vettem a zuhanytálcát; rövid, fekete, undorító szőrszálakkal volt tele a széle."

Olyan szerencsések vagyunk, hogy elolvashatjuk Delia soron következő menstruációjának részletes leírását, egyéb testnedvekről, szagokról is részletes leírásokat találunk ebben a nagyszerű és igényes könyvben.Delia undorodik az anyjától, de sokszor felfedezi magában. Ez aztán az őrületbe kergeti. Tolulnak az emlékek a siralmas életükből, anyja és apja veszekedős életéből. Közben bebizonyosodik, hogy ebben a kötetben (is) mindenki elmebeteg, Delia, az anyja, az apja és összes ismerősük.

Így aztán Delia nyomozgatásának kevés eredménye arra vezetett végül, hogy már-már megbántam, hogy végigolvastam. Azonban büszke lehetek mazochista önmagamra, mert így bátran nem ajánlom ezt a könyvet, levehettem a várólistámról az írónő további köteteit, és még bejegyzés is született a sztoriból. Ráadásul valamilyen okból ez a könyv fent van a nagy 1001-es listán, arról is született egy pipa.

"Apám újra megpróbált feltápászkodni a székről. 

– Már kiskorodban is undorító egy kölyök voltál – kiabálta. – Te 

biztattad fel az anyádat is, hogy itt hagyjon engem. Kihasználtatok és utána eldobtatok."

Egyébként lélektani regény címkével kecsegtetik a gyanútlan olvasót, az biztos, hogy mindenki pszichiátriai eset a könyvben, lehet agyalgatni, ki melyik elmekórtani diagnózissal dicsekedhet...

Az írónőről nem sokat találtam a neten, még fényképet sem, állítólag eléggé titkolja a kilétét. Hát nem tudom, a helyében lehet, én is ezt tenném...

Nálunk még két könyve jelent meg, a Nő a sötétben és az Amikor elhagytak. Mindkettőről azt olvastam, hogy jobbak a Tékozló szeretetnél, ám úgyszintén a női lélek rejtelmeit boncolgatják.

4/10

Adatok a könyvről:
Fordította. Balkó Ágnes
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009.
Oldalszám: 216.
Kiadás: Szép, de semmi különös.
Beszerezhető: könyvesboltokban, 2152 Ft.

Kiálts kislány, kiálts!

Koszos padlásterek, nyirkos vermek, jéghideg erdők, menekülés, börtön és remény - emlékek a Holokauszt idejéből.

 

Aliza Barak Ressler: Kiálts kislány, kiálts!

Aliza Barak Ressler könyve a túlélésről szól, a Holokauszt-irodalomba lehetne beilleszteni. A magyar származású írónő a szlovákiaia Mihalovcén született egy háromgyermekes család legidősebb lányaként. A lakosság harmada (mintegy ötezer ember) zsidó, ám ennek ellenére békességben élnek egymás mellett a más vallásúakkal. A háború kitörésekor Aliza még nincsen 10 éves... Ennek ellenére leleményes és kitartó. Mint az apukája.

Több, hasonló, túlélőkről szóló történetet olvastam már, de még mindig találok valami olyan borzalmat, amit addig nem hallottam. És mindig újra és újra elképeszt az ember ereje, élni akarása és furfangja – maga a harc, amit az életben maradásért vív. 

Ez nem egy hatásvadász könyv, nincsenek benne véres és szadista részletek. Az írónő az unokájának meséli el a családja megmenekülésének történetét. Kellett hozzá az élni akarás és egy jó adag szerencse is. Felbukkannak pénzéhes emberek, az állandó igazságtalanság, ami a világban uralkodik, árulás. Minden úton-módon megpróbálnak túlélni: élnek gettóban, erdőben, föld alatt, padláson, átszöknek Magyarországra és vissza,... 

A nyelvezete egyszerű, nincsenek benne nagy közhelyek, kifejezetten tényszerű. Ha az írónő valamire nem emlékszik pontosan, akkor nem cirádázza ki valami elképesztő és megdöbbentő részlettel, hanem mesél az elfojtásról, arról, hogyan védekezik a lelkünk a már-már elviselhetetlen ellen. 

A család

"Ettől a ponttól a történetem csak részben lesz pontos. Lehetséges, hogy nem egy történetet ma már másképp mesélek, mint korábban, mert az idő távlatából nézve mást hiszek igaznak. A velünk történt események álmaimban visszatértek, és így őriztem meg magamban őket. Lehetséges azonban, hogy az álmaimban lágyabbnak és elviselhetőbbnek mutatkoztak ezek a történetek, mint a valóságban. Biztosan vannak olyan események is, melyek már feledésbe merültek. A félelemmel teli, rémületes emlékeket jobb eltemetni tudatunk legrejtettebb zugaiba. Ez talán áldás…"

Sok-sok rokonuk és ismerősük lett a Holokauszt áldozata a háború évei alatt, mégis nagyon szerencsésnek mondhatják magukat, mert a kis családi mag megmaradt épen és egészségesen.

Ez is egy igazi, embertelen harc, amit el kell olvasni, hogy emlékezzünk és erőt merítsünk a közel sem olyan borzasztó hétköznapokhoz…

Egy szó, amiről ez a kötet szól: a remény. A remény, mely örök és ott él a kitartó szívekben.

Túlélésük  és Mihalovce története röviden korabeli fényképekkel itt (angolul).

Aliza Barak Ressler

8/10

Adatok a könyvről: 

Kiadja: PolgArt Könyvkiadó Kft

Kiadás éve: 2001.

Oldalszám: 257

Kiadás: baljóslatú borító, néhány korabeli fényképet elbírt volna... (igen, a gyengém...)

Beszerezhető: antikváriumokban

Hasonló könyvek a témában:

Asszony a fronton

Az ötös számú vágóhíd

"Megsebzett szívem"

Egy nő Berlinben

A festett madár

Felszáll a köd

"Mosolygok, mert már nem vagyok képes megállítani ezt a történetet, ahogyan az

 idő múlását sem állíthatom meg. Nem vagyok kellően romantikus; nem képzelem,

hogy maga a történet akarja, hogy elmondjam, de elég becsületes vagyok, hogy 

beismerjem, én magam akarom elmondani."

Kate Morton: Felszáll a köd

Nagyon jó könyvre találtam, méghozzá az újabb kiadásúak között böngészve.A romantikus borító egyből felkelti a hozzám hasonló lelkületűek figyelmét.

A Felszáll a köd az 1910-es, és '20-as években játszódik, a helyszín Riverton, Anglia. Főszereplőnk és egyben elbeszélőnk, Grace, 14 éves és éppen munkát kapott a rivertoni hatalmas és fényűző udvarházban, ami rendkívüli megtiszteltetés, hiszen elsajátíthatja egy előkelő családnál szolgáló cseléd összes feladatát. Erre emlékszik vissza a 98 esztendős Grace, amikor egy fiatal filmrendező felkeresi őt, méghozzá abból a célból, hogy emlékeivel segítsen vászonra vinni a tragédiát.

Éppen változik a világ, ahogy az új századba lépünk, más értékek és erkölcsök vannak kialakulóban, a cselédség és a viktoriánus udvarok csillaga kihunyóban. Ebben a közegben történik meg az egész regény mozgatócselekménye: Robbie, a költő és I. világháborús veterán öngyilkossága. Azt, hogy valójában mi történt, miért történt, ma már egyedül csak Grace tudhatja. Jelen volt Hanah és Emmeline, akik ezt követően soha többet nem álltak szóba egymással. Rengeteg titok övezi ezt a tragédiát csakúgy, mint Grace és édesanyja múltját, illetve a kisasszonyok életét. Az egész ház és benne minden szoba, illetve személy tele van rejtélyekkel, elkendőzött féligazságokkal, melyekre szép lassan fény derül a regény folyamán. Az írónő ügyesen tartja fönn a figyelmet a regény végéig: rendszeresen be-bedob egy új információt vagy utal valamire, mely egyelőre titokban marad előttünk, azonban rendkívüli jelentőségű az egész kerek történetet tekintve. Az oldalunkat persze egyből furkálja a kíváncsiság... Mindeközben feltárul egy érdekes világ: a cselédség élete, hierarchiája, feladatai. Nagyon furcsa lehet egy életet áldozni a szolgálatra és a kötelességre, feláldozni az önállóságot, családot azért, hogy egy másikat szolgáljunk...

"Anyám magával vitte a titkát a hideg, kemény földbe, de végül rábukkantam. 

Nagy tudora vagyok a titkoknak; egész életemben titkokat őriztem. 

Talán olyasféle remény mocorgott bennem, hogy mennél többet tudok meg 

mások titkaiból, annál jobban leleplezhetem a magamét."

Egyébként ez most egy divatos téma kezd lenni, több könyvet is felfedeztem, mely az 1910-es, 1920-as évek cselédfertályán játszódik, de most került a figyelem középpontjába a Downton Abbey című sorozat is, mely számomra ugyanezt a miliőt közvetítette.

Visszatérve a könyvre, engem nagyon megfogott a hangulata, kellően érdekes is volt annak ellenére, hogy elég hosszú (598 oldal, kissé önvédelmi koncepció). Nem nagyon tudok negatívumot említeni, szerintem rendkívül kellemes olvasmány, nem csalódtam.

"Szörnyű durranás és én ébren vagyok. A film az, a pisztolylövés. Elnyomott az álom, 

elmulasztottam a végső pillanatot. Nem baj. Tudom, hogyan végződik a film: Riverton 

udvarház tavánál, két szépséges nővér szeme láttára, Robbie Hunter, a háborús 

veterán és költő, megöli magát. És én persze tudom, hogy valójában nem ez történt."

Kate Morton egy fiatal írónő, 1976-ban született Ausztráliában. Nálunk ez az első megjelent kötete (eredeti címe The House at Riverton), melyet 2011-ben Az elfeledett kert (The Forgotten Garden) követett, és remélem, a tendencia itt nem ér véget a jövőben, hiszen a The Distant Hours, mely a trailer alapján nagyon ígéretesnek tűnik, már 2010 óta létezik.

Kate Morton felolvas

10/10