Barangolás 4. - Malajzia

Az örökség című könyv kapcsán jutottam el egy különleges országba, a délkelet-ázsiai Malajziába (Malájföldre).

Malajziában jelenleg valamivel több, mint 27 millió ember él, az ország fővárosa Kuala Lumpur. Két nagy részből áll: Nyugat-Malajzia (azaz a Maláj-félsziget) és Kelet-Malajzia (a Borneo-sziget északi része). Malajziát rengeteg trópusi erdő borítja, hatalmas hegyek magasodnak a szárazföld belsején, legmagasabb csúcsa a 4101 méter magas Kinabalu. A partvidék azonban mindenhol síkság. 

Az örökség című regényben először a II. világháború idején utazunk Malájföldre, ekkor brit gyarmat volt (a hollandokat 1795-ben váltották fel az angolok). 1941-42-ben valóban megszállták a japánok, a békekötés után azonban visszatértek az angolok és megalapították a Maláj Államszövetséget. Ez azonban nem nagyon tetszett az országnak, így folyamatos ellentétek és felkelések színezték az '50-es éveket, mígnem 1957-ben elnyerte a függetlenséget.

Node térjünk vissza a regényhez. A II. világháború idején egy gyerekekből és asszonyokból álló brit hadifogolycsoport menetelt gyalog a szigetország különböző városai között.

Panongban fogták el őket a japánok, innen meneteltek Port Swettenhambe, Port Dicksonba, majd Kuantanba, ahonnan észak felé terelték őket, Kota Bharu felé, melynek közelében, egy aprócska Kuala Telang nevű faluban tudtak letelepedni és kivárni a háború végét.

Az asszonyok közül sokan meghaltak, az alultápláltság és a folyamatos betegeskedés elvitte őket: volt itt malária, kolera és sok más. Elmondható, hogy akkor javult a helyzet, amikor feladták a "modern női" mivoltukat és megpróbáltak úgy öltözni, enni és élni, mint az őslakos maláj asszonyok. Így tudtak valamennyire alkalmazkodni az éghajlathoz és a körülményekhez.

A maláj nők fontos viselete a szárong (a férfiak is ezt viselik egyébként...). Ez egy nagy lepel, amit a derekukra vagy magasabbra, a vállukra kötnek, mintája többnyire kockás vagy tarka, esetleg batikolt. Ebben aludtak, takaróként is megfelelt, ha kicsit meglazították. 

Maláj nők tipikus viselete a szárong, 1935 körüli fotó. Forrás.

Nyilvánvalóan halat és a tenger gyümölcseit fogyasztották rizzsel. A betegségekre próbáltak gyógyszereket szerezni, már ebben az időben is ismerték a malária ellenszerét, a kinint, ami háborús időkben sok más gyógyszerhez hasonlóan hiánycikk. Sokszor fordultak ezért a hagyományos kínai orvosláshoz.

Hagyományos, cölöpökre épült ház

Hagyományos maláj életmód napjainkban

Malajzia gazdaságában nagyon fontos a rizstermesztés és a halászat, de az ország ásványkincsekben is gazdag, a briteknek az itt bányászott ónra volt leginkább szükségük. Ma a legfontosabb exportcikk a fa (ezért félelmetes mértékű itt is az erdőirtás a talajerózió), a kőolaj és a földgáz.

Gyönyörű ország Malazia, természeti kincsei, kultúrája páratlan. Ha csak lehetőségem lesz rá, akkor megnézem közelebbről :)

Barangolás 3. - A párizsi Szalon

A Párisz ítélete című könyv kapcsán nemrégiben a híres párizsi Szalonba barangoltam.

Franciaországban a 17. század közepe óta rendezik meg a hatalmas kortárs festészeti kiállítást, a híres Szalont. Eleinte csak a Francia Akadémia kiállítási lehetősége volt, később az összes jelentős kortárs művet megtalálhatta itt a műkedvelő.

Mióta is állítja ki a festő a műveit? Az első példával már a 17. század előtti időkben is találkozhattunk, hiszen ekkor próbálkoztak először olasz és francia festők azzal, hogy a nagyközönség elé tárják alkotásaikat. Az első igazi művészeti kiállítást 1648-ban rendezte egy kisebb művészcsoport Párizsban. Ezzel a cselekedetükkel azonban szembe kerültek a céhszervezettel.

A francia Szalon megnyitásával pedig évente került sor művészeti tárgyú kiállítások megrendezésére. 

A 18. századtól a Louvre adott otthont a Szalonnak és 1793 óta a zsűri díjazza is a kiállított műveket. 1849-ben Tuileries-be került a Szalon, majd 1856-ban Palais de l'Industrie-be, Champs Elysées-re.

1889-ben Société Nationale des Beaux-Arts konzervatív művészei elhagyták a Szalon termeit, máshol állították ki alkotásaikat.

A Szalonban 1895 körül (Eugene Burnand képe)

Magyar siker: A Szalonban Munkácsy Mihály nagy sikert aratott 1869-ben Siralomház, 1876-ban pedig a Műterem c. festményével.

De kanyarodjunk vissza a Párisz ítélete című kötethez, melyben mondhatjuk, hogy egy francia művészeti forradalom évtizedének bemutatásával találkozunk. A könyvben az évente megrendezett Szalon mellett megismerkedhetünk azon érdemes művészek sokaságával is (többek között Manet, Monet, Courbet, stb.), akiknek a művét nem állították ki a Szalonban, a zsűri a "visszautasítva" billogot tette a képek hátoldalára. Ezen okból hozták létre először 1863-ban a Visszautasítottak Szalonját az eredeti kiállítás közelében. 

Ezekben az időkben 2-3000 képet (!!!) állítottak ki a Szalonban, így a zsűri hatalmas feladat elé nézett, amikor válogatni kényszerült az összes beérkező alkotás közül. Nem tehettek ki minden képet, valakit el kellett utasítani. És természetesen azokra esett a választás, akik a konzervatív művészeti elképzeléseknek nem tudott és nem akart megfelelni, tehát a friss generáció jó része, a születőben lévő impresszionista és avantgard irányzat fiatal képviselői sokszor kiszóródtak. 

A Szalon az 1870-es években

Ebben az időben híres volt az "M" elnevezésű terem, hiszen itt kapott helyet egymás mellett (a sors fintora) az ünnepelt Messonier részletgazdag, élethű alkotásai, Manet "összecsapott, nevetséges" képei, Monet furcsa tájképei, és sok más festő munkái, akik heves vitát váltottak ki a korban.

A Szalon érdekessége még (legalábbis számomra), hogy az utca emberei számára is nyitva állt. A belépőjegy olyan kevéskébe került, hogy a szegények is megengedhettek maguknak egy látogatást.

A Visszautasítottak Szalonja

Barangolás 2. - Újfundland

Egy Pulitzer- díjas regény, E. Annie Proulx Kikötői hírek című könyve kapcsán jutottam el a hó, jég és szél vidékére, Újfundlandra. 

Újfundland (angolul Newfoundland) Kanada atlanti partján fekszik, egészen 2001-ig így hívták a tartományt is, akkor azonban Labradort is hozzábiggyesztették, így most már hivatalosan Újfundland-Labrador tartomány a terület neve. 

 

Ki hinné, hogy az emberek számára milyen régen ismert vidék ez a jéghideg föld! Már a vikingek is gyakran jártak errefelé, ők Vinland néven emlegették. John Cabot adta Újfundland latin nevét (Terra Nova) 1497-ben, a nagy földrajzi felfedezések idején. 

Fővárosa St. John's, a sziget déli csücskében fekszik. A világ 16., Kanada 4. legnagyobb szigeteként tartják számon. Ehhez képest lakossága az embert próbáló éghajlati viszonyok miatt gyér, fél millió főt sem számlál a szomszédos szigeteket is hozzáadva.

Twillingate városka kikötője

Tehát Quole, a főszereplőnk, gyermekeivel és nénikéjével saját tragédiájának helyszínéről, a rohanó és zűrzavaros New Yorkból érkezik ide új életet kezdeni.

De közelítsük meg a vidéket, ahol a regény játszódik. Ha a sokat emlegetett településeket keressük a neten, akkor nem találunk Killick Claw nevű városkát Újfundland berkein belül. Viszont ráakadtam egy St. Anthony nevű városkára, mely az írónő vallomása szerint a Kikötői hírek helyszínszínét inspirálta. St. Anthony a "nagy északi félszigeten (Great Northern Peninsula) fekszik, lakossága néhány évvel ezelőtt még 3000 főt számlált, azonban folyamatosan csökken. Igazi halászváros, első telepesei a 16. század elején érkezett francia és baszk halászok voltak. A 19. század közepén még többen érkeztek a területre, akkor már a 110, majd a 140 főt is elérte a település lelékszáma. 

St, Anthony városa a lemenő nap fényében

A lakosság hirtelen megszaporodott azokban az időkben, amikor a brit orvos és misszionárius Sir Wilfred Thomason Grenfell a városba érkezett. Kórházakat alapított, javított az orvosi ellátást és a mélytengeri halászatot is támogatta. Ekkor futott fel a városka igazán, a halászat kiváló megélhetést jelentett lakosainak. 

Az éghajlatról annyit, hogy a hosszú, jéghideg tél uralja a mindennapokat, melyet felvált egy rövidke, meleg nyár (amikor akár 16 fok fölé is csúszhat a hőmérő higanyszála).

A part mentén folyamatosan név nélküli jéghegyek vándorolnak, nagyon megnehezítve ezzel a környéken  járó hajóskapitányok dolgát... Résen kell lenniük. Emellett gazdag a környék élővilága, jéghegyméretű bálnák is sóhajtoznak a hideg hajnalokon, melyek a partról kiválóan megfigyelhetőek.

Jéghegy a part melletti vándorútján

Egy bálna járja az öböl vizeit...

A Kikötői hírekből készült filmet eredetileg az Egyesült Államokban, Main államban tervezték forgatni, ám az írónő kijelentette, hogy nem Újfundlandon forgatnak, akkor nincs film. Nincs vita, a filmet leforgatták az eredeti helyszínen, így hamisítatlan új-fundlandi hangulatot kap a néző... Valamilyen rejtélyes okból egy New Bonaventure nevű település játszotta a filmben Killick Claw szerepét. 

New Bonaventure

 Nem költöznék erre a hideg vidékre, de az biztos, hogy egyszer lehetőségem lesz, akkor megnézem innen az északi fényeket és lesek bálnát is, amint a part mentén szuszognak... :)

Adalék a könyvhöz: 

tuckamore

Gyakran előfordul a tuckamore kifejezés a szövegben.
Ez egy tipikusan újfundlandi szó, amit csökevényes, növekedésben visszamaradt fenyőkre alkalmaznak, melyek általában a part mentén ácsorognak magányosan. Érdekességük az, hogy illatuk (különösebb kisebb esőzés után vagy párás időben) különlegesen finom, balzsamos, és a szél messzire elrepíti!

Barangolás 1: Santiago de Chile

Mi is az a Barangolás? A Könyves blogok oldalon Zsanó ötlete nyomán jött létre ez a rovat és csatlakoztam hozzá én is. A lényege az, hogy az olvasott valós vagy képzeletbeli helyszíneket mutatnak be a bloggerek egy-egy bejegyzésben. Régen szemezek már hasonló témájú bejegyzésekkel, hiszen én is mindig utánanézek egy adott könyv kapcsán nem csak a helyszíneknek, hanem a szereplőknek (amennyiben valóban éltek), az író életrajzának is.

Santiago a '30-as években, fejlődése tetőfokán

Egyik kedvenc Allende regényem, a Kísértetház kapcsán jutottam el (virtuálisan) Santiagoba. mely Chile fővárosa (1818. óta) és egyben legnagyobb települése. Itt játszódik a regény több, mint fele, és igencsak sokat megudunk olvasás közben a város és az ország történelméről, már ami a XX. századot illet.

Santiago jelenleg kereken 6 millió lakost számlál, nem csupán Chile, hanem Latin-Amerika egyik legnagyobb városa. A róla elnevezett völgyben fekszik, és kettészeli a Mapocho folyó. Az Andok hatalmas, hófödte hegyvonulatai szegélyezik, fantasztikusak a nyári látképek: a mediterrán város tikkasztó hőségben, és mint a fagyi, körülveszik a havas hegycsúcsok :)
1541-ben alapította Pedro de Valdivia. Az 1900-as évek elejéig viszonylag kicsi, jelentéktelen városka volt, az 1930-as években azonban ipari és pénzügyi hatalmassággá nőtte ki magát. 

Az 1970-es évek nagy változást hoztak a város és az ország életében: Salvador Allende* marxista mozgalma egy népfelkelés és egy erőteljes katonai puccs következtében megbukott, Allende a Moneda-palota ostroma közben életét vesztette. Ekkor került hatalomra Pinochet. 

*Az írónő és politikus, Isabel Allende édesapja.

Felvonulás Allende ellen. Küszöbön a forradalom...

Santiago a '70-es években... :(

A gyönyörű Santiago de Chile ma