Kísértetház

Szellemek, táncoló asztalok, mozgó gyertyatartó, Chile az 1920-as évektől. Egy különleges család története, Clara, Blanca, Alba és aki beléjük bonyolódik: Estaban Trueba.

Isabel Allende: Kísértetház

Már megint találtam valamit, amit ajánlok, ha akarsz egy jó olvasni... Akkora szerencsém van mostanában! Régóta szemezek a Kísértetházzal, véletlen megszereztem a filmet, így gyorsan elővettem a könyvet, mert persze az kell legyen az első.

Számomra letehetetlen olvasmánynak bizonyult! Megint valami újjal ismerkedtem meg: a mágikus realizmussal, bár szerintem Alice Hoffman-tól A tizenharmadik boszorkány is az volt. Isabel Allende ebben a regényben igencsak odatette a magát! A mondatai néha szinte fejezetnyi hosszúak, de nem baj, valamiért ez mégsem zavaró.

A sztori az 1920-as években kezdődik és egy négy generáción átívelő családtörténetté növi ki magát. Clara fantasztikus képességekkel rendelkezik: lát dolgokat, kapcsolatban van a holtak világával, akaraterejével képes megmozdítani tárgyakat, belelát a jövőbe. Ám nem ezen van a fő hangsúly a kötetben, mindössze megszínezi a történetet. A regény főszereplője igazából szerintem Esteban Trueba, aki el akarja venni a sellő-szépségű Rosat. Mindent megtesz, hogy elérje a célját. Saját kezével próbálja az aranyat kikaparni a földből északon, ami nagyon nehéz munka ám. Mielőtt azonban beteljesülhetne a boldogsága, elveszíti Rosát. Semmi mást nem kapott tőle, csak a reményt és egyetlen csókot. 

"Hosszú éjszaka volt, talán életem leghosszabb éjszakája. Rosa sírjánál ültem, beszéltem hozzá, elkísértem őt útjának első részén, ott túl a másvilágon, amikor még nehéz megválni a földtől, és szükség van az élők szeretetére, hogy legalább azzal a vigasszal távozhasson el a lélek, hogy elültetett valamit mások szívébe. Tökéletes vonásaira emlékeztem, és átkoztam a balszerencsémet."

 

Bánatában a munkába menekül és rendbeteszi a Tres Marías-birtokot, életét a gazdaságnak szenteli. Előbukkannak vadállatias hajlamai, melyek sosem alszanak ki ismét, így végig unszimpátiával viselktettem iránta. Egy napon eszébe jut, hogy mégiscsak kellene egy asszony és törvényes gyerekek, így arra gondol, hogy hátha Níveának és Transitonak még van eladó sorban lévő lányuk. Így kerül össze a különleges Claraval... Közös életük a menny és a pokol egy lapon említve. Clara egy kissé eltévelyedett angyal lehet, hiszen fantasztikus, szelíd személyisége, belső harmóniája és kedvessége kikezdhetetlennek tűnik. 

"De Clara el volt ragadtatva a lányától. Mintha hosszú, kábult álomból tért volna magához, újult örömmel fedezte fel az életet. Karjába vette leánykáját, és aztán le se tette többé; az ölében tartotta, úgy járkált vele; minden percben megszoptatta, mindegy volt neki, hogy hány óra van, akár egy indián asszony, fütyült a jó modorra és a szégyenérzetre. Nem akarta bepólyázni, levágni a haját, kifúratni a fülét; dadát sem fogadott, aki gondozná, hallani sem akart róla, hogy anyatejet szerezzen, mint a többi nő, akinek módja volt rá, hogy megfizesse ezt a luxust, A Dadus receptjét sem fogadta el, hogy rizslével hígított tehéntejjel táplálja, azzal érvelt, hogy ha a természet azt akarta volna, hogy az emberek azon nőjenek fel, akkor a nők emlőmirigyei olyan folyadékot választanának ki. Clara állandóan beszélt a kislányához, selypítés és gügyögés nélkül, kifogástalan spanyol nyelven, mintha egy felnőttel társalgott volna, tagoltan és értelmesen, ahogyan az állatokhoz és növényekhez szólt; úgy gondolta, hogy ha ez bevált a növény- és állatvilágnál, akkor eredményes lesz a lányánál is. Az anyatejnek és a beszélgetésnek megvolt a hatása. Blanca egészséges, csaknem szép kislánnyá formálódott, már nem emlékeztetett övesállatra, mint amikor világra jött."

 

Ám mindez csak a bevezetés. Mi történik a leszármazottakkal, Blancával és Albával? Hogyan végzi vajon Esteban? Ki az az Esteban García és miért ég lelkében a pokol legforróbb lángja? 

És persze újabb fejezet Chile történelméből... Betör a marxizmus, ropognak a fegyverek, a gazdaság romokban. Ám ez szörnyen száraz lenne mesébe illő képességek és szellemek nélkül, melyek olyan természetességgel bukkannak fel a történetben, mintha valóban köztünk élnének mind ők, mind az olyan személyek, mint Clara. (És még az sem kizárt, hogy valóban köztünk élnek. Meg tudja valaki cáfolni?)

"Clara látnok volt, ismerte az álmok jelentését. Ez az adottság vele született, neki nem kellett tanulmányokat végeznie, mint Marcos bácsinak, aki sokkal több erőfeszítéssel sokkal kevesebbre jutott. Az első, aki felfigyelt Clarának erre a képességére, Honorio volt, a házikertész, aki egy napon az álmodta, hogy kígyók másznak a lába körül, és hogy megszabaduljon tőlük, addig rugdosta őket, míg tizenkilencet megölt belőlük. Elmesélte a lánykának, miközben a rózsákat metszette, épp csak hogy elszórakoztassa, mert nagyon szerette, és sajnálta, hogy néma. Clara előhúzta a köténye zsebéből a kis palatáblát, és felírta rá Honorio álmának jelentését: „Sok pénz üti a markod, de nem fog sokáig tartani, könnyedén megszerezheted, csak tedd meg a tizenkilencest."

Miért tetszett igazán? Mert mindannyian várunk valami csodára, a varázslat érintésére, a titkok finom megsejtésére az életben. És ez így hihető, könnyen beleélhetjük magunkat, hiszen a szereplők reálisak, sőt, sokszor valósak, ki kérdőjelezné meg így a sarokház fura látogatóit?

Isabel Allendétől korábban az Elmosódó önarcképet olvastam.De ez jobban tetszett ;)

A filmet pedig most tuti meg fogom nézni, hiszen a szereposztás elképesztő, nem kisebb nevek bukkannak fel, mint Jeremy Irons (Esteban Trueba), Meryl Streep (Clara), Glenn Close (Férula Trueba), Winona Ryder (Blanca), Antonio Banderas (Pedro Tercero García). 

10**/10

Hány vödörrel hozzak?

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Elolvastam: 2011. január 28.

Ez a könyv elég régóta várja, hogy elolvassam. Miért is mellőztem ezidáig? Egyszerűen nem volt számomra csalogató a cirkuszi légkör. Sose vonzott. Hamisnak érzem. A bohócok vidám mozdulatai a világ legnagyobb átverései, olyan érzésem van, ők a legszomorúbb, legszerencsétlenebb emberek a földön. Ugyanígy a cirkuszok csillogó, fényárban úszó világa is talán pont a legsötétebb, legkegyetlenebb.

Ezekkel az ellenérzésekkel vágtam neki Jacob Jankowski, majdnem állatorvos, majd öregember élettörténetének. Idősek otthonában üldögélő sokat élt úriember visszaemlékezései fiatalkori vagányságáról, szerelméről, vakmerőségéről, önfeláldozásáról. Mindannyian így szeretnénk majd egyszer beleülni a fotelbe egy vastag takaró alá: legyen miről mesélnünk és azon ne kelljen túl sokat színezni utólag. És ez persze keveseknek adatik meg.

Jacobnak megadatott: élete felfutó szakaszában óriási törés következett be, ám ő inkább felugrott egy cirkuszvonat egyik vagonjára és megpróbált érvényesülni mint majdnem felnőtt, majdnem állatorvos, majdnem hős. 

Történetünk több klisé mellett eredeti momentumokat is tartalmaz. Kétségkívül legkedvesebb karakterünk Rosie, az elefánt, akiben sosem csalódunk. Ráadásul valós elefántokról mintázta az író kedves egyéniségét. A legellenszenvesebb persze a cég vezetősége (mint mindig :), különösképpen August uram, akinek megalapozott pszichiátriai diagnózisát azért némileg megkérdőjelezem. A cirkuszt a színfalak mögött ismerhetjük meg, lefejtve róla a flitteres rongyokat, csillogó kelméket. A hideg-rideg valójában abban az időszakban, amikor Amerikában is éheztek a polgárok, a gazdasági világválság kényszerítette térdre az emberiséget. Egymás után mentek csődbe a cirkuszok, a többiek pedig mint a hiénák, az országot átszelve rohantak összeszedni a társulat maradványait, bekebelezni, amit csak lehet.

A szerelmi szál és a körülmények semmi újat nem hoztak. Már olvastam máshol.

A borító tetszik, jól illeszkedik a könyv hangulatához. Sokat dob az egészen a fejezetek előtt lévő korhű fényképek. Ezekért változatlanul odavagyok.

A könyvből készült filmet pedig itthon áprilisban mutatják be a mozik, a főszerepben Reese Witherspoon-nal, és Robert Pattinson-nal. Pont ideje volt elolvasnom.

"Bár nem szívesen beszél emlékeiről, ezek makacsul megülik a kilencvenegynéhány éves Jacob Jankowski elméjét. Emlékek saját fiatalkoráról, amikor a sors egy roskatag vonatra vetette, melyen a Benzini testvérek világhíres cirkusza bolyongott Amerikában. Emlékek egy olyan világról, amelyet szörnyszülöttek és bohócok népesítettek be, amely tele volt csodákkal, dühvel, szenvedéssel és szenvedéllyel; egy világról, amelynek megvannak a maga logikátlan szabályai, sajátos életformája, s ahol a halál is a maga módján kopogtat. A cirkusz világa ez, amely Jacob Jankowski számára egyszerre jelentett megváltást és pokoljárást. Jacob azért került be ebbe a világba, mert elhagyta a szerencséje. Árván és egyetlen garas nélkül nem tudta, mihez kezdjen, mígnem rá nem talált erre a gőzerővel hajtott „bolondok hajójára” a nagy gazdasági világválság idején."

9/10

Vihar-sziget

Dennis Lehane: Vihar-sziget

Elolvastam: 2011. január 12.

Dennis Lehane nálam a Vihar-szigettel debütált, és megint olyan szerencsés vagyok, hogy nem láttam korábban a filmet, pedig emlékszem is arra, amikor megjelent, elég nagy siker lett rögtön. 

A könyv két borítóval jelent meg, az egyiken a filmből kivágott kép található, az nem igazán tetszett, a másik viszont igazán klassz, sötét, misztikus, borús. Csak ezt tudtam elképzelni: éjszaka, eső, vihar és félelem.
A Vihar-sziget (vagy Viharsziget) szerintem egy krimi-thriller, amiben van nyomozgatás, titkok és titokzatosság, összekavarodás, bonyodalom, cseppnyi orvostudomány. Egy szigeten játszódik Amerikában, ahol az ötvenes években egy pszichiátriai intézetet létesítettek, méghozzá a legveszedelmesebb elmebetegek részére: a komoly bűnelkövetőknek. 

És persze eltűnik itt az egyik roppant veszélyes beteg, és főhősünk, Teddy rendőrbíró kapja azt a hálás szerepet, hogy nyomozgasson az ügyben. Közben összeesküvéseket sejt meg, titkos kísérletekről hall, már nem is tudjuk, hogy ki kicsoda és mi a szerepe a gubancban. Azt gondolom, mindvégig egy nagyon izgalmas, filmszerű nyomozásban vehetünk részt, biztos, hogy klassz filmet csináltak belőle (mintha arra íródott volna!). 

Nem akarom lelőni a poént, de annyit elárulok, hogy azért én elég sok hasonló filmet és sorozatot láttam az évek folyamán, így elég fifikás lettem ahhoz, hogy számomra nem volt akkora nagy a csattanó. Ráadásul a legvégén össze is zavarodtam, hogy akkor most pontosan mivel is zártuk le ezt az egészet.... Nem tudom biztosan, hogy tudom-e :) 

A hangulata sötét, nyomott, mint egy jó thrillerhez illik, a fordulatok egymást követik, nagyon kell szorítani a madzag végét, hogy képben legyünk. 

Kedvenc karakterem nincsen. Persze mindenki egy kicsit fura, mismásolós, különc, úgyhogy ezért. 

Öszességében a hasonló sztorikat kicsit jobban szeretem filmben, de első ilyen könyvélményként elmondhatom, hogy ez is tetszett. Szívesen olvastam, ha mondhatom így, jól szórakoztam. Tetszett.

De a filmet meg fogom nézni!

"1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Viharszigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykor szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A rejtélyek és a megválaszolandó kérdések azonban egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozóknak? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott őrök? Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia.

Dennis Lehane 1966-ban született Dorchesterben, Massachusetts államban. Lehane mindig tudta, hogy író akar lenni: első regényét még egyetemi évei alatt írta. Számtalan átírás után 1994-ben jelent meg Egy pohárral a háború előtt című regénye, főszerepben Angie Gennaro és Patrick Kenzie magándetektívekkel. A könyvért az Amerikai Krimiírók Szövetsége odaítélte neki a Shamus-díjat. A bostoni magánnyomozók főszereplésével további 4 regényt írt: Sötétség, fogd meg a kezem; Sacred; Gone, Baby, Gone; Prayers for Rain. Eddigi legnagyobb sikerű könyve, a Titokzatos folyó 2001-ben látott napvilágot. A 2003-ban született Viharsziget című regényének filmváltozatát Martin Scorsese rendezte, a filmet 2010 elején mutatták be. Legutóbbi regénye Any Given Day címmel 2008-ban jelent meg Amerikában, osztatlan sikert aratva a kritikusok és az olvasók körében."

9/10

Az ötödik pecsét

 

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Elolvastam: 2011. január 10.

Most szintén egy régen betervezett könyvet vettem a kezembe, már több éve halogatom. Nem tűnt egy könnyű esti olvasmánynak és igazam lett. A könyvből készült filmet még nem láttam.

A fülszöveg, azt gondolom, a lényeget egészen jól összefoglalja, nehezen tudok mit hozzátenni. A világháború rémségeitől megfáradt magyar férfiak összegyűlnek a kocsmában, igazi magyarok lévén vitatkoznak, elmélkednek, "mi lenne, ha" és "mi lett volna, ha" típusú kérdéseken vitatkoznak, jól érzik magukat.

Szóba kerülnek nagy erkölcsi kérdések, a világ és a társadalmak felépítése és működése - mindez a hétköznapi ember szemszögéből.

Nem mondom, hogy életem legjobb olvasmánya, hiszen nagyon komor hangulatú (mi mást várnánk), azonban a benne rejlő értékek miatt mindenkinek ajánlom elolvasásra. Viszont előtte fel kell kötni a gatyót :)

Kedvenc karakterem sokáig Gyurica volt, a végén elbizonytalanodtam és sokáig gondolkodtam, hogy vajon abban az embert próbáló helyzetben én mit tettem volna, maradtam volna ember, és fontosabb lett-e volna az emberség, a tisztesség, mint a saját életem. Szerintem erről a könyv szereplőihez hasonlóan mindannyian tudnánk elméleteket gyártani, de az igazság csak éles helyzetben derülne ki. 

A Húsz órát is el fogom olvasni, abban biztos vagyok.

"A regény cselekménye 1944-ben, a nyilas terror napjaiban játszódik. Négy kisember: egy műveletlen, ügyeskedő kocsmáros, egy egyszerű, becsületes asztalos, egy örök kételkedő, különc órás és egy finomkodó könyvügynök beszélget estéről estére egy kocsmában az élet nagy kérdéseiről, erkölcsről, lelkiismeretről. Tét nélkül filozofálgatnak, okoskodnak, elméleteket gyártanak. A könyv megfordítja a mindennapi históriát: ezek az emberek, amikor komolyan, őszintén végiggondolják a sors kínálta lehetőséget – embertelenség árán menekülni az embertelen pokolból –, elbuknak, de amikor maga az élet állítja eléjük a nagy kérdést – nyilasok jönnek a baráti társaság tagjaiért –, a korábban általuk felállított szélsőséges erkölcsi helyzetet a valóságban is kénytelenek kipróbálni: egytől egyig az emberi tisztaság és bátorság hőseivé magasodnak.

A regényformában írott mű lényegében példázat. Központi tétele, hogy az erkölcs kényszerítő parancsa a pillanatok ingatagságában, váratlan és előre nem látott körülmények között ébred fel bennünk. A példázat elvont képletét a szerző ábrázolókészsége, kiváló emberismerete kelti életre. Nyelve az emelkedetten szimbolikustól a meghatóan gyengédig ível. Alakjait a szubjektivizmus árnyéka nélkül olyan közelségből ábrázolja, hogy a bennük végbemenő lelki folyamatokat az olvasó saját személyes ügyeként éli át. Felébreszti a minden percben kötelező erkölcsi állásfoglalás igényét, s a döntés kényszerének szorongató felelősségét. A regény egyik legfőbb érdeme, hogy a néma hősiesség ellenpárjaként nem engedi elkerülni a fasizmus pokoli amoralitásának újbóli átélését. Mai irodalmunk egyik jelentős alkotása. Fábri Zoltán rangos filmet is rendezett belőle."

10/10

A gyertyák csonkig égnek

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Elolvastam: 2010. december 17.

Már régóta szemezgetek Márai egyik leghíresebb regényével, hiszen csak a Füveskönyv került eddig a kezembe, azt azonban nagyon szeretem mind a mai napig. És hogyan választottam a sok-sok műve közül? A gyertyák csonkig égnek címűt adják nálunk a színházban, és szeretném a jövőben megnézni, így jónak láttam először elolvasni.

A regény két hetvenen túli barát beszélgetéséről és emlékezéséről szól, nagyrésze egy este alatt játszódik, pontosan annyi ideig, amíg a templomi gyertyák is csonkig égnek. A két agg férfi gyermekkora óta ismeri egymást és elválaszthatatlan barátok is voltak a húszas éveikig, az egyik szegény, a másik gazdag, az egyik igazi, várbeli katona, a másik művészlelkű. Mindaddig barátok, amíg egy napon egy vadászat közben szörnyű dolog nem történik, egy végzetes árulás....

Ezt és ennek a körülményeit járja körül ez a -tulajdonképpen - emlékezés.
Ami számomra egyre furcsább volt, ahogy a szövegben haladtam, hogy ez tulajdonképpen egy monológnak is felfogható, hiszen csak egyikük szemszögét ismerjük meg, míg a másik bőszen hallgat. Egyrészt el nem tudom képzelni, hogy valaki negyven év távlatából elutazik a valaha volt barátjához, hogy hallgassa egy estén keresztül. Hiszen kíváncsi lettem volna az érem másik oldalára is! Másrészt közben azon kezdtem gondolkodni, hogy a hallgatás is beszédes lehet....

Emellett szép gondolatokat, nagy igazságokat puffogtat nekünk Márai a barátság, hűség, árulás, öregedés és élet kategóriákban, lehet, hogy egyeseknek ez erőltetett, de én nem tudok betelni vele. Imádom. Boldoggá tesz a tudat, hogy ha ma bizonyítottan nem is feltétlen, de egykor élt egy ember, aki látott, érzett és tudott. Mindezt egyszerre.

És hogy létezik-e a való világban igazi barátság? Akire vágyunk mindannyian: a kezdetektől tiszta, hűséges, odaadó, ragaszkodó barátra, akiben bízhatunk.  Nem érdekes, hogy az emberek többsége ilyen barátra vágyik és vár, mégsem tud ilyen lenni senki, hiszen csalódást okozunk, félreértéseken örökre megsértődünk, bántunk és hazudunk, elhagyunk és elfelejtünk. Azt tesszük, amitől mind a legjobban félünk.

"Két régi barát évtizedek után újra találkozik, s végigbeszélgetik az éjszakát. Egyikük annak idején elárulta barátját, örökre tönkretette az életét. Márai regényében a barátság, hűség és árulás, egy világrend széthullásának kérdését járja körül."

10/10

Van, amikor beszélni kell, és van, amikor hallgatni.

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Elolvastam: 2010. december 12.

"Manapság a gyárak felől érkező, változó irányú 

szelek és a föld emelkedő hőmérséklete miatt a hó nem 

zuhatagokban esik már le, hanem az éj leple alatt, lassú rétegekben, 

akár a szétmálló buborékok. A világ, ez a megfáradt művész, egy újabb

összecsapott évszakkal szúrja ki a szemünket."

Kivételesen hamarabb értesültem a film létezéséről, mint a könyvről, így nagyon kellett sietnem, hogy még a film előtt elolvassam, hiszen úgy az igazi. Fordítva ez még egyszer sem ment. 

A borító gyönyörű, biztos vagyok benne, hogy sokan már ezért felfigyelnek rá. A cím is figyelemfelkeltő, vagy elrettent valakit vagy magához vonz, hiszen az ilyen tragédiákról kimondva kimondatlanul sokan szeretünk időnként olvasni. 

A '70-es évek Amerikájában él egy körülbelül tökéletes család egy álmos kisvárosban, még a környékbeliek is a csodájára járnak: apa középiskolai tanár, anya vallásos és pedáns asszony és az ő 5 gyönyörű lányuk, akik világos hajúak, kék szeműek, jól tanulnak, jól neveltek - így élnek egy szép nagy házban az amerikai álomban. Látszólag. Mindaddig, ameddig a 13 éves Cecilia hidegvérrel fel nem kaszabolja a csuklóját a fürdőkádban....

Mindezt sok tíz év távlatából meséli el egy szomszéd fiú, akit annak idején és még a napokban is foglalkoztat ez a megmagyarázhatatlan vég. Közben megszólalnak a szomszédok, tanárok, pszichológus, orvosok, a pap és mindenki, akinek abban az időben kapcsolata volt a családdal. Szépen apránként egyre többet tudunk meg az idilli élet árnyoldalairól, közben találgatunk, mi vezethetett az első öngyilkossághoz. A család széthullását, megkergülését és a többi lány halálát kissé várható következményként említi a regény. 

A könyv stílusa és nyelvezete mindvégig nagyon érdekes, laza, néhol gunyoros vagy éppen morbid. Remekül illik az eseményekhez.

A szereplők pont annyira árnyaltak, amennyire kell, a főszereplő amúgy is a titok, a megrendülés és a találgatás.

Egy őszinte megjegyzés: viszonylag gyorsan elolvastam, hiszen amellett, hogy haladós, kíváncsivá is tett a vége, vajon milyen ok állhat a háttérben? Aki elolvassa, az nem lepődik meg, de szerintem nem is csalódik.

A film 1999-ben készült és olyan szereplőkkel dicsekedhet, mint James Woods, Kathleen Turner, Kirsten Dunst, Danny DeVito, satöbbi.

Összesítve nagyon jó könyv, nagyon jó stílusban megírva, érdekes témáról, gyönyörű borítóval. Hogy a vége lehetne biztosabb és lezártabb? De ha nem az??

Shania oldaláról http://shainareads1001books.tumblr.com/

"Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig a lányok szépek voltak, és még annyi minden állt előttük. Miért pazarolták el feleslegesen az életüket? Miért választották az élet helyett a halált? Mi volt az igazi ok? Korszellem? Predesztináció? A szigorú szülők, akik mindenben a fertőzést látva az egészségeset is elpusztították? A szerző feszült légkörű regényében a lélek sötét zugai tárulnak az olvasó elé, elfojtott vágyak, eltorzult emberi viszonyok, melyek tragédiát szülnek. A 70-es évek amerikai kisvárosában játszódó történet egyszerre hátborzongató, kísérteties, humoros, lebilincselő és összességében mélyen emberi."

10/10 

És a filmből is egy kis ízelítő: 

Bizonytalan vagyok vagy mégse??

Larry McMurtry: Becéző szavak

Elolvastam: 2010. november 4.

A Becéző szavakat mindössze azért választottam, mert szimpatikus volt a címe. Derengett valami egy filmről is, azonban később utánanéztem, és holt biztos, hogy nem láttam még.

Az előzmények alapján egy humoros, később kicsit sírós, de mindenképpen érzelemgazdag könyvet vártam. Hát érzelmekben nem volt hiány, de leginkább érzelmi labilitásban! Humorosnak egy-két helyen mondjuk elment, sírósnak egyáltalán nem éreztem.

Összességében több, mint 400 oldal bizonytalanságnak éreztem ezt a könyvet és nem igazán esett le, hogy hova tartunk, miért olvasom ezt a könyvet és főleg miért írták meg? Máskor meg jókat derültem és gondolkodtam Aurora monológjain és szinte hallottam a szikrákat szórni a szemét.

Viszonylag olvasmányos könyv, azonban nem mindenfajta idegállapotomban éreztem annak. Sokszor arra gondoltam, honnan jött ez a rengeteg gazdag és mulya pasas és én miért nem tudtam egyet leakasztani korábban?? Máskor az jutott eszembe: egek mekkora személyiségzavar körvonalazódik ebben a regényben....! És persze látva a szereposztást (Jack Nicholson, Shirley MacLaine, Jeff Daniels, Danny DeVito), egyre inkább kíváncsi lettem a filmre is. Egy férfihoz képest egész sok pszichológia fellelhető az oldalakon :)

Sokat töprengtem ezen is, de nem tudtam magamnak kedvenc szereplőt választani. Az összes karakter számomra egy kicsi "túl" volt ahhoz, hogy igazán szimpatikus legyen.

Végeredményben inkább jó a véleményem a könyvről. Nem olvasható a nap minden órájában, de amikor eljött az ideje, akkor jót lehet rajta/vele szórakozni és figyelni ennek a 3 dilis tyúknak az életét.

"Aurora Greenway, az ötven felé közeledő, rendkívül vonzó és intelligens özvegyasszony nem fogadja kitörő örömmel a hírt, hogy nagymama lesz: attól tart, ez elriasztja tőle udvarlóit. Félelme megalapozatlannak bizonyul, mert a nyugdíjas tábornok, a volt terrorista és a többiek továbbra is holmi kamaszfiúkként versengenek a kegyeiért, sőt egy olajmilliomos személyében újabb vetélytársuk akad.
Aurora lánya, Emma eleinte még tűrhető házasságban él a férjével, de kapcsolatuk az évek során megromlik, és mindkettőjük életében egyre sűrűbben tűnnek fel a szeretők. Emma egy fiatalember mellett már-már újra rátalál az elvesztett boldogságra, amikor megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg.
Rosie-t, Aurora bejárónőjét, hét gyermek édesanyját egy könnyű erkölcsű hölgy kedvéért hagyja ott a férje, aki azután nem mindennapi körülmények között egy szerelmi dráma áldozatává válik.
Larry McMurtry regénye ennek a három nőnek egymáshoz és az őket körülvevő férfiakhoz fűződő kapcsolatait, életük vidám pillanatait és súlyos tragédiáit mutatja be, nagyfokú átéléssel, tapintatosan és szeretettel."

7/10

Lefelé a lejtőn...

 

Sylvia Plath: Az üvegbura

Elolvastam: 2010. október 22.

 

 "Állítólag életem legszebb napjait éltem. (...) 

Csak hát én éppen hogy nem tartottam a kezemben semmit, 

még önmagamat sem." 

 

Sylvia Plath a 30-as évek Amerikájában született költőnő, egyetlen nagy jelentőségű prózai műve Az üvegbura, mely nagyrészt önéletrajzi ihletésű. Egy súlyos depresszió  története ez a 60-as évekből.
Esther Greenwood tehetséges, szerencsés fiatal lány, gyermekkorában veszítette el édesapját, melyet soha nem tudott feldolgozni. 19 évesen eléri a depresszió, egymás után mutatkoznak a kínzó tünetek, majd igen hamar öngyilkossági késztetések töltik ki a mindennapjait és elmegyógyintézetek ajtaján járkál ki és be.
Úgy gondolom, hogy annak, aki még soha nem tapasztalta, a legnehezebb a depressziót megértenie, azt az állapotot, amikor az embernek egyszerűen nincs kedve, és nem tudja magát összeszedni, csak csúszik lefele a lejtőn. Nagyon hasznos olvasmány ez minden embernek, hiszen a depresszió népbetegség.
Elképzelni talán nem lesz könnyebb, mint ahogy megérteni sem gondolom.
Esther mélyen átéli betegségét, segítséget is keres, ám pechjére egy pénzsóvár pszichiáterbe botlik, aki nagyon hamar megismerteti szegényt az elektrosokk terápia borzalmaival. Persze a kezelése félresiklik minden szempontból, ami amúgy sem feltétlen kecsegtet nagy sikerrel, így aztán pláne. Innentől igazából pszichiátriai klinikák állandó vendége, miközben teljes örömtelenségben és kilátástalanságban éli mindennapjait.
Esther történetének végét nem tudjuk meg, ám, ha elolvassuk Sylvia Plath életrajzát, akkor azt hiszem nem sok kérdés marad bennünk.
Nagyon jó könyv, sok igazságot hordoz magában. Rendkívül olvasmányos, nem is valami hosszú. Az üvegbura-hasonlat pedig az egyik kedvencem lett.
Sylvia Plath életéből film is készült Gwyneth Paltrow-val a főszerepben. Még nem volt alkalmam megnézni, de mindenképpen sort kerítek rá.

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokk terápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Silvia Plath öngyilkos lett.

 10/10

Pályakezdő férjkereső vagyok.....

Jane Austen: A klastrom titka

Elolvastam: 2010. szeptember 4.


Szeretem Jane Austent és szerintem ez a regénye amilyen rövidke, olyan nagyszerű. Természetesen mi másról lehetne szó újfent, mint a férjvadászatról, ám a lehető legaranyosabb megközelítésben: egy elképesztően naiv, sokszor butácska "hősnő", Catherine Morland szemszögéből - nem is vagyok benne egészen biztos, hogy felfogta a dolog jelentőségét.

A könyv első felének középpontjában Isabellával való barátsága áll, miközben egy kis üdülővárosban, Bath-ban mindketten próbálgatják a szerencséjüket, Isabella valóságos nagyvilági nő módjára és igyekszik belerángatni imádott barátnőjét mindenbe. Néha sikerül is, hála szegény Catherine szerény logikájának és elképesztő jóindulatának, ám természetesen a végén minden jó, mert jó a vége. Közben persze Austen elragadó humorral fűszerezi főszereplőnk kalandozásának perceit.

Kedvenc szereplőm Henry Tilney, hősnőnk szívszerelme, aki azonban sokáig sorban állt ott, ahol a logikát osztogatták, így menekült meg kettejük szerelme. Austen csípős humorral, meglepő éleslátással szerelte fel, a leírások alapján jóképű, és bele van építve a hűség, ami lelkész szakmájából is következik. A tökéletes pasi. Egyetlen hibája az, hogy fogalmam sincs, mit eszik Cathrinen, bár Austen magyarázata elfogadható: a szerény képességek a férfiúi önérzetet építik....
A legnegatívabb szereplő Isabella lenne, engem hidegen hagyott az egyénisége, hiszen a nők ma is ilyen: pénz, pénz, pénz, hatalom és ezért könyököl, a amíg teheti. A bátyja viszont..... na attól a hideg kirázott. A jellemábrázolás szuper, tényleg indulatba hozott.
A klastrom titka pedig sokáig nem esett le, de végül ráébredtem, hogy Catherine egy igazi gyerek, baba-lelke van, egyedül azt sajnálom, hogy ennyi idősen férjhez megy....
Klassz könyv.

 

10/10

Richard Matheson: Csodás álmok jönnek

Elolvastam: 2010. augusztus 16.

Minden embernek van valami elképzelése arról, hogy mi vár ránk életünk végén, a halál után. A legpesszimistábbak talán rávágják, hogy semmi, ám ezzel a gondolattal elég nehéz élni az életet, küzdeni a mindennapokkal, harcolni a világ ellen. Onnantól pedig szinte lehetetlen, hogy elveszítünk valakit, akit szerettünk és közel állt hozzánk.

Ez a könyv egy nagyon érdekes témát dolgoz fel és izgalmas szemszögből közelíti meg az élet értelmét és célját.

"Mi történik velünk, halálunk után? Chris Nielsennek elképzelése sincsen, egészen addig, míg egy váratlan baleset véget nem vet rövid életének, elválasztva ezáltal szeretett feleségétől, Annie-től. Chrisnek muszáj felfedeznie az élet igaz természetét a halál után, de még a Mennyország sem teljes Annie nélkül, és mikor felesége öngyilkossága végérvényesen elválasztja őket egymástól, Chris kockára teszi a lelkét, hogy megmentse Annie-t az Örök Kárhozattól. Richard Matheson gyönyörű történetéből azonos címmel film is készült 1998-ban Robin Williams főstereplésével (What dreams may come)."

Szerintem nincs olyan ember, aki ne élne a lehetőséggel, hogy egy napon büntetlenül betekinthet a halál utáni életbe. Nagyon érdekes elképzelés, mely sok tapasztalatokon alapuló, ám tudományosan meg nem magyarázott dologra is épít: amikor azt érezzük, hogy elhalt szerettünk velünk van, amikor egyedül ülünk a nappaliban, és mintha valaki éppen csak finoman végigsimítaná az arcunkat.... Érdekes dolgok történnek, amelyeket nem mindig tudunk racionálisan megmagyarázni.

Ám ami ebben a regényben számomra még fontosabb, az egy csomó lelki folyamatnak és történésnek a gyönyörűen megrajzolt képekbe való tömörítése és értelmezése. A leghatásosabb szerintem annak a pokolnak a leírása, amelyet az ember saját maga teremt önmaga köré a gondolatai által. A gondolataink határozzák meg életünket és boldogságunkat. Azok az emberek, akiknek a pohár mindig félig üres, amikor esik az a baj, ha süt a nap, miért süt olyan erősen,.... - képesek vagyunk megteremteni saját magunk számára a földi poklot. Emellett megjelenik a választás joga. Választhatjuk a poklok legmélyebb bugyrait, de a Földön is választhatjuk az Örök nyár birodalmát. Az emberek nagy része viszont borzasztóan szűklátókörű.

Ami pedig az újjászületés-kérdést illeti, nos, senkinek nincsen erre vontkozóan semmiféle bizonytéka, ám mégis mindannyian tapasztalunk százféle megmagyarázhatatlan és furcsa dolgot életünkben; ilyennek találom a dezsávű-érzést vagy az utólag igazológott megérzéseinket, melyekre vagy hallgattunk vagy nem, mindenesetre vannak olyanok, akik egészen jól ki tudják aknázni a megérzéseik nyújtotta előnyöket a döntéshozatalok és választások során. A lélek fejlődése-vonal is elgondolkodtató, hiszen aki emberek között jár, az pontosan tudja, milyen különbözőek vagyunk és lelkünk is mennyire más és más, egyesek szinte telepatikus beleérző képességgel használják emberi kapcsolataik során, másoknak pedig mintha nem is lenne, taposnak és toszakodnak....

Ez egy tipikusan életünk-értelmén-gondolkodós, a világ-miértjén-elmélkedős, saját-életünket-számbavetős könyv nagy igazságokkal és gyönyörű lélekábrázolásokkal.

10**/10

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Elolvastam: 2010. június 2.


Khaled Hosseini Amerikában élő afgán orvos nagy port kavart bestsellere a Papírsárkányok. Súlyos olvasmány egy manapság igen csak elfeledett világról, ahol nap, mint nap felnőttek és gyermekek millió küzdenek a mindennapokkal az életben maradásért. Egy háborúk sújtotta, reménytelen vidék. Ebben a közegben játszódik a Papírsárkányok.
Főszereplője egy fiú, Amir, akinek a viszonylagos jólétben és gazdagságban kell küzdenie édesapja szeretetéért. A középpontban Amirnak és Haszannak, a szolgáló fiának barátsága áll. Haszan kitartó, hűséges barátsága példaértékű, és sokszor sajnos hiábavaló és egyoldalú, ki-nem-érdemelt, mint ebben a történetben is, hiszen Amir soha nem áll ki barátjáért, amikor annak szüksége lenne rá. Egy végzetes napon Amir elköveti élete legnagyobb hibáját: nem védi meg Haszant, mikor annak életében a legnagyobb szüksége lenne rá. Ekkor még nem is sejti, hogy egész életét áthatja és meghatározza ez a megbocsáthatatlan hiba, és soha nem fog teljes értékű életet élni. 
Évek múltával az Egyesült Államokba emigrál édesapjával, ám a boldogságot nem találja. Megnősül, munkát vállal, ám mégis visszatér Afganisztánba, hogy valamelyest megpróbálja jóvátenni a jóvátehetetlent. És ekkor még nem is sejti, hogy egész életét hazugságok hálózzák be, és ezzel neki egyedül kell megküzdenie. 

 

Nehéz írni erről a könyvről. Különleges történet, és nagyon klassz ötlet ezt az , ellenségeskedés egy kegyetlenség által szétdúlt világot két fiú barátságán keresztül bemutatni. 
A kedvenc szereplőmet most nem tudom megnevezni, mert minden szereplő egyedi és különleges. Amir jelleme nem volt szimpatikus, bár bizonyos szempontból érthetőek a szempontjai: gyakorlatilag a saját testi épségét teszi a középpontba. Haszan rendkívül önzetlen, szerintem az ilyen típus a világ minden táján ritka: a barátságért mindent beáldoz, mindig megbocsát, mindent odaad. 
Csodálatos, ahogy az afgánok Amerikában is megteremtik a hazájukat, összetartanak és összefognak. Tetszett az a rész, amikor Amir visszatalál a muszlim valláshoz. Azt nagyon át tudtam érezni ebben az embert próbáló helyzetben.
Sokszor lehetett tudni, milyen fordulat fog következni, mi fog éppen történni, néha azonban olyan dolgok történetek, amikre igazán nem számítottam, és még a szoba sarkát is láttam beomlani, amikor olvastam. 
Tragikusan gyönyörű, de nem egy vasárnap délutáni könnyű, pihentető olvasmány. Egy olyan világba enged betekintést, ami néha Isten háta mögé kerül.

“A lopás az egyetlen megbocsáthatatlan bűn. Ha megölsz valakit, ellopod az életét. Ellopod a felesége jogát arra, hogy férje legyen, a gyerekeitől elrabolod az apjukat. Ha hazudsz, ellopod valakinek az igazához való jogát. Ha csalsz, ellopod a becsületességhez való jogot. Nincs hitványabb dolog a lopásnál.”

9/10

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Elolvastam: 2010. május 28.

Bevallom őszintén, körülbelül egy éve láttam a filmet, viszont nem maradt meg belőle más, mint egy erős érzés: sokkal jobb, mint azt a címe sejtetné. Az eredeti, angol cím így hangzik: Atonement, amihez nem nagyon tudom, miért kellett társítani a vágyat is, hiszen az eredeti sokkal kifejezőbb (és valljuk be: kevésbé csöpögős is önmagában).
Körülbelül ezt lehetne elmondani mondani a könyvről is összefoglalásképpen. Bár nem haladtam vele túlságosan gyorsan. Voltak benne kifejezetten unalmas és vontatott részek. Nem mondhatnám, hogy nagyon szárnyalnak az események, igazából elég lapos lenne a sztori egy fokkal is kevésbé érdekesen elbeszélve.
A borító hátulján olvasom, hogy McEwan korunk Jane Austen-jeként van számon tartva - már emiatt is kíváncsian fogtam a kezembe. Sok leírás, rengeteg jelző, finoman árnyalt helyszínek, karakterek és cselekmények. Mindez több irányból bemutatva, kissé ugrálva térben és időben.
A főszereplő - mai kategóriák szerint - kiskamaszként felfogható lányzó, Briony. Meglátja, amint nővére és a takarítónő fia szerelmesen évődik egymással, egészen pontosan nővére levetkőzik a fiú szeme láttára, hogy megmerítkezzen a kertben álló szökőkútban, és persze mindezt félreértelmezi, kiszínezi a saját fantáziája szerint, végül már el se tudja választani a képzeletét a valóságtól. Azt semmiképen sem tudja elképzelni, hogy amit lát, az a nővérének tetszik, ő is részese. Közben egyéb érdekességek is történnek 1935 nyarának egyik legforróbb napján: a könyvátrban talál rá a nővérére és Robbie-ra igencsak intim helyzetben, majd a nehéz sorsú, tinédzser unokatestvérét, Lolát, egy rejtélyes fickó zaklatja, konkrétan megerőszakolja. Több se kell Brionynak, beindul a fantáziája, szárnyal a képzelete, és végzetes, megbocsáthatatlan hibát követ el.
Közben eltelnek az évek, a világ lángokba borul, a 2. világháború sötét fellegei eltakarják a napot, tönkreteszik az álmokat, befeketítik az életet. Nálam általában nyerő helyzetben vannak a 2. világháborút érintő könyvek/filmek, így ez is.
A kedvenc szereplőm a főnővér, aki igazából mellékszereplő, mégis olyan szimpatikus, annyira realista, és ráadásul ismerek is hasonló embert. Brionyt nem igazán szerettem meg, nehéz megérteni a szempontjait, az eltúlzott fantáziáját, és a makacs ragaszkodását. Az igazságtalanságot amúgy sem bírom. A legunszimpatikusabb karakter pedig Marshall volt, akiről igen keveset tudunk, mégis mindenkiben felrémlik szerintem minimum egy tenyérbemászó arc, akire emlékzetet....
Összességében nagyon szép történet. Nekem nem elég pörgős, de ellensúlyozza ezt a jó stílus, és a nézőpontok érdekes váltogatása. Nincsen benne igazán meglepetés vagy csattanó, lehet számítani a végére. Inkább a lelki fejlődés, vívódás köré összpontosul. Örülök, hogy elolvastam. És megnézem újra a filmet is.

9/10

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom

Elolvastam: 2010. április 5.

Az első igazán csajos könyv életemben. Már találkoztam a filmmel, is, de nem néztem meg, mert életem párja leszólta, hogy az szörnyű nagy baromság...  Na kíváncsi vagyok én arra, hiszen a könyv nagyon-nagyon tetszett!
Pedig mindösszesen 500 forintért vettem egy leárazáson egy olyan boltban, ami mindösszesen 3 hétig működött (az azért elég szomorú, hogy bezár egy olyan bolt, ahol ilyen könyvet adnak 500 Ft-ért!).
A könyv eleje kicsit döcögősen indult részemről, mert beletelt pár oldalba, amíg összeállt a kép, hogy ki kicsoda, mikor hol járunk és persze átvettem a hangulatot. Persze ugrándozunk az időben, meg egy kicsit ismerős is az öregek otthonában csücsülő nénike visszaemlékezése a gyönyörű fiatalkorra... sok ilyen filmet láttunk már. De ez semmit sem von le az egész értékéből. 

Ninny, az öreg asszony a Rózsaterasz öregek otthonában, összetalálkozik és hamar össze is barátkozik a középkorú Evelynnel. Evelyn szenved a menopauzától, szenved az önértékelési gondjaitól, szenved a túlsúlytól, szenved a házasságában, szenved az élettől. És egy 86 éves öreglány megtanítja neki, hogyan kell boldognak lenni, élvezni mindazt, ami megadatott neki. És közben elmeséli élete történetét, ami nagyrészt az alabamai Whistle Stop nevű porlepte kisvároskában, egy összeszokott, kedves kis közösségben telt, mindaddig, amíg meg nem szüntették a vasútvonalat. A városka minden tagjának megvan a maga szerepe a város életében, a mindentudó postáskisasszony egyben a város újságírója, humoros, saját magánéletét sem kímélű újságcikkei üdítően bújnak meg a fejezetek között. És a két kávézótulajdonos: Ruth és Idgie, kapcsolatuk számomra kicsit homályos maradt, én azt szűrtem le, hogy érzelmeik szerelem-színezetűek.. És persze a négerek, akik az értelmetlen fajgyűlölettől szenvednek, miközben ugyanolyan - még sokszor igazhitűbb emberek, mint a fehérek. És a sok-sok epizód, minden fontosabb városlakó életének meghatározó mozzanati, ahogyan azok Ninny emlékeiben megőrződtek: tragédiák, boldog pillanatok, vicces szituációk, szerelem, szenvedés, temetés, születés.... minden, ami az élet része.

Részleteiben ismert történet innen-onnan különböző filmekből, mégis több, mégis van benne plussz, ami miatt nagyon kellemes olvasmány, és bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti az édeskés, habkönnyű, mégis tartalmas, humoros, ízig-vérig amerikai olvasmányokat. Ja, és persze csipetnyi meglepetés található a könyv végén!

9/10

Bernard Schlink: A felolvasó

Elolvastam: 2010. március 11.

Az első könyvem, amit e-book-ként olvastam, de persze még mindig nem tudom elképzelni, hogy a monitort bámulva majd nekem milyen nagy élmény lesz olvasni, mivel kinyomtattam. Pedig nagyon sok szuper könyv megvan már elektronikusan, így valamit ki kellene erre találnom....

Azért is volt egyszerű dolgom most, mert nagyon rövid könyv, csak úgy rohannak az oldalak, és mire észrevettem, el is olvastam. 

Még Kanadában egyik este elkezdtem nézni a filmet, amikor ráébredtem, hogy ezt szeretném előbb elolvasni, így körülbelül a felénél abbahagytam, és majd csak ezután fogom folytatni. A film szörnyen nyers és szikár volt nekem, persze utánaolvastam néhány véleménynek a könyvvel kapcsolatban is, arról többnyire jókat mondtak, de a legtöbben nehezményezték, hogy nagyon száraz és érzelemmentes, nagyon német az egész.

Nos, nekem nem ez volt a véleményem, de biztosan azért, mert én a film tükrében olvastam a könyvet, így csak most értettem meg, hogy a főszereplő mit miért csinált, mi vonzotta erre vagy arra. Kellett volna abba a filmbe egy narrátor, na.

Most összességében már azt gondolom, hogy ez egy tömör, ám nagyon jó könyv. De azért van benne pedofília, szerintem ez az egész kapcsolat nagyon beteges. Hanna szegény borzasztó tanulatlan, és eléggé az ösztöneinek él, pedig elvileg ő lenne a felnőtt. Végül is ez az iskolázatlanság, műveletlenség okozza a vesztét.

Van benne egy érdekes filozófiai vonulat arról hogy mit gondol az a generáció, akik az SS-tisztek, nemzetiszocialista szemléletű emberek közvetlen leszármazottai, hogy tud valaki az anyjára/apjára nézni, stb. 

Meg hát ez a beteges kapcsolat egy kamasz srác és egy harmincas évei végén járó nőci között.... komoly kihatással volt az egész életére és vonzalmaira.

De nem akarom előrevetíteni, akit érdekel, olvassa el, mert csak több lesz tőle!

"Egy kamasz fiú és egy nála jóval idősebb asszony furcsa szerelmének és elválásának története szolgál keretül ahhoz, hogy a regény hőse szembenézzen a náci múlttal, amely voltaképpen nem is az övé, hanem szülei nemzedékéé. Ez a soha ki nem hevert szerelem, Hanna évekkel később feltáruló múltja döbbenti rá Michaelt arra, hogy a jelen nincs múlt nélkül, felejteni nem lehet, feldolgozni sem – talán megérteni.
A felolvasó az elmúlt évek egyik legnagyobb német könyvsikere volt. 1995-ös kiadása után tizenhárom országban jelent meg, nagy visszhangot váltva ki. A siker oka minden bizonnyal abban rejlik, hogy újraértelmezi a kollektív és egyéni bűn és bűnhődés kérdését a ma ötvenéves generáció szemszögéből."

9/10