"– Nézze. Én nem ígértem rózsakertet. Egy szóval sem mondtam, hogy van
örök igazság… és békét, boldogságot sem ígértem. Én abban lehetek a
segítségére, hogy szabadon megküzdhessen mindezekért. Az egyetlen
valóság, amit én felajánlhatok, az maga a kihívás, és meggyógyulni
annyit tesz, hogy az embernek jogában áll elfogadni vagy elutasítani,
annyira, amennyire képes rá. Én olyat, ami nem igaz, nem ígérek, a
rózsakert világa, ahol minden maga a tökély, hazugság… ráadásul
dögunalom."
Joanne Greenberg: Nem ígértem rózsakertet
Na ez volt az a könyv, ami mellé MUSZÁJ volt olvasnom valami teljesen mást is, méghozzá párhuzamosan. Pedig nem vagyok híve a párhuzamos olvasásnak, sőt, inkább a belesüppedős fajta vagyok, de a Nem ígértem rózsakertet az egyik legkeményebb regény, amit idén olvastam. Tudom, ezt már többször leírtam, de úgy tűnik, még mindig lehet fokozni.
Már a borító elrémítheti az egyszeri olvasót, ám ne tegye, érdemes belelapozni.
Greenberg könyve a nagy klasszikus pszichiátriai témájú könyvek idején (Plath: Az üvegbura, Száll a kakukk a fészkére) íródott a '60-as évek elején. Összefoglalva ezek nagyon nyomasztó könyvek igazi pszichiátriai betegekről/által, igazi klasszikusok, kihagyhatatlanok és nagyon nehezen emészthetőek.
A Nem ígértem rózsakertet egy 16 éves lány induló, majd kibontakozó skizofréniájáról szól. Olvasás előtt laikusoknak érdemes pontosabban utánanézni a betegségnek, mert a könyvben nincs semmi magyarázat, csak a kórállapot, a tünetek, a lány, Deborah belső gondolatai és betegségének kialakulásának okai nagyvonalakban. Írom ezt azért, mert sokaknak téves gondolataik van a skizofréniával, egyáltalán a pszichózissal kapcsolatban, többszörös személyiségként, brutális gyilkosokként láttatják velünk őket a mozifilmek, és a valóság azért nem így van.
Deborah hosszú-hosszú éveken át gyötrődik titkokkal és mély hallgatásokkal terhelt családjában, és betegsége már igen korán elkezdődik, úgy emlékszem, 9 évesen kezdi építeni a saját világát ,miután 5 évesen még egy húgyivarszervi tumort is eltávolítottak a testéből, amit természetesen rezzenéstelen arccal kellett tűrnie a tökéletes, csodálatos kislánynak. Orvosai sem tekintik érző embernek, hazugságokkal traktálják és elvárják, hogy csendben tűrje a kínszenvedéseket. Így aztán nem is csoda, hogy ebből a kíméletlen világból Debbie a saját maga alkotta világba, Fugoba menekül, ahol éveken át Cenzor irányítja a reakcióit, mígnem felkerül az i-re a pont, és egy öngyilkossági kísérlet kapcsán bekerül a régi nevén elmegyógyintézetnek nevezett kórházba. Itt számtalan beteg életét megismerhetjük, bepillantást nyerhetünk az osztályok életébe, a kezelési menetbe (kényszerzubbony, nyugtatók és a pszichoterápia Fried doktornővel). Az akkori antipszichotikumok nélküli (legalábbis korszerű gyógyszerektől mentes) pszichiátria igazi kihívás elé állította az orvosokat, akiknek a beteg belső erejére és gyógyulni akarására kellett támaszkodnia a terápia kapcsán (mely természetesen ma is nagyon fontos, ám nem az egyedüli lehetőség). Fantasztikus volt a Debbie alkotta világ kihangosítása, a dührohamok, finom javulások, majd hirtelen visszaesések, az önsértések leírása, a többi beteggel és a külvilággal való kapcsolata. A Remény, mely ott lebeg a betegek feje fölött, mint Démoklész kardja: létezik olyan, aki kikerül a világba, és mi vár ott rá vajon, hogy tud ott helytállni...? És belepillanthatunk némileg Debbie családjának működésébe az adaptációs szabadságok és a családi konzultációk révén, mely során érthetővé válik az egész állapot. Megéri-e meggyógyulni és vállalni a mindennapok harcát kint a világban? Nos, Fried doktornő nem ígér rózsakertet páciensének, és a döntésében támogatja.
"Valaha -most különös visszagondolni rá- Fug istenei a társai voltak –
titkon, fejedelmi módon osztosztak vele a magányon. A táborban, ahol
gyűlölték, ahol mássága az évek múltával egyre jobban eltávolította a
többiektől – Fug egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy a magány
elmélyült körülötte. Az istenei kacagó, aranyló teremtmények voltak,
akikkel kóborlás közben összetalálkozott, akár az őrző szellemekkel. De
valami elromlott, és Fug a szépség és biztonság forrásából átalakult a
rettegés és fájdalom világává. Deborah, hogy csillapítsa és megenyhítse,
lassan rákényszerült, hogy a bölcs és vígasztaló Fug birodalmának
királynői trónját feladva sötét celláinak lakója legyen. A dicső napokon
királyi fenség volt az istenek között, megalázott és meggyötört a
dicstelen napokon. Most kénytelen eltűrni a szédítő váltásokat a világok
között, elviselni a világ gyűlölködését, amely az Összes átkaiban kap
hangot, elviselni, hogy alattvalója és szolgálója legyen a Cenzornak,
aki azt kapta feladatául: akadályozza meg, hogy Fug világából a szél a
Földre fújja a titkos magvakat, mert ott széjjelterülve szárba szökkenne
és virágba borulna a téboly, amit mindenki meglátna, s amitől mindenki
undorodva visszahőkölne."
Nagyon nehéz, de nagyon jó olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt vagy csak laikusként szeretne közelebbi képet kapni a pszichiátriai betegségekről, ugyan nem modern, korszerű képet, ám valami olyat, ami végülis a pszichiátria múltjának is tekinthető.
Amennyire utána tudtam járni, ez a könyv egy igazi ritkaság, ám a legtöbb nagy könyvtárban fellelhető. 1977-ben meg is filmesítették a könyvet.
"Hadd jegyezzem meg, hogy a tünetek nem azonosak a betegséggel – mondta a
doktornő. Ezek a tünetek a védekező mechanizmus, a védőpajzs szerepét
töltik be. Ha hiszik, ha nem, a betesége jelenleg az egyetlen biztos
talaj a lába alatt."
-->
