A fehér ruhás nő

Wilkie Collins: A fehér ruhás nő

Az 1001-es listán szerepel ez a kötet, ráadásul nagyon szép kiadásban jelent meg tavaly, így több okom is volt arra, hogy hazajöjjön velem a könyvtárból.

A történet középpontjában egy 19. századi bűntény szerepel, mely megváltoztatja szereplőink életét. A szépséges, ám kissé nyafka Laura Fairly békésen éldegél féltestvére, Marian óvó és féltő szárnyai alatt nagybátyjuk, a dilinyós Mr. Fairly birtokán, az angliai Limmeridge-ben. Az az ötletük támad, hogy rajzolni tanulnának, így felfogadják a fiatal és hősien szívű Walter Hartright-ot, a rajztanárt, hogy foglalkozzon a fiatal kisasszonyokkal főállásban. Hát persze, hogy gyengéd érzelmek indulnak útjára a bárgyú Laura és a hősszerelmes Walter között... Igen ám, de idejekorán elhunyt édesapja már odaígérte a hölgyeményt a középkorú, ám annál baronetebb Sir Percival Glyde-nak, aki alig várja, hogy megtartsák az esküvét és magával vigye fiatal feleségét Blackwater Parkba...

Mindemellett a London felé vezető úton éjszaka felbukkan egy fiatal fehér ruhás nő, akit a véletlen folytán épp Mr. Hartright segít ki szorult helyzetéből... Majd Laura kap egy levelet, melyben rettenetes vádakkal illetik jövendőbelijét. És egy hórihorgas orrú, kövér gróf is aljas cselszövésben mesterkedik.

A könyvben többen is megszólalnak, visszaemlékeznek a bűnesetre és szépen lassan kitisztul a kép, majd lerántják a leplet a nagy TITOKról is. Persze a történetszövés rendkívül összetett és körülményes, a szereplők maguk is igen körülményeskedők, mindegyikőjüktől részletekbe menő előadást hallhatunk a végzetes cselszövés körülményeiről. Mr. Fairly beszámolóját - meg lehet érte vetni - végig mosolyogtam/kacagtam, annyira jól sikerült.

Szerintem a hangulatteremtés, a leírások és a jellemrajzok ennek a könyvnek az erősségei, hátulütője a történet lassú folyása - aki skandináv krimiken és CSI-on edződött, annak nem biztos, hogy élvezetes. Aki viszont szereti a vérbeli 19. századi irodalmat, a lidérces jeleneteket, az összeesküvéseket és összefonódásokat, az szeretni fogja. Nekem nagyon tetszett.

10/10

Meggyőző érvek

"Megérkezett Lady Russell, s amint a társaság így együtt volt, már csak rangsorba kellett rendeződniök, s bevonulhattak a koncertterembe; eközben külön-külön mindenki megtette a magáét, hogy minél több szempárt vonzzon magára, minél több suttogást fakasszon, s annyi embert háborgasson, amennyit csak lehetséges."

Jane Austen: Meggyőző érvek (1818.)

Eddig is nagyon szerettem Jane Austen stílusát, a Meggyőző érvek azonban csak szorosabbá fűzte a barátságunkat. Olyan kedves és ártatlan, hogy ebben a mai érzéketlen világban egyébre sincs szüksége a romantikára éhező női szívnek.

Történetünk főhősnője a tiszta szívű, igen okos és kellemes megjelenésű - mondhatni, csinos - Anne Elliot, aki félárván marad még zsenge lánykorában. Nővérei és apja többre tartja a rangot és a megjelenést a családi kapcsolatoknál, az őszinte és kedves Anne-t nem igazán szeretik... hogy úgy mondjam. Néhai édesanyja barátnője, Lady Russell pártfogolja az Elliot-lányokat, különösen A legértékesebbet közülük: Anne-t. Természetesen a főszerep a szerelem és a házasság (de főleg a rang és a vagyon...). Anne-t is utoléri a világ (egyik ) legszebb érzése, szerelmes lesz a fiatal Frederick Wentworth-be, aki bensőséges érzelmekkel viseltetik a fiatal Anne iránt. Mivel azonban családja nem elég rangos, sem elég gazdag, a kérőt lenézik, Anne-t pedig igyekeznek meggyőzni arról, hogy rossz lóra tesz ezzel a kapcsolattal. És még az egyetlen ember, akiben igazán bízik, Lady Russell is kifejezetten meggyőző érvekkel áll elő...

Történetünk 8 évvel később folytatódik, amikor a fiatalok immár kicsit érettebben, korosabban újra találkoznak. Fellángolnak-e a régi érzelmek? Vajon melyik kérő csavarja el Anne fejét? Megházasodik-e végül Henriette, Louisa, Elizabeth és kik lesznek a szerencsés/szerencsétlen választottak? Sikerül-e Mr. Elliot mesterkedése?

"Gyönyörűséges ábrándok olthatatlan szerelemről, örök állhatatosságról; Bath utcái talán még sosem szolgáltak színteréül ilyen csodás álmoknak, mint amelyekkel Anne játszadozott útban a Camden Place-ről a Westgate Buildings felé. Mintha megtisztult, sőt illatfelhőbe borult volna az út, amerre mennie kellett."

Igazi lányregény a javából. Romantikus, kisasszonyos, kedves, bájos. És biztosak lehetünk benne, hogy a mellőzött, ám annál értékesebb Anne végül rátalál a boldogságra, aki pedig rossz fát tesz a tűzre, az elnyeri végső jutalmát. Élvezem az 1800-as évek eleji gazdagok és nemesek mindennapi problémáit: a modor, a jellem, a rangoknak megfelelő társadalmi státusz, a pletykák, a kicsinyeskedés :) Finom úriemberek, derűs kisasszonyok, állandóan utazgató, pihengető, lézengő vagyonosok...

Nem fogjuk lerágni a körmeinket olvasás közben, nálam nem tartogatott sok meglepetést a történet, ilyen befejezésre számítottam. Ám szórakoztatásnak, komolyabb mondanivaló nélküli kikapcsolódásnak a legjobbak között a helye.

Nagyon jó kis könyv volt ez, mely igazán ki tudott szakítani a szürke hétköznapokból, ebből a mostani érzéketlen világból.

"Mennem kell, s nem dőlt el a sorsom; de visszatérek ide, vagy követem társaságukat, mihelyt tehetem. Egyetlen szó, egy tekintet elég nekem, s tudni fogom, ott leszek-e ma este édesapja házában, vagy nem lépem át a küszöbét soha. "

A könyv megjelent Tartózkodó érzelem címmel is korábban (elég borzadvány, Júlia-füzetnek is beillő borítóval - teljesen méltatlan Jane Austenhez!), illetve film is készült belőle 2007-ben.

Korábban az alábbi Austen könyvekről írtam:
A klastrom titka
Emma

Agnes Grey

"Szerettem volna beleroskadni az ágy mellett álló székbe, s fejem a párnába fúrva szenvedélyes könnyáradatban keresni vigasztalást; rettenetesen vágytam erre a megkönnyebbülésre; de sajnos még vissza kellett fojtanom érzéseimet: megszólalt a csengő… az a gyűlölt csengő, amely a tanulószobába hívott ebédre; nyugodt arccal, mosolyogva, nevetve kellett lemennem s mindenféle ostobaságról beszélgetnem… és igen, ennem is kellett, mintha minden rendben lett volna, mintha csak most tértem volna meg egy kellemes sétából."

Anne Brontë: Agnes Grey

Az Agnes Grey-ről nem sikerült időben összeállítanom egy bejegyzést, így több, mint 1 hónap elteltével emlékszem rá vissza. És mi történik? Gondolkodnom kell, hogy miről is szólt a regény! Pedig kedveltem, szerettem olvasni. De úgy látszik a pillanatnyi élvezet nem elég a tartós hatás eléréséhez.

Olvasás közben megjegyeztem az első szót, amit eszembe jutott: kedves történet. Romantikus. Szinte mese. Mese egy fiatal lányról, a falusi pap lányáról. A család szerencsétlen sorsra jut, nagyon elszegényedik. Mi jut Agnesünk eszébe? Elszegődik nevelőnőnek. Több családnál is szolgál, mind jómódú, egyenesen gazdag és előkelő. És miért mese? Mert a hagyományos módon arra lyukadunk ki, hogy a szegények mind jók, a gazdagok pedig gonoszak, tanulatlanok, buták. Agnes gyakorlatilag egy szent, ám mint a neve is mutatja: elég szürke karakter. Természetesen egy 19. századi lányregényt mi is fűszerezhetne még? Nem más, mint a szerelem...

Tehát: kedves, romantikus, kisasszonyos történet. Ja, és nem mellesleg önéletrajzi ihletésű... A műfaj kedvelőinek szép pillanatokat hozhat ez a rövidke regény. 

Anne Bronte nem volt túl termékeny, szürke Agnesen kívül csak a Wildfell asszonya maradt fenn tőle. Ezutóbbira is régen kíváncsi vagyok, valamikor biztos sorra kerül.

"A következő vasárnap a legborongósabb áprilisi napok egyike volt… sűrű, sötét felhők, heves záporok követték egymást. Senki sem akart részt venni a délutáni istentiszteleten, csupán Rosalie – ő ragaszkodott hozzá, hogy elmegy; megrendelte a hintót, és én is vele mentem: szívesen, hiszen a templomban félelem, szégyenkezés vagy megrovás nélkül tekinthettem arra az arcra és alakra, amely kedvesebb volt nekem Isten minden teremtményénél; zavartalanul hallgathattam azt a hangot, amely számomra elbűvölőbb volt a legédesebb muzsikánál; egyesülhettem azzal a lélekkel, amely olyan nagyon érdekelt, magamba szívhattam legtisztább gondolatait, legszentebb vágyait, s örömömbe nem vegyült több üröm, mint titkos lelkifurdalásom, amely gyakran azt suttogta, hogy megcsalom magam s kigúnyolom Istent annak a szívnek a felajánlásával, amely jobban hajlik a teremtmény, mint Teremtője felé."

Olvasd el itt.

Mondom itt.

Állítólag Anne Bronte...

"Finom", úri kisasszonyokról

"Emma Woodhouse szemrevaló, okos gazdag teremtés volt,

amellett szerencsés természetű; kis híján huszonegy esztendeje 

élt a világban, kényelmes otthonában élvezte a lét örömeit, s 

aggodalomra vagy bosszankodásra ezalatt vajmi kevésszer talált okot."

Jane Austen: Emma (1815.)
 

Elolvastam: 2011. július 12.

Drága Jane Austen! Azt hiszem, sikerült megteremtened életed egy legmeghatározóbb, legmegosztóbb karakterét... Nem is tudom, mit mondjak Emmára. Az egyik pillanatban hideg vízbe nyomtam volna a fejét (szigorúan pár másodperce!), a másikban inkább sajnáltam, hiszen képes mindent elbaltázni. A végére pedig megrengett bennem az a biztos hit, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel. Pedig erre támaszkodom a nehéz helyzetekben.

A regény első 50 oldala valamiért untatott, nehezen helyezkedtem el a hartfield-i nyugalomban a kényelmes kerti székemen, szürcsölgetve az ötórai teámat, vigyázva minden pillacsapásomra, és a szellő irányát is figyelembe véve arréb tolva a székemet, nehogy megcsapja arcomat a fuvallat... De aztán belejöttem és elkezdett rendkívül szórakoztatni ez a kicsinyes, kényeskedő miliő, amit Jane Austen teremtett. Ahol mindenki hetekig-hónapokig vendégeskedik, soha senkinek semmi dolga a társasági életen kívül, minden szemrebbenés és arcpirulás komoly jelentőséggel bír, és különben is, a kitűnő származás és a finom viselkedés, a ragyogó ízlés a legfontosabb.

Itt találkozunk a kotnyeles Emmával, aki mindenki szívébe és fejébe ragyogóan belelát, igyekszik elrendezni legjobb barátnői sorsát és házassági terveit, miközben mindent félreért, összekavarja a szálakat és megbánt mindenkit, akit csak lehet. Unszimpatikus karakter, na. Harriett, a szerény származású, ám annál is szerényebb értelmi képességű barátnő sorsát jócskán megkeseríti - szerencsére ahhoz is butácska, hogy ezért kellőképpen megharagudjon. Végig abban bíztam, hogy felébred téli álmából és önérzetére lel. Mr. Knightley szerintem a szimpatikus (macsó?) típusú férfiszereplő, aki távolról átlátja a hölgyek valódi értékeit, nem alacsonyodik le a pletykálkodás szintjére, és tanácsaival gyakran ellátja Emmát (aki persze jóravaló kisasszony módjára egyet sem fogad meg belőle). Biztos, hogy szórakoztató partner, nem unatkozhat mellette az ember. Az örökké csacsogó Miss Bates egész oldalas, összefüggéstelen monológjai megmosolyogtattak. Jane Fairfax a makulátlan és tökéletes - olyannyira, hogy szinte hátborzongató. Igazi áldozattípus. Nem is, inkább mártír! Mrs. Elton természetesen pofoznivaló, rettenetes nőszemély, bőven elég ilyenből fél is egy társaságban és agyon van csapva a szórakozás. Mr. Elton egy felfuvalkodott hólyag, de legalább megkapja, amit megérdemel. Mr. Frank Churchill pedig... nehezen megfogható egyén. Mindig azt éreztem, hogy vaj van a fején, nem őszinte. Nem vagyok biztos abban, hogy bárkit is boldoggá tud tenni, képes lesz a saját boldogságát időnként háttérbe szorítani a másikért.

Összefoglalva nagyon helyes karakterek népesítik be a vidéki angliai falvakat, mind-mind felkelti valamilyen érzésünket, én nagyon élveztem. Megtelt tőlük a regény élettel.

Ma már egy olyan világban élünk, amikor figyelmünk felkeltésére nagyon erős ingerekre van szükség. Kellemes volt átszellemülni abba a közegbe, ahol még a fűszál rezdülése is jelentőséggel bír, az apró érintés vagy akár a majdnem-érintés is megdobogtatta a szíveket, a társalgásnak komoly szabályai voltak, a hallgatás is tudott nagyon jelentőségteljes lenni. Ezt a hangulatot igazán csak abban a korban élt író tudja ránk szabadítani. Biztos, hogy nagyon nehéz lehetett megfelelni ezeknek az elvárásoknak, melyek közül minddel bírni kellett ahhoz, hogy valaki egy jó társaság tagja lehessen. 

Nagyon szívesen olvastam. Sokan mondják, hogy ez Jane Austen egyik leggyengébb regénye, ennek ellenére nekem az elejétől eltekintve nagyon tetszett.

Több filmváltozat is készült belőle: 1996-ban készült a Gwyneth Paltrow-s változat, majd rögtön egy 1997-ben a Kate Beckinsale főszereplésével. Ez után 2009-ben egy sorozatban is feldogozták, számomra ismeretlen szereplőkkel (Emma szerepében a magyar származású, ám felettébb érdekes mosolyú Romola Garai). Ha azt mondom, hogy eddig egyiket sem láttam, az hihető? Legszimpatikusabb az 1997-ben készült film, hiszen ránézésre is tökéletes Emma szerepében Kate Beckinsale. Úgysem fogom tudni megállni, hogy meg ne nézzem mindegyiket...

Korábban A klastrom titkáról írtam.

10/10

Frederica

"-Hogy lehet ez? Azt hittem, egy márkit mindig mindenhol szívesen fogadnak.

-Ez, Miss Merrivill, attól függ, milyen márkit!

-Ó! - mondta elgondolkodva. - Apa azt mondta, ön kakukktojás. Ez ugye nem azt jelenti, hogy szemérmetlen személy?

- Gyalázatosan romlott vagyok - felelte a márki."

Georgette Heyer: Frederica 

Elolvastam: 2011. június 5.

A Frederica egy igazi kisasszonyos, romantikus könyv - ami nagyon jól esett, hiszen elég sok nyomasztó történetet olvastam az utóbbi időben. Sok helyen vicces is volt, különösen a balucsisztáni kutya esetén nevettem jót, de az biztos, hogy kikapcsolt.

Miss Frederica Merrivill - a történet főszereplője -, szerintem semmilyen különleges tulajdonsággal nem rendelkezik, nem is túl szép, nem is túl életrevaló, de a kor kisasszonyai között valamivel több esze van. Testvéreivel, a gyönyörű, de tyúkeszű Charis-szel, a nagyokos Felix-szel, az állandóan önmagát hibáztató Jessamy-val, és a felelőtlen Harry-vel korán árvaságra jutnak. Frederica beáldozza a legszebb éveit testvérei pátyolgatására és vénlányként (24 évesen!) Londonba költözik vidékről, hogy a legnívósabb körökben mutassa be eladósorba lépett húgát. Ehhez azonban támogatóra van szükséges, így meg is keresi a távoli rokont, Alverstoke márkit (aki körülbelül olyan durva, mint az anyósnyelv), hogy legyen segítségére. Alverstoke máris meglátja a lehetőséget a lányokban: tökéletes eszközei lesznek az utálatos nővérei bosszantásában, akiknek szintén házasulandó korú lányai vannak - ám Charis nyomába sem érhetnek. Enged Frederica kérésének, és nagyszabású bált rendez a lányok bemutatására...

Lord Alverstoke volt mindenképpen a kedvenc szereplőm, annyira cinikus és annyira életunt, hogy az már szeretnivaló. A megjegyzéseit pedig imádtam. Természetesen a regény romantikus jellegéből adódik, hogy a szegény lányok sorsa jóra fordul, aki okos és tanulni akar, annak lehetősége nyílik rá, a márki sem olyan érzéketlen, mint gondolnánk, Lufra kutya itt is a legszerethetőbb személyiség és a hasonló a hasonlót vonzza törvény alapján Charis és Frederica sorsa is elrendeződik - bár nem úgy, ahogy azt előre eltervezték. Szerencsére egyáltalán nem csöpögős, nincs benne túláradó romantikázás, bonyolult lelkizés.

Amit a külalakról mondanék, az annyi, hogy a borító tetszik, Fredericát hasonlónak képzeltem, de a könyv a ragasztás miatt nehezen lapozható, olvasás közben nálam egy párszor becsukódott, amikor "elkószáltam gondolatban" (kicsit is elernyedt a kezem) - aztán keresgélhettem, hogy hol is jártam.

Összességében üdítő, szórakoztató és könnyed volt, nem kellett nagyokat gondolkodni, ami most nagyon rám fért. Előfordult, hogy kapkodtam a fejemet jelenetváltáskor, mert semmilyen módon nincs jelölve - abból ébredünk rá, hogy nem tudjuk, hol is járunk. El tudnék képzelni belőle egy vicces bohózatot a színpadon vagy akár egy jó filmet is.

9/10

Kiadja a Gabo Kiadó 2011-ben.

Terjedelem: 457 oldal.

Eredeti cím: Frederica (1953), fordította Bozai Ágota.

Pályakezdő férjkereső vagyok.....

Jane Austen: A klastrom titka

Elolvastam: 2010. szeptember 4.


Szeretem Jane Austent és szerintem ez a regénye amilyen rövidke, olyan nagyszerű. Természetesen mi másról lehetne szó újfent, mint a férjvadászatról, ám a lehető legaranyosabb megközelítésben: egy elképesztően naiv, sokszor butácska "hősnő", Catherine Morland szemszögéből - nem is vagyok benne egészen biztos, hogy felfogta a dolog jelentőségét.

A könyv első felének középpontjában Isabellával való barátsága áll, miközben egy kis üdülővárosban, Bath-ban mindketten próbálgatják a szerencséjüket, Isabella valóságos nagyvilági nő módjára és igyekszik belerángatni imádott barátnőjét mindenbe. Néha sikerül is, hála szegény Catherine szerény logikájának és elképesztő jóindulatának, ám természetesen a végén minden jó, mert jó a vége. Közben persze Austen elragadó humorral fűszerezi főszereplőnk kalandozásának perceit.

Kedvenc szereplőm Henry Tilney, hősnőnk szívszerelme, aki azonban sokáig sorban állt ott, ahol a logikát osztogatták, így menekült meg kettejük szerelme. Austen csípős humorral, meglepő éleslátással szerelte fel, a leírások alapján jóképű, és bele van építve a hűség, ami lelkész szakmájából is következik. A tökéletes pasi. Egyetlen hibája az, hogy fogalmam sincs, mit eszik Cathrinen, bár Austen magyarázata elfogadható: a szerény képességek a férfiúi önérzetet építik....
A legnegatívabb szereplő Isabella lenne, engem hidegen hagyott az egyénisége, hiszen a nők ma is ilyen: pénz, pénz, pénz, hatalom és ezért könyököl, a amíg teheti. A bátyja viszont..... na attól a hideg kirázott. A jellemábrázolás szuper, tényleg indulatba hozott.
A klastrom titka pedig sokáig nem esett le, de végül ráébredtem, hogy Catherine egy igazi gyerek, baba-lelke van, egyedül azt sajnálom, hogy ennyi idősen férjhez megy....
Klassz könyv.

 

10/10