A Segítség

Könyv a tabukról és a ledöntésükről, Mississippi, 1960-as évek.

Kathryn Stockett: A Segítség

"-És ez azért van…-lefelé néz a csirkéjére-, mert maga színes bőrű?

 Vagy pedig, mert…nem akarja, hogy barátok legyünk.
-Olyan sok oka van annak. Maga fehér, én meg fekete,

 és a dolgok mind valahová kettőnk közé esnek."

Nagyon szerettem ezt a könyvet. Próbáltam a lehető leglassabban haladni vele, hogy minél tovább élvezhessem, de erőfeszítéseim meghiúsultak: sajnos letehetetlennek bizonyult.

Miután véget ért, sokat gondolkodtam azon, hogy mi is tetszett benne olyan nagyon. Hiszen a központi téma nem az, amiért megőrülök: fajgyűlölet és egyenlőség kérdése a '60-as évek Amerikájában. Korábban sokszor belebotlottam már, de pont a fülszöveg miatt nem gondoltam közelebbi ismeretségre.

Skeeter

Node a sztori. 1960-as évek eleje, Jackson, Mississippi, szereplőink 22-23 éves fiatal, fehér feleségek és fekete bejárónőik. Kivéve persze Skeetert, aki hiába járt a Ole Miss nevű egyetemre, mint a többiek is, nem sikerült férjet halásznia (ellenben elvégezte...). Ezek a lányok élik hétköznapi, unalmas életüket: fodrászat, nőegyleti ülések, délutáni bridzspartik, pletykák. A háttérmunkát pedig az általuk olyan nagyon lenézett fekete bejárónők végzik: takarítanak, mosnak, főznek, boltba járnak és a gyermekeiket nevelik helyettük... Miss Hilly kifejezetten jó ötlettel áll elő barátnőjénél, Miss Elizabethnél: miért nem épít külön mosdót a bejárónőjének, hiszen így nem kellene a vendégvécét használnia, ez sokkal higiénikusabb. Skeeter fejében pedig más ötlet fogan meg: egy könyv, melyben a fekete bejárónők mesélnék el, milyen fehér asszonynál dolgozni. Ebben az időben Mississippiben egy ilyen kötetet kiadni nagyon veszélyes vállalkozás, hiszen nem csak saját jövőjét kockáztatja az író, hanem a rá titkokat bízó cselédek életét is. A változás szele azonban szépen lassan Délre is eljut, a szegregációs törvények szinte észrevétlenül, igen lassan enyhülnek.

A könyv születésének történetét több szereplő szemszögéből ismerjük meg: Skeeter, Minny, a nagyszájú bejárónő, Aibileen, az alkalmazkodó, a kedves, aki a nevelt gyermekeket sajátjának tekinti. A szereplők jól kidolgozottak, az egész kötet élettel telik meg, belépünk ebbe a világba és jól érezzük ott magunkat, együtt érzünk a szereplőkkel (egy részével) és szurkolunk nekik, hogy sikerüljön a nagy vállalkozás, ami egy apró változást hozhat a déli vidékekre. Kifejezett hiányérzetem volt a könyv végén, amikor már nem tölthettem több időt a szereplőkkel.

A kedvencem egyértelműen Aibileen lett, annyira tiszta és annyira kedves, igazi csupaszív ember. Skeetert is nagyon megszerettem haladó szemlélete, kitartása és bátorsága miatt, hiszen nagyon szinte mindent feláldozott az álmaiért. Az ellenpólus, ez egyáltalán nem titok: az utálatos Miss Hilly.

Minden oldalán azt éreztem, hogy ez a könyv amellett, hogy egy fantasztikus regény, szórakoztatva tanít az emberek közötti egyenlőségre, a barátságra, az igazi értékekre.

"-Felnevelnek egy gyereket, aztán húsz év múlva a gyerekből lesz a munkaadójuk. A sors iróniája, hogy szeretjük őket, és ők is szeretnek minket, mégse…- Nyeltem egy nagyot, a hangom megbicsaklott. – Még azt sem engedjük meg nekik, hogy a benti vécét használják."

Kathryn Stockett szintén Jacksonban nőtt fel, így közelről ismeri azt a témát, amire A Segítséget alapozta. Sőt, azt gondolom, Skeetert is volt kiről mintázni...

2011-ben készült el a nagy sikerű film a könyv alapján, a Minny szerepében tündöklő színésznőt, Octavia Spencert Golden Globe-, BAFTA- és Oscar-díjjal is kitüntették. Az IMDb-n jelenleg nagyon jó a statisztikája, a köznép 8,0-ra értékelte. Én is azt gondolom, hogy nagyon jól sikerült, egyedül a Miss Hilly-választással nem vagyok elégedett, mert az ő helyére a regényben leírt, kövér, puffaszkodó alakot tudom elképzelni és senki mást.

Kathryn Stockett - bocsi, de ez a kép nekem nagyon tetszik :)

10/10

Alice Sebold: Komfortos mennyország

 

Elolvastam: 2010.02.02.

Sokat gondolkodtam, ha majd írok, akkor mit írok erről a könyvről. És azt írjam-e inkább, amit a történettel kapcsolatban érzek vagy amit ez az egész elindított bennem. Végül úgy döntöttem, mindkettőt megteszem.

Maga a sztori azt gondolom, nem olyan új azoknak, akik sok filmet néznek vagy sajnos sok híradót hallgatnak. Van egy sorozatgyilkos, aki megerőszakol és megöl egy 14 éves kislányt. És akkor ebben az ügyben nyomoznak. De közben ez a kislány elkerül a mennyországba, és onnan szemléli az eseményeket, a családját, ahogy menekülnek a történtek elől, mindenki próbálja túlélni a saját módszerével az életet nélküle, aztán széthullik a család, majd próbálják foldozgatni, amit lehet. Meg felderíteni a gyilkost.
És persze egy 14 éves kislány életének vége lett szinte azelőtt, hogy igazán elkezdődhetett volna. És szerintem mindenki gondolkodik azon néha vagy akár van saját elmélete is arról, hogy vajon mi van a halál után. Mert az olyan szörnyen sivárnak tűnik, és szerintem az egész küzdelem olyan hiábavaló, hogyha csak arra gondolok, hogy egyszer - bármelyik pillanatban vége lehet, és nincs utána semmi. Így nem lehet élni vagy legalábbis nagyon keserű az élet. Itt egy verziót olvashatunk, amiben szerintem sokan bízunk valahol a lelkünk mélyén, hogy van valami a vége után, és az a valami jó. És persze mindent megkapunk, amit kívánunk, mindenkivel találkozunk, aki már szintén elment a földről és a többi óhaj-sóhaj, ami szerintem mindig is az emberiség része lesz, amíg élnek ezen a földön emberek.

És aztán a kérdés, hogy hogyan lehet feldolgozni, ha elveszítünk valakit. Erre még senki sem adott nekem jó - elfogadható választ. De valahol ott lehet az igazság, amire itt is kilyukadunk, hogy el kell engednünk azt, aki elment/ el kényszerült menni, és persze neki is el kell engednie minket, hogy aztán az élet folyjon tovább a medrében. Persze szerintem sokan elgondolkoztak már azon, hogy vajon azok, akik elmentek, ott ülnek-e a felhők között és onnan néznek le ránk, vagy tán köztünk járnak és a közvetlen közelből figyelnek minket....? Azt hiszem, erre egyelőre nem kapunk választ. Mindenesetre elgondolkodtató volt a szitu, amibe Susie került: fentről figyelhette a családja kínját, és közben azt, hogy a rendőrség szinte tehetetlen a gyilkosságát illető ügyben. Ő tudta, mindent tudott, látta, mit tesznek jól és rosszul, de nem tudott segíteni. Csak figyelni. 

És persze ott a a barátnő (Ruth), aki szintén egy érdekes kérdéskör megtestesítője: vannak-e olyan emberek a világon, akik látják a lelkeket, vagy érzik őket, esetleg kapcsolatba tudnak velük kerülni.  Nagy rajongója vagyok a hasonló témájú sorozatoknak is, mint a Médium vagy a Szellemekkel suttogó. És most nézzük otthon mindkettőt, pluszban ilyesmiket olvasok, úgyhogy a "szellemes" témát most nagy dózisban kapom, nem is csoda, hogy lassan aludni se merek :)

De azért jó ilyeneken gondolkodni néha. Ez a könyv azért kap több pontot, amit elindított bennem. Önmagában jó történet, olvasmányos stílusban, de kicsit ismerős.

Persze ebből is készült film, amit szintén meg szeretnék majd nézni, általában ez az utolsó mondat. De most nem. Kíváncsi lennék, hogy aki elolvassa ezt a post-ot, az lenne-e olyan kedves leírni kommentben, hogy az ő Mennyország milyen lenne, milyennek képzeli azt, ami a halál után van?

 

"Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább.
A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni.
A mű az utóbbi évek talán legnagyobb amerikai bestsellere."

9/10