2010. február 3., szerda

Alice Sebold: Komfortos mennyország

 

Elolvastam: 2010.02.02.

Sokat gondolkodtam, ha majd írok, akkor mit írok erről a könyvről. És azt írjam-e inkább, amit a történettel kapcsolatban érzek vagy amit ez az egész elindított bennem. Végül úgy döntöttem, mindkettőt megteszem.
Maga a sztori azt gondolom, nem olyan új azoknak, akik sok filmet néznek vagy sajnos sok híradót hallgatnak. Van egy sorozatgyilkos, aki megerőszakol és megöl egy 14 éves kislányt. És akkor ebben az ügyben nyomoznak. De közben ez a kislány elkerül a mennyországba, és onnan szemléli az eseményeket, a családját, ahogy menekülnek a történtek elől, mindenki próbálja túlélni a saját módszerével az életet nélküle, aztán széthullik a család, majd próbálják foldozgatni, amit lehet. Meg felderíteni a gyilkost.
És persze egy 14 éves kislány életének vége lett szinte azelőtt, hogy igazán elkezdődhetett volna. És szerintem mindenki gondolkodik azon néha vagy akár van saját elmélete is arról, hogy vajon mi van a halál után. Mert az olyan szörnyen sivárnak tűnik, és szerintem az egész küzdelem olyan hiábavaló, hogyha csak arra gondolok, hogy egyszer - bármelyik pillanatban vége lehet, és nincs utána semmi. Így nem lehet élni vagy legalábbis nagyon keserű az élet. Itt egy verziót olvashatunk, amiben szerintem sokan bízunk valahol a lelkünk mélyén, hogy van valami a vége után, és az a valami jó. És persze mindent megkapunk, amit kívánunk, mindenkivel találkozunk, aki már szintén elment a földről és a többi óhaj-sóhaj, ami szerintem mindig is az emberiség része lesz, amíg élnek ezen a földön emberek.


És aztán a kérdés, hogy hogyan lehet feldolgozni, ha elveszítünk valakit. Erre még senki sem adott nekem jó - elfogadható választ. De valahol ott lehet az igazság, amire itt is kilyukadunk, hogy el kell engednünk azt, aki elment/ el kényszerült menni, és persze neki is el kell engednie minket, hogy aztán az élet folyjon tovább a medrében. Persze szerintem sokan elgondolkoztak már azon, hogy vajon azok, akik elmentek, ott ülnek-e a felhők között és onnan néznek le ránk, vagy tán köztünk járnak és a közvetlen közelből figyelnek minket....? Azt hiszem, erre egyelőre nem kapunk választ. Mindenesetre elgondolkodtató volt a szitu, amibe Susie került: fentről figyelhette a családja kínját, és közben azt, hogy a rendőrség szinte tehetetlen a gyilkosságát illető ügyben. Ő tudta, mindent tudott, látta, mit tesznek jól és rosszul, de nem tudott segíteni. Csak figyelni. 
És persze ott a a barátnő (Ruth), aki szintén egy érdekes kérdéskör megtestesítője: vannak-e olyan emberek a világon, akik látják a lelkeket, vagy érzik őket, esetleg kapcsolatba tudnak velük kerülni.  Nagy rajongója vagyok a hasonló témájú sorozatoknak is, mint a Médium vagy a Szellemekkel suttogó. És most nézzük otthon mindkettőt, pluszban ilyesmiket olvasok, úgyhogy a "szellemes" témát most nagy dózisban kapom, nem is csoda, hogy lassan aludni se merek :)
De azért jó ilyeneken gondolkodni néha. Ez a könyv azért kap több pontot, amit elindított bennem. Önmagában jó történet, olvasmányos stílusban, de kicsit ismerős.
Persze ebből is készült film, amit szintén meg szeretnék majd nézni, általában ez az utolsó mondat. De most nem. Kíváncsi lennék, hogy aki elolvassa ezt a post-ot, az lenne-e olyan kedves leírni kommentben, hogy az ő Mennyország milyen lenne, milyennek képzeli azt, ami a halál után van?

 
"Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább.
A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni.
A mű az utóbbi évek talán legnagyobb amerikai bestsellere."

9/10