Amíg élek, remélek

Jane Goodall: Amíg élek, remélek

Jane Goodall kivételes személyiség. Gyermekkorától egészen majdcsak napjainkig, a Jane Goodall Intézet megalakulásáig olvashatunk életéről, az őt ért személyiségformáló hatásokról, emberekről és állatokról, akiket szeretett, és mindenről, amiben hisz és amit remél.
Nagyon pozitív egyéniség, sok megpróbáltatáson keresztülment, és igen, alkalmanként meg is tört, de mégsem adta fel! Érték komoly veszteségek, boldogító pillanatok, de mindig a maga feje után ment, saját útját követte. Rendületlenül hisz abban, amit csinál, hogy annak van értelme, hisz a természetben és az emberekben.
Ha van egy könyv, amit jó szívvel ajánlok az embereknek úgy általánosságában, akkor ez az! 

"Míg a természet szépsége gazdagítja az emberi lelket, a mesterségesen létrehozott világ olyan gyakran tűnik csúfnak és a lélek számára sivárnak!"

"És amint telt- múlt az idő, egyre többet tudtam meg a csimpánzokról. Miután már felismertem a különböző egyedeket, neveket adtam nekik. Arról fogalmam sem volt, hogy ezzel semmibe veszem az 1960-as évek elfogadott gyakorlatát, miszerint számokat kellett volna nekik adnom, személytelenségük megőrzése miatt. S ami még nagyobb bűnnek bizonyult: feljegyeztem sokszínű jellemvonásaikat, pedig olyanok csak az embereknek lehettek akkoriban. A legsúlyosabb bűntettem mégis az volt, hogy emberi érzésekkel ruháztam fel a csimpánzokat."

-->

Néma üvöltés

Martin Pistorius: Néma üvöltés
Csodák pedig vannak! Egy igaz történet.

Martin Pistorius története tényleg egy csodával felér. Teljesen egészséges gyermekként született és nevelkedett, amikor 12 éves korában egy ismeretlen eredetű degeneratív központi idegrendszeri megbetegedés folyamányaként nagyon rövid idő alatt elveszítette beszédkészségét, majd kómába került. Nem sok reményt fűztek a felépüléséhez... Ám Martin felébredt a kómából és kerekesszékbe került. Éveken át hordták a szülei egy fogyatékosokat ellátó nappali intézménybe és mivel Martin nem nyerte vissza beszédkészségét, így senkinek nem tudott arról, hogy az elméje elkezdett kitisztulni...

De Martin tudata felébredt, még ha a teste nem is követte ezt a változást. Egy szerencsés találkozás következtében egyik gondozója észrevetette, hogy a fiú érez és gondolkodik, próbál kommunikálni a külvilággal. Ezzel elindult Martin villámsebességű fejlesztése, fejlődése, melynek segítségével szó szerint szárnyalni kezdett. Mivel a kommunikációs problémái nem oldódtak meg, így bekerült az AAK-programba (augmentatív és alternatív kommunikáció), melyről sokat megtudhatunk Martin önéletrajzi írásából.

Az út, amelyen Martin elinduljon (a teljes élet felé, ha lehet így fogalmazni), tele volt félelmekkel, buktatókkal, ám kitartással és akaraterővel és természetesen a családja támogatásával le tudta győzni ezeket. Hiszen a csoda önmagában kevés, a lehetőségekkel élni is tudni kell, a kitartás és a küzdelem az élet része, kinek mennyire.

Sokat lehet tanulni Martin történetéből. Kíváncsi lettem volna, hogy pontosan milyen betegség támadta meg. Sokan megirigyelhetnék az akaraterejét és optimizmusát, azt hiszem, a mosolyából is sugárzik:

Füli:

A 12 éves Martint egy ritka és kíméletlen betegség támadta meg. Először elvesztette a hangját, később kómás állapotba került, majd kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok tanácstalanok voltak. Martin aggódó szüleivel közölték, hogy egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében a kisfiú értelmi képességei egy csecsemő szintjére zuhantak vissza, és legfeljebb 2 éve van hátra. Egy súlyosan beteg gyermekekkel foglalkozó intézménybe utalták, miközben Martin látszólag fel sem fogta mi történik vele. Nem beszélt, még csak nem is pislogott. Amit azonban senki nem sejtett, hogy a mozgásképtelen test börtönében egy érző és gondolkodó fiú lakott, élve eltemetve…
Martin szülei az orvosok ítélete ellenére sem adták fel a küzdelmet. Mindent feláldoztak, hogy újra mosolyogni lássák az egykor eleven és tehetséges gyermeküket. És a csoda megtörtént. Tíz évvel később Martin teste lassan „felébredt" hibernált állapotából, és ami még meglepőbb, kiderült, hogy a fiuk értelmes, gondolkodó felnőtt lett. Gyermek és férfi egyszerre, két lélek egy testben, aki nem emlékezett a betegsége előtti időkre, de a számítógép segítségével újra megtanult beszélni. Azóta megtalálta élete szerelmét, megnősült és sikeres vállalkozást indított. Mert élni jó, és a csodák megtörténnek, ha hiszünk bennük!
A Néma üvöltés végtelenül megható, őszinte és lélekemelő vallomás egy csodás felépülésről és a szeretet erejéről. Martin újjászületésének igaz története fontos üzenet minden érző ember számára, hogy értékeljük saját életünk minden percét, és az emberi akaraterő csodáját.

A virradat ígérete

"Vége. Kiürült a part, egyedül vagyok, fekszem a 

Big Sur homokján, mozdulatlanul, ott, ahová ledőltem."

Romain Gary: A virradat ígérete

Romain Gary neve az Előttem az élet című könyv kapcsán lett számomra ismerős, pedig ezt a Goncourt-díjas kötetet Emile Ajar álnéven írta. Amikor olvastam a kis Momo történetét, nagyon nagy hatással volt rám, és utánanéztem a mű eredetének. Ekkor bukkantam Romain Gary nevére, aki az Ajar mellett számtalan írói álnéven publikált. Már akkor elgondolkodtam azon, hogy vajon mi vezetett idáig, vajon miért nem tudta soha, hogy ő pontosan kicsoda...

A virradat ígérete Romain Kacew (Gary) önéletrajzi ihletésű könyve. Olvasás közben nehezen lehet szétválasztani a fikciót a valóságtól, ám a wikipediát segítségül hívva kiderül, hogy az események nagy része igaz. A történet, Romuska életének középpontjában édesanyja áll - mint mindannyiunkéban. Az édesanya, aki egy soha be nem futott orosz zsidó színésznő, akinek rengeteg titka felemészti a kis Romuska múltját. Az édesanya, aki már fia születése pillanatában tudja, hogy az ő Romuskája többre hivatott, mint bárki más, az ő Romuskája megvalósítja a szertefoszlott álmokat. Romuska egy ígéret. Romuska francia diplomata lesz, Romuska Nobel-díjas író lesz, Romuska magas rangú francia háborús hős, a haza megmentője lesz, Romuskáért bomlani fognak a nők...

És közben Romuska már nyolc éves korában alig tud talpon maradni édesanyja álmainak és terveinek súlya alatt. 

A virradat ígérete írásakor Romain Gary már meglett, középkorú férfi. Gyermekkora örök nyomot hagy a lelkében, pedig középkorú férfiként francia diplomata, kitüntetett világháború pilóta, és nem Nobel-díjas ugyan, ám Goncourt-díjas író. Élete mégsem egy boldog élet története, a vége pedig (életrajzát olvasva) különösen nem.

Ez a könyv nagy hatással volt rám, hiszen egy érdekes, megbetegítő és mérgező anyatípust jelenít meg az önéletrajzba ágyazottan. Átértékeltem magamban Momo történetét és helyére tettem Romain Gary millió álnevét is.

Igazi lélektani csemege, csak ajánlani tudom.

10**/10

-->

Mindig magam

 

Egy asszony küzdelmes, ám tiszta élete, mindeközben mintegy 60 évet átívelő korrajz egy Csongrád megyei kis település életéből.

Gémes Eszter: Mindig magam

"Ó, anya, ó áldott! Mindent odaadsz magadból, semmivé válsz. Ó, anya! Ez a szó, még én akkor nem értem fel ésszel. Hogy az én anyám miért eszi a leghitványabbat mindenből? Miért az övé a csirke lába? Miért az övé a lepény széle? Miért az övé a legfoltosabb ruha? Miért az övé a munka neheze? Ó, anyák! Kihal-e belőletek valamikor ez a mindent elsöprő önfeláldozó szeretet? Szegény, kicsi, öreg anyám!"

Időnként elő-elő kerül nálam egy olyan könyv, ami a magyar paraszti élettel vagy egyáltalán a régi magyar miliővel kapcsolatos. Vonzanak ezek a fantasztikus korrajzok, hiszen ez a múltunk, örökségünk, gyökereink - nekünk magyaroknak.

Ágytorony. Csongrád megye az 1900-as évek elején.

Gémes Eszter kevesek által ismert és olvasott regényére bukkantam rá, egy antikvárium eldugott polcán porosodott (szó szerint). Mindig is tudtam, hogy érdemes ezeket a helyeket is végigböngészni, hátha ráakadunk valami érdekességre.

A Mindig magam például ilyen. Önéletrajzi regény. Gémes Eszter 1901-ben született egy Csongrád megyei nyolcgyermekes parasztcsaládba. Sosem volt könnyű élete, amit élete során megszerzett, azért egyedül, egymagának kellett megküzdenie. Mindeközben "elfogyasztott" két férjet, mivel első férjétől nem sikerült elválnia annak halála előtt, így hivatalosan Veszelkánéként élte le az életét (leszámítva az az időszakot, melyet második férjével Bozónéként töltött). Férjei csak akadályozták és kiszipolyozták. Ez volt az a két momentum, melyet a mai napig sem tudok megérteni az életében: miért, miért ment hozzá ehhez a két emberhez??? 

Balástyai parasztház

Egész életében kőkemény, mondhatni férfiaknak is megerőltető munkát végzett, nagyrészt a mezőgazdaságban, állattartásban, és amikor tehette, varrónőként készített ruhadarabokat olcsó pénzért a legszegényebbek részére. Könyvében bepillantást nyerünk egy letűnt világ rendjébe és szokásaiba, kitűnő korrajz, mely végighúzódik az 1900-as évek elejétől egészen az 1960-70-es évekig. Megismerkedünk számos népszokással, munkafolyamattal, népi étellel. Szereplői nem egyszer tájszólásban szólalnak meg, úgy, ahogy azt valamikor tették. 

Munka a szőlőben: szüret (1900-as évek eleje)

Gémes Eszter szinte mindenfajta munkát kitanult élete folyamán, egyetlen perce sem szólt másról, csak a gürcölésről. Kitartása és szemlélete példaértékű. A küzdelem és nehézségek közepette mindvégig érző szívű, szeretetre vágyó, másokra odafigyelő ember maradt.

A regény tagolása hagy némi kívánnivalót maga után, az elejét még szakaszokra osztotta, a második fele azonban már egybefolyik. Nekem nem volt egyszerű olvasni, oda kellett figyelni, hogy ne veszítsem el a fonalat. Mindazonáltal nagyon érdekelt ez az egyszerű és tiszta élet, melyet elmesél az írónő.

Gémes Eszter egyedül élt és halt meg szülőfalujában, Balástyán. Élete második felében kezdett el írni, verseket és történeteket. Veszelkáné Gémes Eszter néven megjelent a Történetek Rúzsa Sándorról című könyve, melyben a Szeged környéki tanyavilág betyárjainak történetét igyekezett megmenteni az utókor számára.

10/10

Hasonló témában olvastam: Martonné Homok Erzsébet: A faluban szól a nóta

Képek forrása: google.com

Az üvegpalota

Jeannette Walls: Az üvegpalota 

"Taxiban ültem és épp azon rágódtam, hogy talán egy kicsit túlöltöztem erre az esti összejövetelre, amikor kinéztem az ablakon, és megláttam anyát, amint egy kukában turkál."

Így kezdődik Jeanette Walls regénye, mely egy rendkívül őszinte önéletrajz. Olyan gyermekkorról mesél, mely igazi rémálom, és nem hiszem, hogy sokan felvállalnák. És azt sem, hogy túl tudnának lépni rajta és nem fürdőznének maguk is ugyanabban a pocsolyában, mint a szüleik.

Jeanette emlékei 3 éves korában kezdődnek, mikor is a család az Egyesült Államok sivatagos vidékén élt különböző lakókocsiparkokban és poros kisvárosokban. Igazi lepukkant família, hamar feldereng előttünk a képük: 

- anya (Rose Mary) kicsit gyagyás, képeket fest és a nagy művészi áttörésre vár, véleménye szerint semmi szükség szabályokra, mindenki azt csinálja, ami jólesik (főként ő),

- apa (Rex) egy nagy álmodozó, érdeklik a csillagok, a fantasztikum, emellett idült alkoholista, alkalmi munkákból tengődik, de nem bírja a korlátokat és a szabályokat, így többnyire mindenhonnan elbocsátják

- és az apróságok cipő nélkül, kócosan, szurtos pofival, kinőtt, szakadt ruhákban: a legidősebb, az erős Lori, Jeanette, a realista Brian, és a pici és érzékeny Maureen.

Apa saját magáról szóló hőstörténetekkel szórakoztatja a gyerekeket, különösen a kis kedvencét, aki hisz benne: Jeanette-et. Nagy álma az üvegből készült, óriási családi ház, az üvegpalota, melynek különféle tervrajzai. És még az is, hogy újfajta bányászati technikákat fedezzen fel.

Persze soha semmi nem valósul meg abból, amit apa ígér, hiszen egyik településről költöznek a másikba, közben bármire szert tesznek, mindent elveszítenek. 

Ebben a közegben cseperednek fel a gyerekek, gyökértelenül, szabályok és következetesség nélkül, sokszor éheznek, fáznak, betegeskednek. 

Olvasás közben munkálkodtak bennem az indulatok, nem tudtam igazán, hogy kit gyűlölök jobban: az anyát vagy az apát. Hihetetlen dolgok történtek velük, elképesztő ez a két ember, akit 5 gyermekkel is megáldott a sors. Ha nem tudnám, hogy ez a valóság, hogy Jeanette tényleg így nőtt fel, túlzásnak, "science fiction-nek" érezném némelyik epizódot.Az írónő stílusa nagyon magával ragadó, megelevenednek a '60-as évek porlepte kisvárosai, a reménytelen sivatagi lakókocsiparkok átható bűzét szagoljuk, majd az apró lepattant bányászvárosok kilátástalansága elevenedik meg előttünk.

Közben azon gondolkodtam, hogy a gyerekek, különösen a három nagyobb, mégis a helyére kerül és elérik az álmaikat. Honnan ez a rengeteg erő, honnan ez a céltudatosság, mely mindannyiukban benne van és ami olyan nagyon hiányzott a szüleikből? Hiszen maradhattak volna a süllyesztőben, mint olyan sokan mások, akikkel találkoztak kalandos életük során. Ezek után nekem senki ne mondja, hogy a származása miatt nem fedezték fel a tehetségét, a családja miatt nem ért el semmit sem az életben. Hiszen annál messzebbről, mint Jeanette (valóban az utolsó utáni sorból) nem lehet indulni. Mi ez ha nem a kőkemény "hátrányos helyzet"? Ma mégis sikeres újságíró.

Azt gondolom, ez a regény - amellett, hogy felháborító és indulatokat ébresztő írás, igazi bicskanyitogató könyv, erőt adhat a nehézségekben, reményt a reménytelennek tűnő helyzetekben. Jeanette Walls olyan ember, aki igazán szerethető: jóhiszemű, reménnyel és pozitív gondolatokkal teli személy. Sokan tanulhatnának tőle. 

Egy könyvvideó (angolul), melyben arcot kap Jeanette édesanyja, Rose Mary:

Jeanette Walls

10/10

Prozac-ország

Depresszió, pia, drogok, pasik, függőség, ideg-összeroppanás, zene, szex, buli, öngyilkosság, gyógyszerek - Egy fiatal lány a '70-es, '80-as évek amerikai rémálmát éli

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Bevallom őszintén, ettől a könyvtől kifejezetten féltem, így sokáig állt a polcon úgy, hogy gyakorlatilag meg sem érintettem.  Pedig (részben) szakmabeliként számomra ez kötelező olvasmány. Egy óriási hiánypótlás.

Attól féltem, hogy nem fogom tudni végigolvasni, az meg milyen ciki. Ehhez képest gyorsan haladtam vele. Mert nagyon őszinte és a stílusa rendkívüli. Tényleg tehetséges.

"Szeretnék tisztázni valamit a depresszióval kapcsolatban: semmi de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és a bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való – kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól fejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret (mint tudjuk, a természet irtózik az űrtől). Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott."

  

De azért mégis sokszor ki kellett néznem a könyvből, hogy tényleg süt-e a nap. Nagyon telepedős a hangulata, pont azért, mert ilyen őszinte és szókimondó. Nem tudom teljesen átérezni, számomra felfoghatatlan ez az üresség-érzés, amiről beszél. Hihetetlen, ahogyan kapaszkodik a körülötte levő emberekbe, elsősorban a pasikba. Ez a bizonytalanság rettenetes lehet. Nyomasztó, hogy állandóan a halál körül forognak a gondolatai, és szinte mindig az ideg-összeroppanás határán érzi magát. Elképzelhetetlen számomra, hogy mindenféle testi betegség híján nem tud reggel felkelni, mert nincs ereje, így a napot el se kezdi. Hogy órákig fekszik a fürdőszoba-csempén és zokog - mindezt a barátai szeme láttára. Hogy alkoholista vagy drogos szeretne lenni, de annyi akaratereje sincs, hogy azzá váljon.

És ami ebben az egészben a legfurább az az, hogy mindig akadnak emberek, barátok, akik kitartanak mellette, mindig eléri valamilyen iskolai vagy szakmai siker (ami számomra bizonyítja, hogy elrettentő személyisége és betegsége ellenére igazán tehetséges), és hogy mindig megkapaszkodik.

"Sírok. Siratom a szerelem megfoghatatlanságát, siratom azt, hogy soha nem birtokolhatunk senkit olyan teljes mértékben, hogy betöltse azt az űrt, azt a tátongó űrt, amely számomra most telve van depresszióval. Már megértem, miért van az, hogy az emberek néha meg akarják ölni a kedvesüket, meg akarják enni a kedvesüket, vagy fel akarják szippantani halott kedvesük porait. Megértem, hogy csak ily módon lehet birtokba venni egy másik embert, ha olyan kétségbeesetten vágyunk rá, ahogyan én vágyom arra, hogy Rafe-et magamba fogadjam."
 

Egyébként nagyon elszomorított az a rész, még az elején, amikor leírja, hogy milyen helyes és tehetséges kislány volt ő, tele önbizalommal és a világba vetett hittel - ami hirtelen semmivé foszlott. Igazán sajnáltam. 

Állandóan azt harsogják a depresszióban szenvedők, hogy aki nem élte, az úgysem érti. Nos, abban lehet valami, hogy érti ugyan, de nehezen tudja elképzelni. Abban biztos vagyok, hogy igazán beleélni magát tényleg csak az tudja, aki benne jár (járt).

"Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem."

Sokszor gondoltam arra olvasás közben, hogy basszus, mekkora szerencséje van ennek a csajnak, mindig van valaki, aki hajlandó hallgatni, aki csak úgy mellette van vagy éppen gondozza. Elég sok megkérdőjelezhető hozzáértésű szakember kezei között vett részt terápián vagy "terápián", mindenesetre tuti, hogy szerencséje volt az időzítéssel, ezért nem végezte úgy, mint szegény Sylvia Plath.
Azt hittem, hogy a gyógyszeresnek terápiának negatív visszhangja lesz, de jó olvasni, hogy segített rajta. Pont belekerült az antidepresszánsok forradalmi időszakába, amikor a '80-as években kifejlesztették az SSRI-szereket. Még egy kis szakmai hozzáfűznivaló: mennyire durva, hogy tankönyvszerűen a Prozac-terápia első heteire esett élete első öngyilkossági kísérlete... (ekkor még nem kapott mellé más szert). Viszont nem ártana több bizodalom a pszichoterápiában, bár nem tudom, hogy a könyvben vázolt tíz év után nekem mennyi lenne.

Christina Ricci Prozac Nation c. filmben

Elizabeth Wurtzel ezt a könyvet 26 éves korában fejezte be, és több, mint 10 évet ölel fel az életéből, emlékeiből. Az első kiadás idején már több éve részesült Prozac (és egyéb) terápiában, betegségét eleinte atípusos depressziónak, később inkább bipoláris zavarnak véleményezték, igazán kielégítően akkor érezte magát, amikor lítiumot is szedett. A Prozac-országot (Prozac Nation) több könyv is követte, magyarul egyik sem jelent még meg: 1998-ban a Bitch a nők manipulatív viselkedéséről, 2001-ben a More, Now, Again a függőségről és 2004-ben a The secret of life, mely nőknek szóló hétköznapi és extrém tanácsokat tartalmaz. Zenekritikusként számos újságban jelentek meg cikkei, rendszeresen ír a The Wall Street Journal számára, közben új könyvet is kiadott 2011-ben Creatocracy címmel. Nagy nehezen megszerezte a jogi diplomát a Yale-en, amit még 2001-ben kezdett el, de az államvizsgát végül 2010-ben tette le, legutóbbi könyve egyébként erről szól.

A Prozac-országot 2001-ben meg is filmesítették, Christina Ricci-vel a főszerepben.

Elizabeth Wurtzel

10/10

"Tudom, mekkora megpróbáltatás kapcsolatba kerülni egy depresszióssal, még olyan rövid időre is, mint egy vacsora. Idegesítő népség vagyunk, idegesítő, hogy mindig, mindenben csak a rosszat látjuk, és az örökös elégedetlenségünk mások kedvét is elrontja. Olyan ez, mint mikor egy filmet nézünk, amelyről az a véleményünk, hogy fölemelő, nagyszerű alkotás, a hibái ellenére is, és ott ül mellettünk egy filmművészeti főiskolás, vagy egy hivatásos filmkritikus, aki egész idő alatt analitikus megjegyzéseket tesz, ízekre szedi a film minden kockáját, míg minden örömünk – és miért ne örülhetnénk csak úgy? – elszáll az állandó szőrszálhasogatástól. És ez az undok alak végül is tönkreteszi az egész esténket, kiöli belőlünk a lelkesedést, elrontja a hangulatunkat. Hát ilyen hatással van az emberre egy depressziósnak a társasága is. Csak nem egyetlen mozielőadás vagy egyetlen vacsora erejéig, hanem állandóan, a nap minden percében."

Ez is érdekelhet:
Sylvia Plath: Az üvegbura
Sylvia PLath: Az ötvenkilencedik medve
Rados Virág: Bipoláris

Képek forrása: tumblr.com és google.com

A világ kifordult magából

"Azt a későbbiekben is tapasztaltam, hogy a könyörgés, a sírás, a jelenet nem segít. Ebből jutott elég a háborúban - mindenkinek. A ki nem mondott kérés sokkal több. Csak persze a mögött a teljesen megfeszült lelkeddel és akaratoddal kell állani."

Polcz Alaine: Asszony a fronton


Elolvastam: 2011. július 16.

Óh... Istenem...

Sokáig azt hittem, nem fogok többet írni erről a könyvről. Bármi, ami eszembe jut, az annyira belső vagy annyira indulatos, hogy nem teszem "közkinccsé".

Az első könyvem volt Polcz Alaine-től, majdnem két évet várt arra, hogy elolvassam. De nagyon féltem tőle. És még most is félek.

"Túl sokat beszélek a repülő támadásokról? A repülőzúgásra a gyomrom és a beleim még most is megmozdulnak egy kicsit. Nekem megnyugtató a gondolat, oszlatja a félelmemet, ha tudom, hogy az atombombát nagy magasságban oldják ki, és szép csöndesen száll le. És ha aztán nem szakadna az emberre a tető, a ház, a beton, nem lenne detonáció és hörgés és halálordítás, csak csöndben szétmállanának a tagjaink..., hamuvá válnánk, akkor én nem szólnék semmit."

Ti, akik a háborúról beszéltek, és Ti, akik a háborút várjátok, dolgoztok rajta, hogy létrejöjjön! Akik katonákat küldtök messzi földre, fegyvereket fejlesztetek, mert csak anyagi hasznot nézitek! Csak a pénz, a hatalom, az anyagi javak! Vakok vagytok és ostobák. Nem érdemlitek meg az életet.

Kívánom Nektek, hogy olvassátok el ezt a könyvet. Hogy mekkora állat az ember és kíváncsi vagyok, hányan kérdezitek meg utána: hol volt ekkor Isten.

Az érző embereknek pedig csak annyit tudok mondani: ennek a könyvnek még mindig a hatása alatt vagyok, és lehet, hogy a hatása végleges. Valahol kezdem érteni, hogy építette fel saját magát, miért azzal foglalkozott, amivel (pszichológus lett, majd a tanatológia úttörője - a halál és a gyász kutatásával foglalkozott,  és a magyar hospice-mozgalom életre hívója).

A saját nagyszüleink, dédszüleink sorsáról is ír ebben a könyvben. És ezt nem tudom elfelejteni.

"Elkezdtem a kukacgyakorlatokat. Iszonyodtam attól, hogy ha eltemetnek, rágnak a férgek. Ettől irtóztam, nem a haláltól féltem. Milyen furcsa apróságok a halálfélelem összetevői. A féreggyakorlatokat reggel-délben-este tartottam, és arra gondoltam intenzíven, hogy rágnak, és ezt meg kell szokni. Jóval később tudtam meg, hogy a sír mélységében nincsenek férgek. (Vagy mégis vannak?)"

Sokat gondolkoztam azon, hogy szabályok, irányítás és büntetés nélkül mivé fajul a világ, milyen állatok vesznek körül bennünket. Mert ez ma is így van.

Annyira megrendítő volt számomra, hogy nem találom a szavakat. De azt hiszem, most nem is kell.

Érdekel, hogy ki ő, többet szeretnék megtudni róla.

Polcz Alaine a Wikin.

10**/10

Az ajtó

Szabó Magda: Az ajtó

Elolvastam: 2010. december 30.

Szabó Madgát régóta nagyon szeretem, mondanom sem kell, hogy az összes megjelent írása elolvasásra vár nálam valamilyen formában. 

Az ajtó (1987) Szabó Magda életének egy nagyon érdekes szakaszát öleli fel. Miért szeretek Szabó Madgát olvasni? Azért mert olyan emberi, olyan őszinte és olyan érzelmes. Az ajtó egy kapcsolatról szól, egy kapcsolatról egy idős házinénivel, aki egy személyben a környék gondnoka, a házfelügyelő, Szabó Magdáék és sok más család bejárónője, az állatszerető, mindenkiről gondoskodó néni, Emerenc. Emerenc, akinek múltja van és titkai, melyeket jól eldugva, lakása mélyén őriz a zárt ajtók mögött. Több, mint 20 évig állt kapcsolatban Szabó Magda családjával, és közben sosem derült teljesen ki is ő valójában. Az írónő és Emerenc nagyon közel kerültek egymáshoz, annak ellenére, hogy Emerenc féltve őrizte szuveneritását és a szívét is. Ha megszeretsz valakit, függeni kezdesz tőle - tudjuk jól mindannyian. Szabó Magdában az a csodálatos, hogy szembe tud nézni önmagával, látja a saját hibáit és gyengeségeit. 

 Mindezek mellett egy gyakorlati jelentőségű megfigyelésem: jókat mosolyogtam magamban, ahogy a művészlélek Szabó Magda, elúszott a gyermektelen lakás rendbetartásában, a háztartás vezetésében, amikor egyedül maradt :) Szinte láttam magam előtt a kétségbeesést és azt, hogy ezek a feladatok mennyire nem az ő hatáskörébe tartoznak, mindössze a hétköznapi ismétlődő mozdulatok.

A szívemhez legközelebb Viola, a mindent tudó kankutya élete és sorsa állt, a lapokon is átsütött csodálatos egyénisége.

Szerintem az tud igazán élni, aki jelen van a pillanatban, akit érdekel az, ami körülötte van, rá tud csodálkozni a vele és mellette élő emberek egyéniségére és sorsára, megéli a kapcsolatokat. A legszebb emléket állította az írónő Emerencnek, amit csak lehetett.

"Ez a könyv, pontosabban mostani új kiadása, több okból kivételes állomás írói életutamon: elsősorban amiatt, hogy míg készült, szüntelenül azt éreztem, hasztalan tettem papírra, senkit nem fog érdekelni Szeredás Emerenc, még kevésbé az én nem is valami vonzó arcképemet rögzítő gyónás, mely összetört tükörcserepekből egybetákolt keretbe szorítja az írót és a megsérthetetlen, mégis megsértett igazságot. A mindig is mitológiai személyiségnek érzékelt Emerenc aztán megtette első csodáját: az első kiadás megjelenése utáni héten már nem volt kapható története, a könyv üzenetét, amelynél magánabb magánügy igazán nem volt elképzelhető, személyes ügyüknek vállalták fel azok, akik az írót élete minden buktatóján átsegítették: az olvasók. A sepregető öregasszony, aki ha teheti, mindenki útjából el iparkodott seperni a bajt, veszedelmet, áthágta a magyar határt, alakját éppúgy ismerik német földön, mint az Északi-tengernél vagy Svájcban, a Columbia Egyetem Kelet-európai Arcképek sorozatából holdtükör arcába nézhetnek az olvasni szerető New York-iak. Lakásomat vadidegenek keresik fel miatta, állnak az erkélyemen, ahonnan még látni egykori otthonát, kértek tőlem már fényképet róla és valami emléket Viola kutyáról. Az Európa Könyvkiadó is nyilván Emerenc ösztönzésére döntötte el, hogy mikor újraindítja a szerző életműkiadását, nem a pályakezdő Freskó megjelentetésével teszi, amikor az arénába visszatért fiatal író szenvedélyének lángjai először lobbannak a higgadttá modulált mondatok között, hanem Az ajtó-val, amely alkotója jelenlétét harmincnégy nyelven igazolja vissza a nemzetközi könyvpiacon. Testi anyámnak, Jablonczay Lenkének megépítettem a síremlékét a Régimódi történetben, negyedszázad eltelte után nem hittem volna, hogy lesz még egy kifizetetlen adósságom. De lett, s ennek kiegyenlítése Az ajtó: halott anyám kezéből Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását. Mindent értett bennem, jobban eltájékozódott életem zilált szálai között, mint én magam. Becstelen adósa volnék, ha én el nem mondtam volna róla azt, amit meg én tudtam."

10/10