A Déli-sark foglyai

Alfred Lansing: A Déli-sark foglyai

Ernest Shackleton legendás antarktiszi expedíciója

 

 Az Északi-sark után egy déli utazásra indultam Ernest Shackletonnal. Legendás név ez! A brit Birodalmi Transzantarktisz Expedíció vezetője volt ő. Az expedíciós csapat 1914-ben indult útjára, céljuk pedig az Antarktisz feltérképezése. Hosszú-hosszú hónapokig küzdöttek a hideggel, a sötétséggel és a jéggel, ám pechjükre az ő hajójuk, az Endurance is befagyott a jégtáblán közé a messzi délen. 11 hónap küzdelem és kín után - melynek okozója nem mellékesen valahol Shackleton megalomániája is volt - a hajó elsüllyed a Weddel-tengerben... Az expedíció tagjai azonban szerencsésen megmenekülnek. 

A könyv naplóbejegyzések, emlékiratok nyomán/közbeiktatásával született, így hitelesnek tekinthető minden szempontból.

Nekem ez a két expedíció most egy időre több, mint elég volt. Ennek a könyvnek a második fele már nagyon lassan csúszott le a torkomon... Nem rossz, maga a stílus is érdekes... De valahol nem tudom megérteni az ilyenfajta elhivatottságot. Tőlem biztos ott maradna felfedezetlenül az összes sarkköri sziget és földrész, de én már csak ilyen kényelmes vagyok. Nem szeretem, ha lefagy az orrom, na. :)

 8/10

Szerelmem, Hongkong

John Lanchester: Szerelmem, Hongkong

A kötet négy nagy részre van osztva. Dawn Stone történetével kezdődik az egész. Dawn egy fiatal, brit nő, aki az újságírás terén igyekszik feltörni az Egyesült Királyságban. Szerelmi élete nem alakul valami fényesen, ám mégis kapcsolatba kerül egy Michael nevű fickóval. Az állását is elveszíti, így egy korábbi kapcsolat révén Hongkongba utazik, ha már Londonban nem jött össze neki az élet. Ott hamar a fényűző partik résztvevőjévé válik, a szakmájában is egyre magasabbra tör. Egy napon a médiaguru, Wo, aki komoly politikai befolyással rendelkezik a gyarmaton, alkalmazni kívánja. Dawn dönt, újságírás vagy hatalom.

És már bele is vágunk az új fejezetbe, ahol Tom Stewart életét ismerjük meg. Ő is fiatal, ő is Hongkongba tart. Ám mindez 1938-ban történik a Darjeeling fedélzetén, mikor is az út még hat hetet vett igénybe. Ez hosszú idő, vacsoraasztal társaival összeismerkedik. Egy fogadás kapcsán a vele utazó missziós nővér, Maria, a kantoni nyelvre kezdi tanítani. Még nem is tudja, hogy kapcsolata Mariával életre szóló marad, ám többi utastársa is bekerül időnként a képbe. Hongkongban bejön neki az élet, a szállodaiparban helyezkedik el. És innentől van minden: II: világháború, japán támadások, internáló tábor, és a többi. Nagyjából eddig érdekes a könyv, bár ez is hullámzó.

Ám innentől jön a sok politikai és üzleti katyvasz. Mindenféle hatalmi harcokról szó esik. Kavargunk a történetben. Bevallom untam. Többször le akartam tenni. De annyira érdekelt, hogy vajon hogy jön össze a két szál, hogy találkozik Tom és Dawn. Időközben Tom megöregedett, szinte oldalanként haladtam a könyvvel, annyira nem kötött le az üzleti élet és a hatalom alakulása Hongkongban. Ásítoztam olvasás közben. Szó van még egy unokáról, aki ugyan kínai, ám messze él Hongkongtól, mindössze az üzlet köti ide.

És a vége! Amire úgy vártam! A nagy csattanó. Pfff. Csalódtam, na. Úgy éreztem, ez a 200-300 oldalnyi unalom nem érte meg! Én nem ezt vártam! Még az érdekesebb részek is elég hullámzóak voltak...

Furcsa, de úgy tűnik, nekem nem jönnek be a "Szerelmem, xy" című könyvek. A Szerelmem, Róma már figyelmeztető jel lehetett volna. Itt se derül ki, kinek és miért szerelme Hongkong?! Szerintem ez mindössze egy hatásvadász cím (és hozzá egy kellemes kép a borítón), hogy kézbe vegyék az olyanok, mint én...

Szóval John Lanchester könyve nekem egyáltalán nem tetszett. Nagyon nem. A végére pedig még teljesen ki is akadtam.
Unalmas - összegezve egy szóban.

5/10

A jég és a sötétség borzalmai

Expedíció és az észak meghódítása - a Ferenc József-föld felfedezése, évekig egy jégtáblába fagyva

Christoph Ransmayr: A jég és a sötétség borzalmai

Már tartogatom egy ideje a polcon ezt a könyvet, kevesen olvasták, viszont érdekesnek tűnt.

1872 márciusában egy Tegtthöf nevű hajó útnak indul az adriai tenger partjáról. Felfedezőket szállít messzi-messzi vidékre. Egy osztrák-magyar expedícióról van szó: az északi sarkon igyekeznek új földeket találni, az észak-nyugati átjárót kitapasztalni, ehhez pedig minden akaraterejükre és kitartásukra szükség lesz. A hajó parancsnokai, Carl Weyprecht és Julius Payer és a többiek, illetve a hajó matrózai naplójukban vezetik a borzalmas és évekig tartó utazás részleteit. Útjukat siker övezi: az újonnan felfedezett földet, melyen életnek alig van nyoma, Ferenc József-földnek keresztelik el. Nevet adnak minden hegynek, völgynek, dombnak. Ám hajójuk az északi vizeken belefagy egy óriási jégtömbbe, mellyel együtt tehetetlenül úszik egyre csak észak felé. Arra a vidékre, ahol télen sem olvadnak ki a jégmezők... Így akár örökre foglyok maradhatnak a jég és a sötétség birodalmában.

A történet egy másik szálon is fut: az olasz Mazzininek furcsa hóbortja van: megpróbálja az előbbi expedíciót rekonstruálni az 1980-as évek elején. Nem elég neki könyvekben, újságokban olvasni a felfedezők élményeiről, ő mindezt személyesen is át akarja élni. Érezni akarja a fagyos levegő illatát, érezni akarja azt a hideget, amiben az ember orra egy másodperc alatt a földön koppan, ha kitakarja. Így ő is elindul északra és egy kutatóhajó rendszeresen tengeri útjához csatlakozik. Ám ezzel nem elégszik meg, megy a saját feje után, és jól eltűnik a semmiben. Soha nem hallanak róla újra.

Ransmayr könyve nagyon érdekes, ráadásul fekete-fehér képekkel illusztrált könyv, tényleg nagyon szép. Nem egy könnyed nyári olvasmány, de izgalmassá teszik a szövegbe illesztett naplórészletek és egyéb információk. A Mazzini-szálat egy kicsit untam, de az osztrák-magyar expedíció nagyon érdekelt. 

Úgy látszik, nekem ezek a küzdelmes tengeri történetek bejönnek. A tutajos sztori is nagyon tetszett korábban (Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon). 

A Ferenc József-föld

Az írónak hazánkban megjelent három másik kötete is: A Kitahara-kór (egy második világháború utáni utópia története), Az utolsó világ (mely az ókori Rómában játszódik) és a Repülő hegy címmel (egy kelet-tibeti utazásról, a borítója gyönyörű!). 

Az expedícióról a Wikin.

 9/10

Ne menj oda, kisfiam, gyilkos van ott

A boldogtalanok Amerikája - háborús menyasszonyok szomorú élete az ígéret földjén.

Vera Kistlerová: Ne menj oda, kisfiam, gyilkos van ott

"Háborús menyasszony. Így hívják magukat, vagy nem? Maga legalább jól öltözött, és érteni, amit mond, de némelyik igazán sajnálatra méltó. És mindez azért van, mert azt sem tudták, kihez mennek feleségül. Egyenruhában minden férfi egyforma, és ezek a nők azt hitték, hogy minden amerikai milliomos. Persze a németországiak egész jól beilleszkednek, de a koreaiak meg a hasonszőrűek, hát ez már mindennek a teteje. Tudja, hogy némelyek egyenesen gyűlölik őket? A férjem szerint akárha feketét vettek volna el, hogy ez…"

Ez egy novelláskötet, olyan cseh asszonyokról szól, akik a II. világháború során/után ismerkedtek meg amerikai katona férjükkel. Elköltöztek a pasival a tengeren túlra és próbálnak beilleszkedni az úgynevezett amerikai maszlagba. Merthogy az. A történetek alapján (és sokszor az életben is) van, hogy a nélkülözés, a kultúra hiánya, az érdektelenség, a fajgyűlölet hazája, ahol mindenki tévézni szeret, a hatalmas verda az érték és senki sem tudja, ki az a Voltaire… Ezekben az asszonyokban közös vonás a meg-nem-értettség érzése, csalódottság, kiábrándultság és reményvesztettség. Sosem könnyű bevándorlónak, idegennek lenni, ha támasz nélkül maradunk, akkor még kevésbé az… A címadó novella (Ne menj oda, kisfiam, gyilkos van ott) és az utolsó történet (Fészek) voltak számomra a legdurvábbak. Nagyon szomorú dolog, ha az embert a saját fia is idegennek és szégyellnivalónak tekinti - bár szerény véleményem szerint rengetegen nőnek fel átlagostól eltérő, ám szerető és gondoskodó anya mellett, mégsem lesznek bűnözők és drogosok, így én a családi felállásban másfajta hibát véltem felfedezni. Például, hogy az ismertetett amerikai férfiak milyen férjek és milyen apák...! A Fészek c. novella alapját pedig egy nyelvi félreértés képezi: a patológus az nem egyenlő a temetkezési vállalkozóval és szegény Marie tragédiája (többek között) ebben rejlik. 

Jó, rendben, kulturális különbségek, nyelvi akadályok és a többi, mégis mindig felötlött bennem a kérdés, hogy a szeretet és az elfogadás, ami minden jó kapcsolat (házasság) alapja?! 

A győztes amerikai katonák - civilben nem mind milliárdos szőke herceg...

Vera Kistlerová nagyon jól ír, a novellák egytől egyig rendkívül érzékletesek, néha kissé ironikusak - élvezet olvasni. Sajnos az írónőről mindössze annyit találtam, hogy ő maga is háborús feleségként került az Államokba és a regényt sorstársairól írta több, mint 30 kint töltött év után. Egyebekben sem fényképet nem leltem, sem további megjelent könyvekről nem szereztem tudomást.
 

Ez a könyv azonban tetszett. Életem egyik legolcsóbb kötete egyébként, mindössze 140 forintot hagytam ott érte egy atikváriumban :)

A habos-babos amerikai álomélet - sokaknak felnyílt a szeme

Adatok a könyvről: 
Eredeti címe: Hluché fialky
Fordította: Dávid Krisztina
Kiadja: Európa Kiadó
Kiadás éve: 1989.
Oldalszám: 262
Beszerezhető: antikváriumokban nagy számban fellelhető és olcsó :)

Madagaszkár királynője

Keith Laidler: Madagaszkár királynője

Ínyencségre akadtam! Keith Laidler könyve egy különleges világról szól: Madagaszkárról és annak rémséges, vérszomjas királynőjéről. A gyengébbek kedvéért (mint én) ismétlésképpen néhány oldalban összefoglalja Madagaszkár történelmét egészen az első telepesektől az 1800-as évekig. Én például nem is tudtam, hogy eredetileg Madagaszkár - dacára annak, hogy Afrika, az emberiség bölcsője közvetlen szomszédságában található - kimaradt az emberi faj evolúciós folyamatából, így az első hajózni képes népségek lepték meg különféle kombinációkban, mindenesetre addig nyugodtan (szinte zavartalanul) folyt az élet ott. A benépesedési folyamat azt hinnénk, Afrika felől indult meg, de nem: az indonéz és polinéz szigetekről érkeztek ide emberek.

I. Ranavalona

A betszileók a királyi vér tiszteletét oly egzaltált túlzásokba vitték, hogy például tabunak számított a vér földre csöppenése. Ennek megakadályozására egy külön kasztot, a ramangákat (kékvérűek) hozták létre, akiknek az volt a feladatuk, hogy a véletlenül földre került királyi vért "a nyelvükkel fölnyalják. Amint egy nemesúr megvágta magát, például körömvágás közben, vagy ha éles dologra lépett, a ramangáknak a vért rögtön fel kellett nyalniuk." A "kékvérűeknek" az is a feladata volt, hogy megegyék a királyi kéz- vagy lábkörmöket a körömvágás után. A nagyobb körömdarabokat szabad volt megőrölniük a könnyebb fogyasztás érdekében.

Kedveceim: a majomkenyérfák

Nade a könyv nem erre, hanem az 1800-as évek rettegett királynőjére, I. Ranavalona merina királynőre (1782-1861.) van kihegyezve, aki I. Radama király valahanyadik, ám legfontosabb feleségeként kezdte az uralkodást. Férje korai halálát követően hamar a elfoglalta a trónt és egyeduralmat alakított ki. Politikájának két jellemzője volt, ami áthatotta az egész korszakot: a külföldiek (és főként a felváltva gyarmatosítani akaró britek és franciák) állandó elutasítása, majd elűzése, és A Nagy Vörös Sziget fokozatos meghódítása, a szomszédos törzsek leigázása. Mindeközben a népességnek gyakorlatilag harmadát kiirtotta, illetve sokakat megkínoztatott. Az idegenektől való beteges félelme ellenére többször is belekeverednek az ország életébe idegen elemek, pl. a hajótörött Laborde, akinek egy sor ipari újítás mellett majdnem a leigázását is köszönheti, vagy Lambert és akin leginkább meglepődtem: a csaknem 60 esztendős osztrák utazónő, Ida Pfeiffer. Ő ide-oda utazgatott a világban, igazi belevaló módon teljesen egyedül, és úgy alakult, hogy Madagaszkárra érkezte után nem sokkal a politikába is belekamatyolt, részben belekerült a vérszomjas királynő megdöntésére szerveződött puccsba, aminek közvetve nem sokkal 60. születésnapját követően bekövetkezett halálát is "köszönheti".

A Rova palota Antananarivoban, azaz a királyi palota

Nade a könyvről: sajnos kissé szárazra sikeredett, egy jobban megírt történelemkönyvhöz hasonlít leginkább. Maga a téma nagyon érdekes, de én az ilyeneket történelmi regény formájában könnyebben fogyasztom. Így viszont rövidebb. Amit még fejlődtem: megjegyeztem egy csomó idegen nevet, a királynőén kívül még a főváros is megragadt (Antananarivo), mellyel dicsekszek, ahol tudok :)

Mindenesetre úgy tűnik, Madagaszkárnak nem csak az élővilága, a történelme is egészen is különleges, azonban 1800-as évekbeli romantikus körutazásomhoz valami kevésbé veszélyes célterületet választanék - ezen regény ismeretében.

Keith Laidler

9/10

Gyógyír búskomorságra

"És szép házunk volt, olyan régi, talán nyolcvan-kilencven éves. Hallani szoktam, ahogy a ház beszél éjjelenként, ahogy suttog. Az a sok száraz fa, a lépcsőkorlátok, a veranda, a küszöbök. Akármihez értél, az beszélt hozzád. Minden szoba másként. És amikor az egész ház beszélt, az olyan volt, mintha család vett volna körül a sötétben, hogy elaltasson. Semmilyen ház, amit manapság építenek, nem lehet olyan. Nagyon sok embernek kell áthaladnia és élnie egy házban ahhoz, hogy annak minden szeglete megérjen. Ez a hely most itt, ez a kis bungaló, ez nem tudja, hogy benne vagyok, nem érdekli, hogy élek vagy halok. Olyan hangja van, mint egy konzervdoboznak, az pedig hideg. Nincsenek pórusai, amibe beleivódnak az évek. Nincs pincéje, hogy elrakjuk a holminkat jövőre és azutánra. Nincs padlása, ahol a tavalyi dolgokat tartjuk, és a holmikat a születésünk előtti évekből. És padlás nélkül nincs múltunk."

 Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra


Elolvastam: 2011. április 9.

Mindig nehezen kezdek neki a novellás-köteteknek, mert nekem több idő kell ahhoz, hogy egy történet hangulatát átvegyem, belerázódjak a közegbe, összebarátkozzam a szereplőkkel. Ráadásul egy novellának nagyon ütősnek kell lennie ahhoz, hogy hasson, hiszen nincs idő a mellébeszédre, vagy sikerül vagy nem. A borító és a cím alapján valamilyen humoros novellafüzérre számítottam.

Ray Bradbury novelláival kezdetben nem is tudtam mit kezdeni. Egészen a fagylaltszínű öltönyig elmentek mellettem. De A csodálatos fagylaltszínű öltöny nagyon tetszett, volt mondanivalója, amitől igazán megragad az emberben. Aztán a következő, amire kifejezetten jó szívvel emlékszem vissza, az A búcsú napja, mikor is egy kedves öreg házaspár az elmúlásról beszél, a bácsika meg is érzi a véget, hiszen a National Geographicot olvassa már ki tudja, mióta, és abban minden benne van. Így el is zarándokol meghalni, ahogy a természeti népek nagy bölcsei teszik, ám mama mégis süt neki egy kis finom vacsorát, hátha hazatérne. Olyan kedves és megmosolyogtató írás, hogy másnak is megmutattam, legalább ennyit olvassanak el belőle.

Volt olyan novella is, ami nem annyira fogott meg: Ikarosz Montgolfier Wright, A múlt hétfői nagy karambol - ezeket elolvastam, de már újra utána kellene nézni, hogy pontosan miről is ír bennük.

Persze a többi is nagyon tetszett, a fickónak szárnyaló fantáziája van. Abban az időszakban alkotott igazán, amikor az űrkutatás és a csillagháborús készülődés volt a téma, így nem csoda, hogy képzelete távoli bolygókra repítette és bátor, honvágytól szenvedő telepesek életét is bemutatják művei. Milyen nehéz lehet az élet a Vénuszon, ahol 7 évente mindössze egy órán át süt a nap, vagy a Marson, ahol még az szemünk színe és az alkatunk is megváltozhat. De a számunkra is egyre táguló univerzumban olyan bolygók is helyet kapnak, amelyek úgy viselkednek, mint egy sértődős nő, amikor elhagyjuk őket. Ray Bradbury novellái szerint minden lehetséges,ugyebár még ma is alig tudunk valamit a távoli életformákról és emberi agyunk bizony képzelőerőnket keretek közé szorítja, fantáziánkat a rosszindulat és a háborúk mozgatják - hiszen magunkból indulunk ki, mi emberek. Ez most akkor megint sci-fi?

Szeretnék még Ray Bradburytől olvasni, ha novellát találok, akkor azt. Mindenesetre a Marsbéli krónikákat már kinéztem magamnak, hiszen a távoli bolygókon játszódó írásai ejtettek rabul igazán...

"NEM MINDEN PIRULA KESERŰ…

…ha van egy csodálatos fagylaltszínű öltönyünk, amely megváltoztatja viselőjét.

…ha egy eldugott, sivatagi hotelban várjuk az enyhet adó esőt, amely különös alakban érkezik.

…ha telepesek vagyunk a Marson, és szörnyen hiányzik a Föld. Alkonyatkor a tenger kisodor elénk egy csodálatos lényt, kinek puszta léte is varázslat.

…ha…

Ray Bradbury 1959-ben megjelent „Gyógyír búskomorságra” című kötetének klasszikus novellái ma is éppen olyan frissek és újszerűek, mint régen, ma is ugyanúgy hatnak, mint fél évszázaddal ezelőtt – akár az űr távoli zugát, akár szívünk mélyét célozzák meg." 

Kiadja az Agave Kiadó 2011-ben.
Oldalszám: 258.

9/10

Tutajjal a Csendes-óceánon

Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon


Elolvastam: 2011. február 27.

"Balsafarönkjeink egy sirály könnyedségével vitették magukat a tengerrel, s ha egy-egy hullám éppen a hátsó gerendákon tört is meg, a tutaj közepe, ahol kunyhónk állott, mindig száraz maradt.  Ez a tény rendíthetetlen bizalmat keltett bennünk primitív járművünk iránt. Minél tovább tartott az út, annál védettebbnek éreztük magukat kis házunk védelmében, és úgy tekintettünk ki az ajtónk előtt táncoló, fehér sörényes hullámokra, mintha valami izgalmas mozielőadást néznénk, amely semmi veszélyt sem jelent számunkra."

Egy olyan könyvről fogok írni, amit szerintem mostanában nagyon kevesen olvasnak, sokan nem is ismernek és egyáltalán nem divatos. Engem sokszor kifejezetten érdekelnek ezek a rejtett (elfeledett) kincsek, jól esik leporolni őket.

Ez a könyv egy utazásról szól. A norvég Thor Heyerdahl a csendes-óceáni szigetvilágot kutatta, a szigeteken élő kultúrák keletkezését, vándorlását. Korábban feleségével egy évet töltöttek az egyik szigeten Tahiti közelében még a II. világháború előtt - elvonulva a civilizáció minden nyűgétől, gondjától (Fatu Hiva című könyvében mesél erről az évről). Kutatásai során arra a felismerésre jutott, az óceáni szigetvilág népének, kultúrájának eredete a dél-amerikából elhajózott szakállas, fehér emberektől eredeztethető. Gondolata nagyon újszerűnek számított ekkor, és nem kapott vastapsot a tudományos körökben, az egyértelmű elutasítás oka pedig egyszerű volt: ezek a nagyszakállú emberek nem ismerték a hajózás titkait, az általuk használatos tutajokkal pedig nem lehet keresztülszelni a Csendes-óceánt. Több se kellett Thornak, arra az elhatározásra jutott, hogy ő bebizonyítja, hogy igenis, lehetséges. Talált maga mellé négy lelkes norvég és egy svéd társat (mindenki értett valamihez), és Peru partjainál felépítették az időszámításunk szerinti 500 körüli inkák használta hagyományos tutajt, melyhez még az utolsó balsafát és saját kezükkel vágták ki a perui őserdő mélyén. 1947 nyarán útnak indultak: hat férfi, egy tutaj és egy papagáj - kezdetét veszi a csodálatos utazás a Csendes-óceánon keresztül a passzátszélre és a keleti áramlatokra bízva magukat. 

Mindvégig lebilincselően olvasmányos könyv, megismerkedhetünk az óceánok élővilágával, a tutajt kísérő halak sokaságával, a ráköltöző rákok hadával, a repülőhalak szokásaival, a cápák kifogásának taktikájával. Majd beülünk a hat borzas-szakállas férfival a kunyhóba, az éjszakai égbolt csillagait nézzük és velük álmodozunk a rég letűnt korok életéről, istenekről és elfeledett hajósokról, miközben tutajunkat lágyan ringatják a hullámok a várva-várt szigetek felé.
Képzelőerőnket több oldalnyi fekete-fehér fénykép is kiegészíti, a könyv szerkesztője pedig hasznos információkkal szolgál a lábjegyzetekben, egyetlen tengeri herkentyű pontos neve sem kerülheti el a figyelmünket.
Milyen lehet egy ilyen ember mellett az élet, aki nem reggel 8-tól 5-ig dekkol a munkahelyén, hanem keresi az álmait és meg is éli őket. Tudja, hogy korunk civilizált népbetegsége előtt is volt élet és boldogság, talán még több, mint ami a jólétben megadatik - a mai kor emberéről meg ne is beszéljünk. Ki nem álmodozik néha arról, hogy elrepülne egy lakatlan szigetre vagy egy ősi világba, amikor még nem ütötték az ember fejét, hogy halmozzuk a tárgyakat és a pénzt, mert abban a boldogság, hajtsunk látástól vakulásig, mert idő van, idő van és határidő van. Egy olyan szigetre, ahol megvárunk mindent, amíg elkészül, amíg elérkezik, amíg befejeződik, nem hajszolunk semmit, csak jelen vagyunk...

Összességében: észrevétlenül ringatózunk, néhol hömpölygünk a hullámok hátán az utazókkal, miközben egy csomó érdekes dolgot tudhatunk meg az óceáni élővilágról, a tutajozás művészetéről, az emberi vakmerőségről. Nagyon érdekes könyv, igazi leporolni való kincs.

"– Persze, önök azt hiszik, hogy én eltúlzom a veszedelmet – mondta és szavait még vészesebbé igyekezett tenni. – Pedig a törvényes tilalom ellenére is vannak még emberek, akik zsugorított emberfejekkel való kereskedésből élnek. Lehetetlen ellenőrizni őket; a fiatal őserdei indiánok ma is levágják más törzsbeli ellenségeik fejét, a csontokat kiszedik belőle, úgy nyúzzák le egészben a bőrt, és száraz, forró homokkal tömik ki. E módszerrel a fej úgy összezsugorodik, hogy végül nem nagyobb egy macskáénál, de az arcvonások mégsem változnak."

"A hajdani tutajosok jól ismerhették azt a fogást is, amelyre a háború folyamán nem egy hajótörött tengerész jött rá, hogy a halak nyers húsából szomjat oltó levet lehet kiszívni vagy kipréselni, ha a hal darabjait ruhába téve erősen kicsavarják, ha pedig nagyobb az állat, akkor még egyszerűbb a dolog: lyukakat kell vágni a testében, s ezek egykettőre megtelnek a nyirokmirigyek váladékával. Nem éppen jóízű ital, de olyan csekély a sótartalma, hogy csillapítja a szomjat – és mikor nincs jobb, akkor ilyen is megteszi."

"Thor Heyerdahl norvég felfedező, archeológus 1914-ben született Larvikban, Norvégiában. Miközben a világ jelentős részét beutazta, feltűnt számára, hogy a Föld bizonyos, egymástól távol eső pontjain milyen feltűnően hasonló kultúrák virágoztak egy időben. Így például Egyiptomban, az Indus-völgyében, a sumerok egykori birodalmában, a Titicaca-tó környékén élő népeknél, vagy éppen a Húsvét-szigeteken. Azonos módszerrel építettek nádhajókat, épületeket, és feltűnően hasonló használati tárgyakat készítettek. Heyerdahl elméletét, miszerint e népeknek szoros kapcsolatban kellett állniuk egymással, s hogy e kultúrák netán valamilyen közös gyökérből eredtek, a világszerte híressé vált, nádhajókkal véghezvitt expedícióival igyekezett bebizonyítani. Történelmi tettet hajtott végre amikor 1947-ben Peruból a Csendes-óceánon át Polinéziába vitorlázott az ősi módszerek szerint épített háncshajóján. A kalandos utazó a második világháború után fedte fel elméletét az emberi letelepedések folyamatáról, és ezt bizonyítandó a gyakorlatba ültette azt. Meg volt győződve róla hogy Dél-Amerikába Polinéziából jöttek a bevándorlók, elvitorlázva keletről nyugatra, és nem fordítva, ahogy azt addig tartották. Balsafából ácsolt tutajukat Kon-Tikinek nevezték el, s a mintegy 8000 km-es utat 101 nap alatt tették meg."

10/10

Eredeti cím: Kon-Tiki-ekspedisjonen

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Fordító: Istványi Ernő
Kiadás éve: 2008
Sorozat: Aranytoll sorozat
Oldalak száma: 238
keménytábla, védőborító