Gyógyír búskomorságra

"És szép házunk volt, olyan régi, talán nyolcvan-kilencven éves. Hallani szoktam, ahogy a ház beszél éjjelenként, ahogy suttog. Az a sok száraz fa, a lépcsőkorlátok, a veranda, a küszöbök. Akármihez értél, az beszélt hozzád. Minden szoba másként. És amikor az egész ház beszélt, az olyan volt, mintha család vett volna körül a sötétben, hogy elaltasson. Semmilyen ház, amit manapság építenek, nem lehet olyan. Nagyon sok embernek kell áthaladnia és élnie egy házban ahhoz, hogy annak minden szeglete megérjen. Ez a hely most itt, ez a kis bungaló, ez nem tudja, hogy benne vagyok, nem érdekli, hogy élek vagy halok. Olyan hangja van, mint egy konzervdoboznak, az pedig hideg. Nincsenek pórusai, amibe beleivódnak az évek. Nincs pincéje, hogy elrakjuk a holminkat jövőre és azutánra. Nincs padlása, ahol a tavalyi dolgokat tartjuk, és a holmikat a születésünk előtti évekből. És padlás nélkül nincs múltunk."

 Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra


Elolvastam: 2011. április 9.

Mindig nehezen kezdek neki a novellás-köteteknek, mert nekem több idő kell ahhoz, hogy egy történet hangulatát átvegyem, belerázódjak a közegbe, összebarátkozzam a szereplőkkel. Ráadásul egy novellának nagyon ütősnek kell lennie ahhoz, hogy hasson, hiszen nincs idő a mellébeszédre, vagy sikerül vagy nem. A borító és a cím alapján valamilyen humoros novellafüzérre számítottam.

Ray Bradbury novelláival kezdetben nem is tudtam mit kezdeni. Egészen a fagylaltszínű öltönyig elmentek mellettem. De A csodálatos fagylaltszínű öltöny nagyon tetszett, volt mondanivalója, amitől igazán megragad az emberben. Aztán a következő, amire kifejezetten jó szívvel emlékszem vissza, az A búcsú napja, mikor is egy kedves öreg házaspár az elmúlásról beszél, a bácsika meg is érzi a véget, hiszen a National Geographicot olvassa már ki tudja, mióta, és abban minden benne van. Így el is zarándokol meghalni, ahogy a természeti népek nagy bölcsei teszik, ám mama mégis süt neki egy kis finom vacsorát, hátha hazatérne. Olyan kedves és megmosolyogtató írás, hogy másnak is megmutattam, legalább ennyit olvassanak el belőle.

Volt olyan novella is, ami nem annyira fogott meg: Ikarosz Montgolfier Wright, A múlt hétfői nagy karambol - ezeket elolvastam, de már újra utána kellene nézni, hogy pontosan miről is ír bennük.

Persze a többi is nagyon tetszett, a fickónak szárnyaló fantáziája van. Abban az időszakban alkotott igazán, amikor az űrkutatás és a csillagháborús készülődés volt a téma, így nem csoda, hogy képzelete távoli bolygókra repítette és bátor, honvágytól szenvedő telepesek életét is bemutatják művei. Milyen nehéz lehet az élet a Vénuszon, ahol 7 évente mindössze egy órán át süt a nap, vagy a Marson, ahol még az szemünk színe és az alkatunk is megváltozhat. De a számunkra is egyre táguló univerzumban olyan bolygók is helyet kapnak, amelyek úgy viselkednek, mint egy sértődős nő, amikor elhagyjuk őket. Ray Bradbury novellái szerint minden lehetséges,ugyebár még ma is alig tudunk valamit a távoli életformákról és emberi agyunk bizony képzelőerőnket keretek közé szorítja, fantáziánkat a rosszindulat és a háborúk mozgatják - hiszen magunkból indulunk ki, mi emberek. Ez most akkor megint sci-fi?

Szeretnék még Ray Bradburytől olvasni, ha novellát találok, akkor azt. Mindenesetre a Marsbéli krónikákat már kinéztem magamnak, hiszen a távoli bolygókon játszódó írásai ejtettek rabul igazán...

"NEM MINDEN PIRULA KESERŰ…

…ha van egy csodálatos fagylaltszínű öltönyünk, amely megváltoztatja viselőjét.

…ha egy eldugott, sivatagi hotelban várjuk az enyhet adó esőt, amely különös alakban érkezik.

…ha telepesek vagyunk a Marson, és szörnyen hiányzik a Föld. Alkonyatkor a tenger kisodor elénk egy csodálatos lényt, kinek puszta léte is varázslat.

…ha…

Ray Bradbury 1959-ben megjelent „Gyógyír búskomorságra” című kötetének klasszikus novellái ma is éppen olyan frissek és újszerűek, mint régen, ma is ugyanúgy hatnak, mint fél évszázaddal ezelőtt – akár az űr távoli zugát, akár szívünk mélyét célozzák meg." 

Kiadja az Agave Kiadó 2011-ben.
Oldalszám: 258.

9/10