Hol volt, hol nem volt…
Abban az elvarázsolt birodalomban, ahová ember sohasem juthat el, vagy talán örök időktől fogva úgy haladnak át rajta az emberek, hogy észre sem veszik…
Abban az elvarázsolt birodalomban, ahol a megfoghatatlan dolgok valósággá válnak…
Volt egyszer…
Egy csodálatos kis tó.
Kristálytiszta vizű tavacska volt, a szivárvány minden színében pompázó halak úszkáltak benne, s a felszínén a napnak minden szakában a zöld valamennyi árnyalata tükröződött vissza…
Egy szép napon együtt indult fürödni ehhez a bűvös, áttetsző vizű tóhoz a harag és a szomorúság. Mindketten levetették a ruhájukat, és meztelenül mentek be a vízbe.
A harag nagy sebbel-lobbal (hiszen a harag mindig siet), gyorsan megfürdött, és még annál is gyorsabban igyekezett kifelé a vízből…
Mivel azonban a harag vak, vagy legalábbis nem látja tisztán a valóságot, s minthogy akkor épp meztelen volt, és sietett, a parton gyorsan magára kapta az első ruhát, amely útjába akadt…
Történt azonban, hogy az a ruha nem az övé volt, hanem a szomorúságé…
Így aztán a harag szomorúságnak öltözve távozott.
A szomorúság szokásához híven szép nyugodtan, ráérősen, háborítatlanul múlatta az időt azon a kies helyen, s amikor befejezte a fürdőzést, minden sietség nélkül (jobban mondva az idő múlásáról tudomást sem véve), lassan, komótosan kisétált a vízből.
A parton észrevette, hogy nincsen ott a ruhája.
Amint azt mindnyájan nagyon jól tudjuk, ha van valami, amit a szomorúság végképp nem szeret, akkor az a meztelenség; úgyhogy fölvette szépen az egyetlen ruhát, amelyet a tóparton talált: a harag ruháját.
Azt tartják, hogy attól fogva, ha az embernek útjába akad a harag, akkor vak, kegyetlen, rettenetes és tajtékzó, ám ha hagyunk rá időt magunknak, hogy jobban szemügyre vegyük, akkor rádöbbenünk, hogy ez a harag, amelyet látunk, álarc csupán, és a harag álarca mögött valójában… a szomorúság rejtőzik.
[Idézet Jorge Bucay: Elgondolkodtató történetek c. kötetéből]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kíváncsian várom a gondolatodat!