2018. július 14., szombat

Mikecs Anna: Altató


 

Aki nem sír, nem kiáltoz, annak angyal kis kertet hoz, lesz benne egy szép fa, minden ágán aranyalma, kis fészek, meg kis madárka, kék a lába, zöld a szárnya, s azt énekli csengő hangon, aludj, aludj már galambom.

 

Gerlóczy Márton 

Mikecs ​Anna: Altató


"Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék. Édesanyámat követem."
Számomra elég későn esett le, hogy amit a kezemben tartok az - mindamellett, hogy egy remek családregény, Áprily Lajos élettörténetét, családtörténetét is magába foglalja. Abszolút élvezetes volt, még akkor is, ha nehezen olvasható. Első olvasatra gördülékeny, cselekményes könyvnek tűnik, de figyelem! Egy pillanatra sem éri meg elkalandozni. Nem szeretnék spoilerezni, de nagyon tetszett az elbeszélő szemszöge, ami ugyan csak néha-néha (többnyire a fejezetek elején) egyértelmű, mégis ad egy kissé hátborzongató, fojtogató fűszerezést az egész kötetnek. Több generáció, elsősorban női szemszögből/szempontból láttatott családtörténete ez, melynek nőtagjai generációról generációra hasonló fickókat választanak életük társául (mint az szokott lenni) és sorsuk is hasonlóan alakul. Az író dédmamája, Schéfer Ida, és nagymamája Jékely Márta életének története adja a könyv alapját, a tőlük fennmaradt számtalan emlékirat, a korabeli levelezések, naplóbejegyzések alapján rakta össze az író családja történetét, mely egy apró erdélyi faluból, Nagyenyedről ered Schéfer Ida és Jékely (később Áprily)Lajos házasságával, és bő 150 éven, háborúkon, országszakadáson át ível egészen Budapestig. Gyermekük, Jékely Márta első férje, Mikecs László, rövid kapcsolatuk, majd nagyon várt első gyermekük Mikecs Anna vonalán folytatódik történet, majd László, később Anna halálával vesz Márta élete teljesen új fordulatot. Második férje, a szobrász Mészáros Dezső és nehézségekkel, lemondásokkal teli házasságukról és közös életükről olvasva azt gondolom, Márta mindössze végigszenvedi, végighánykolódja az életet, nem éli és nem élvezi egyetlen percig sem, mindössze passzív résztvevője, elszenvedője annak.  

"Lajos sokat mesélt Mártának arról, hogy a családban a nők mindig szerencsétlenek voltak, úgy beszélt erről, mint valami törvényszerűségről, ami elől nincs menekvés, és Márta arra gondolt, ő ugyan biztosan nem áll majd be ebbe a sorba, és bármi történjék is, kiáll magáért, és boldog élete lesz."

Szenvednek is, való igaz, ám kimélyült szenvedéstudatok és a szenvedés megélése mindegyiküknél fokozott, ami nem tette őket különösebben szimpatikussá.
A regény szerkezete és a rengeteg történés, sallangmentes nyelvezet nagy odafigyelést kíván. Soha nem lehet tudni, a következő fejezetben mely idősíkban és mely családdal folytatjuk, lehet ugyanazzal, ám sokkal korábban vagy egy másikkal más helyen. Nincs lazítás. Szóval igazi élvezet ez a könyv, családregények kedvelőinek kötelező darab. A végére azért agy-izomlázam lett! :)

"Bejárják a Házsongárd környékét, isznak egy forrásból a sűrű fák alatt, majd a hosszú sétányon leülnek egy padra, ahol Lajos borostyánvirágból kirakja Ida nevét, borostyánlevélből megformál egy kis mirtuszvirágot, melyet a kalapja szalagjához, egy szál gyöngyvirágot pedig a kabátja gallérjára tűz, és azt mondja, még három nap múlva is viselni fogja. Ida kedvenc virágjából, a télizöldből, a bokrok aljáról csokrot szed. A pad támlájára fekete festékkel valaki ezt írta : felejthetetlen napok."

A könyv borítója pedig egyszerű és csodaszép, és a könyvbemutató kapcsán elhangzott a csodás porceláncsésze története is: a családi készlet egy darabja, mely elásva vészelte át a két világégést. És ez az információ ihlette a szerző nemrégiben megjelent új könyvét, a Nézd csak, itt egy japán! című kötetről van szó, mely a porceláncsésze története mellett az író kalandjairól számol be a csodabogár japán fotóművésszel.

Érdemes felkeresni a kötethez készült Facebook-oldalt is, ahol további adalékok, műhelytitkok kerülnek megosztásra.


"Kicsi virágnak hívtalak,
s most csak árnyék vagy, kicsi árnyék.
Hívogatók a sugarak,
s állok, mintha kezedre várnék.
Talán úgy volna jobb nekem,
ha én is halványabbra válnék,
s együtt járnánk a réteken:
te is árnyék s én is csak árnyék."



2018. július 12., csütörtök

Mások álma



"… egyvalamit megtanultam: egyáltalán nem biztos, hogy az tesz boldoggá, amire vágyom."

Donáth Mirjam: Mások álma


Nagyon szerettem volna ezt a könyvet elolvasni, az első, ami a Magyarok külföldön sorozatból eljutott hozzám. Miért is érdekelt annyira? Szerintem nem akad olyan ma Magyarországon, akinek ne lenne külföldön élő jó barátja, rokona, nem érintené valahonnan egész közelről a modernkori népvándorlás, ami ma zajlik. Az egyetemi csoporttalálkozónkat könnyebb lenne Nyugat-Európában megtartani, mint itthon... És itt egy fiatal lány, aki sokak dédelgetett álmát váltja valóra: újságírást tanulhat New York-ban, majd munkát kap az egyik piacvezető médiumnál. Ennek ellenére ő köszöni szépen az egészet és hét év elteltével, immár férjes asszonyként és anyaként hazaköltözik - megtöltve batyuját sok átélt tapasztalattal, egy csokor "multikulti" élménnyel. Ebben a regényben kendőzetlenül mesél fiatalkori álmairól, New York-ról, és mindazokról, akik próbálnak ebben a városban sokszor erőn felül megkapaszkodni.

"Az amerikai gesztusok, a széles mosoly, ami addig sem tartott ki, amíg két ember tekintete találkozott, a „hogy s mint?” kérdésben kimerülő érdeklődés, az egyetlen estére szóló vacsorameghívások számomra azt jelentették, hogy az amerikai, ez a minden más népnél gyökértelenebb nemzet mindenki másnál jobban igyekszik következmények nélküli boldogság találni a soha meg nem ragadható jelenben."

Nagyon megosztó téma az, amiről Mirjam ír (megyünk/maradunk). Ez a könyv egy erősen szubjektív vélemény a "21. századi nagy amerikai álomról". (Előzetes ismereteimről annyit, hogy soha nem jártam még New York-ban.) Megismerünk benne számtalan sorsot, mindet csak érintőlegesen, valahogy úgy, mintha egy őrült nagy hangyabolyban szemünkkel követnénk egy kiszemelt példányt, majd az megmásíthatatlanul elveszne látókörünkből. A könyvben nagyon jól kiérződik és erős hangsúlyt kapnak az amerikai és a magyar kulturális különbségek, a new york-i és a hazai hogyan érezheti magát valaki rosszul ebben a városban és miért vágyik helyette az ismerős villamoscsilingelésre és az ismerős budai kávézóra. Azt gondolom, a sorokon átsugárzik Mirjam finom lelke, kedves, empatikus személyisége, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy ebben a már-már személytelen világban, ami ma New York, ahol nem számít semmi, csak a teljesítmény, ahol a természettől és s természetességtől már oly' messzire kerültek az emberek, ahol a kapcsolatok (többnyire) átmenetiek, ahol mindenkinek több munkahelye van,... ("A város átjáróház volt, és senkit sem marasztalt.") Mirjam nem tudta magát jól érezni. És azt is át lehet érezni, hogy van az az embertípus, akinek mindezzel semmi gondja. 
életszemlélet, értékrend különbségei. Választ kapunk arra,
Mindent összevetve ez a könyv egy külföldi élményen túl számtalan fontos, örök érvényű gondolatot is rejt, melyeken még ma is töprengek, pedig hónapokkal ezelőtt fejeztem be az olvasást. Mirjam háta mögött komoly és küzdelmes önismereti munka van, ennek (is) eredménye ez a minden szempontból elgondolkodtató könyv, mely egyértelmű véleményt mond, ennek ellenére nagyon elfogadó és nem akar meggyőzni semmiről.
Mindezek mellett sok-sok számadattal (lakhatási költségek pl.) és "műhelytitokkal" teszi a már eddiginél is tartalmasabbá a könyvet, mint például a város aprócska zárt oázisai, hogyan mosnak New York-ban, kik élnek a Borough-parkban, mit ér egy albérlő albérlője, stb.
Olvassátok, forgassátok, kíváncsi lennék a véleményetekre! A könyv hátoldalán pedig ott a száz százalék biztos ajánlás az On The Spot alkotóitól!


"De a jóléti hazátváltókban, ha más nem is, az az egy közös, hogy egyikük sem beszél őszintén arról, miért hagyta el az otthonát. Tévedés ne essék, még önmagunknak sem. Legalább három igaz választ tudunk adni a kérdésre anélkül, hogy a valóságnak csak a felszínét kapargatnánk. A kivándorlásra született megérzése, hogy ezeket az okokat mélyen kell hagyni, és az emlékeket is, olyan mélyen, amilyen mély a gödör, ahol a szeretteink hamvai vannak – nagyszüleimé, a keresztanyámé, akikkel életem egy szakaszát is eltemettem: azt, amelyik velük volt teljes. Azt, ahová már nem lehet visszavándorolni. A világ kitárult, a határok megszűntek, a különböző kultúrák, akárcsak az amerikai államok, sokszínű de egységes kockákból szőtt takaróvá kapcsolódnak, közöttük olyan könnyedén ingázik a közös nyelvet beszélő, mint szülővárosának kerületei között a villamossal, és mégis: a kivándorlásnak mindig lesz tétje. Leginkább azért, mert nem csak térben, időben is történik. Azért, mert amit hátrahagytunk, már sosem lesz ugyanaz, mint ami előtte volt. Mert mi sem leszünk már ugyanazok. Egymás nélkül változunk tovább. Ezeket a következményeket egyedül a világpolgár nem érzi, de világpolgárnak csak születni lehet."


"Más városokkal ellentétben, amelyekben tisztes időt szolgál az idegen, hogy helyiként tekintsenek rá, New York az idegenek városa volt.
Azoké is, akik banánt sütöttek a hús mellé köretnek, azoké is, akik levest ettek a főétel előtt, azoké is, akik a földön, törökülésben fogyasztották el az ebédjüket, ahogy azoké is, akik a munkahelyi asztaluknál lapátolták magukba a salátát. A helyit a helyitől csak az különböztette meg, hogy egyikük régebben volt benne idegen. De nem az eltelt idő tette a New York-it New York-ivá, hanem az eredményei, amelyeknél alig valamivel nyomott többet a latban, ha fiatal, és legfőképpen szép."


"Ami a könnyebb utakat illeti, ma már tudom, hogy időpocsékolás rájuk tévedni, mert nem előrevisznek, hanem az áthágandó akadály körül körbe-körbe. Az ember képes élete végéig egyetlen félelme körül járkálni."


 "Az „üres park” New York-i paradoxont teremt. Erre az ellentmondásra a körülötte lévő méteres vasrácsok és a kulcsra zárt kapuja adott magyarázatot: ide csak a park körüli luxusapartmanokat rejtő 19-20. század eleji házak lakóinak volt bejárása. Sara cikket írt arról, hogy ezeknek a házaknak évi 7500 dollárba került ez a privilégium, és ha egy lakó saját kulcsot akart a parkhoz, azért külön 350 dollárt fizetett ki évente. A zárat ugyanis évente cserélték New Yorkban ismertem meg a köztéri magánpark fogalmát. A kulcsok egyedi gyártásban készültek, hogy ne lehessen másolatot készíteni róluk. Ha elvesztek, pótlásuk a tulajdonosoknak 1000 dollárba került. A vasrácsok mögé zárt tündérkert minden reggel elszomorított, mégis minden reggel látnom kellett, mert a betontengerben a ketrecbe zárt természet látványa sokat jelent."

-->

2018. július 10., kedd

A ​rózsaszín ruha



Péterfy-Novák Éva: A ​rózsaszín ruha


"Hirtelen nem tudtam, hogy mi a gusztustalan, a barátkozás, a pasinélküliség, a kérdezgetés vagy a vendégeskedés, úgyhogy inkább behúzott nyakkal kussoltam, és ettem a csirkét."

Hirtelen ötlettől vezérelve a könyvtári ajánlók polcáról kaptam le ezt a vékonyka kötetet anélkül, hogy tudtam volna róla bármit is.
A rózsaszín ruha egy novelláskötet, 20 novellát tartalmaz, melyek cseppet sem rózsaszínek, sőt, ha fokozni akarnám, akkor a legsötétebb, legkomorabb és legborúsabb színeket választanám a hangulatához illőnek. A novellák között több is van, ami lazán kapcsolódik egymáshoz, ezek huncut módon nem sorban jönnek, hanem pár novellával odébb. Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy ezek a történetek konkrétan honnan valóak? Az életből, feltételezem, hiszen körülöttünk történnek, a szomszédban, a fodrásznál, a váróban, a családi asztalnál halljuk ezeket. De vajon ezek valós események lennének? Erre az írónő szerintem azt felelné, hogy az előző mondatomban már meg is válaszoltam a saját kérdésemet.
Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: titkok, hazugság, megcsalás (bőven!), boldogtalanság, reménytelenség, megalázás, stb. Minden, amire a gyarló ember képes, és amit meg is tesz rendszeresen. Újra és újra. És semmiből nem tanul. A könyv végére teljesen letargiába kerültem, úgy éreztem, hogy ezek után már nem tudok hinni az igazban és a jóban. Nagyon kevés könyv képes tartós hatást gyakorolni rám, az Egyasszony ebben élen járt, de ez a könyv is megrendítő. 

Nem, nem akarom elfogadni, hogy ennyi az élet.
 

-->

2018. július 8., vasárnap

Egyasszony



Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

"Maga héthetes terhes, gratulálok. Jöjjön vissza szülés után."

Az egyik legolvasottabb kortárs írónő legolvasottabb könyvét sikerült tegnap elolvasni (szó szerint egy nap alatt, bár nem hosszú). Nagyon kíváncsi voltam rá, hiszen A rózsaszín ruha eléggé letört a jó múltkorában, érdekelt, mi volt az írónő első regénye.
Tényleg népszerű, hiszen előjegyeztettem a könyvtárban, de szó szerint sorba kellett állni hozzá. Nem ismertem/nem olvastam korábban az írónő blogját, így nem voltak előítéleteim.
Ez a könyv engem teljesen padlóra tett. Nagyon telepedős a hangulata, egy komor, szomorkás légkörbe kerültem olvasás közben és utána is nehezen tudtam belőle kilépni. Ez eleinte idegesített, hiszen nem értettem. Aki olvassa a blogomat, az tudja, hogy bőven olvasok tragédiákról, szenvedésekről, azok még sincsenek rám ilyen tartós hatással. Arra jutottam, hogy ez a könyv annyira életszerű, hiszen ez élet maga, az, ami körülöttünk zajlik, a csendes tragédiák, amiket szinte észre sem veszünk. Zsuzsikával egy évben születtem, 1 nappal hamarabb, és azonnal az fejemben cikázott, hogy én is lehetettem volna Zsuzsika. Persze, bárkivel megtörténhet, nem kell ehhez azon a napon születnie, de ezek az összefüggések mégis nagyon közel nyomták hozzám a történetet. Anyukám milliószor mesélt a nőgyógyászok lekezelő, megalázó hozzáállásáról, arról, hogy a húszas évei elején még szinte gyerek volt, amikor vállalt engem, mennyire kiszolgáltatott volt, mennyire nem tudott kiállni magáért. Lassan ráébredtem, hogy vannak átfedések... De nekünk szerencsénk volt. Továbbgördítve a történetet, ez a könyv nem csak Zsuzsika és anyukája csendes története, hanem majd egy élet maga. Péterfy-Novák Éva egy romboló, bántalmazó kapcsolatban élt, sok-sok éven át tűrte férje fizikai és lelki gyötrését, amit körülöttünk nők milliói szenvednek el hasonlóan nap, mint nap, elzárva, a négy fal között, de ami miatt az írónőt szívem szerint megölelném és nagyon büszke voltam rá olvasás közben, hogy ráébredt arra, mi a szerepe ebben a bántalmazó kapcsolatban és az ördögi kört megszakítva ki tudott belőle lépni! Ehhez hatalmas erő és bátorság kell! Mert adni magának egy új esélyt! Zsuzsika és elvesztett magzata örökre az élete része maradt, ám megengedte magának azt, hogy boldog legyen és új alapokra építhesse az életét. Amiből csak egyetlenegy van (ameddig nem bizonyítják a többit érdemesebb e szerint élnünk). 
Szóval hatalmas erőket mozgatott meg bennem ez a könyv, az érzelmeim próbáltak mindenfelé kitörni olvasás közben. Szinte éreztem az írónő erejét, amit azt hiszem, az olvasó számára már bizonyított.

Kis kiegészítés: Az írónő bevallottan időnként káromkodik. Ez eleinte zavart engem olvasás közben, de a könyv felétől azt éreztem, hogy "basszus csodálom, hogy csak ennyit káromkodik!"

"Szóval mostanában a dühkitörések után, másnap mindig kedveskedik, majdhogynem udvarol egész nap, én pedig minduntalan élvezettel fürdőzöm ebben. Ilyenkor ugyanis fontosnak érzem magam, elvakít, hogy úgy tűnik, ennyire szeretnek. Olyan ez, mint a kábítószer, szinte vágyakozom arra, hogy agresszív legyen, mert ami utána következik, azt újra és újra át akarom élni. És szépen belekerülünk ebbe a mindkettőnk számára ismeretlen körforgásba."



-->

2018. július 6., péntek

Etta és Otto és Russell és James

Emma Hooper: Etta és Otto és Russell és James

 

"Otto!
kezdődött a levél kék tintával,
Elmentem. Még nem láttam a nagy vizet, úgyhogy oda megyek."


Ez a könyv meglepett engem, mert a borító alapján másfelé történetet vártam, talán valami könnyedebbet. Márpedig kemény dolgokról van benne szó: nehéz, súlyos emlékekről, felkavaró érzelmekről, és mindezekkel párhuzamosan az öregségről és az elmúlásról.
Két szálon fut a történet: Etta, Russell és Otto fiatalkorában és a jelenben, az elmúlás idején. 
A helyszín Kanada, nagyrészt Saskatchewan.
Farm az 1940-es években, Saskatchewan
Otto Vogel népes családja és ügyes anyukája befogadja Russell Palmert, akinek családja elszegényedik, nagynénjéék én figyelnek rá, így a népes Vogel-család tiszteletbeli tagjaként, Otto ikertestvéreként nevelkedik. Egy szerencsétlen baleset következtében egész életét mozgássérültként kénytelen tölteni, ám nem ez az, ami a boldogságát megakadályozza, de talán pont ez az, ami az életét megmenti. Fogyatéka miatt ugyanis nem tart rá igényt a sereg, amikor Kanada belép a második világháborúba. Otto és a többi fiatal férfi mind elhajóznak a tengeren túlra. 
Másik főszereplőnek, Etta, nővérével és szüleivel nevelkedik a városban, ám nővérével, Almával szörnyű tragédia történik. Etta Ürgeföldre kerül tanítónőnek, és így ismerkedik meg a Vogel-gyerekekkel és a többiekkel a prériről. A háború alatt Otto és Etta levelezni kezdenek, ám a valóságban Russell marad ott fizikailag Etta társául és támaszául. Otto és Etta között szerelem szövődik és Russell is különleges érzelmekre lel ezekben az években, melyek egész életét meghatározzák. 
Etta és Otto házasságban, Russell magányban, ám egymás szomszédságában élik le életüket. Öregkorában szellemi hanyatlás idején Etta úgy dönt, (szegénykém kezdődő demenciában szenved) hogy még látogatja a tengert és mindezt egyedül és gyalog teszi meg. Egyedül, egészen addig, ameddig mellé nem szegődik James, a sérült
1940-es évek Saskatchewan, ház, melléképület.
prérifarkas.
És hogy miért az Atlanti-óceán felé indul a sokkal közelebb lévő Csendes-óceán helyett? Fogalmam sincs. Ésszerűtlen döntés a valamivel több, mint 700 mérföld helyett a bő 2000 mérföldet választani... Mindenesetre ezzel veszi kezdetét az időskori visszaemlékezések sora, egyfajta elszámolás, számvetés, elfogadás és elengedés. Etta hosszú utat tesz meg, mind fizikálisan, mind lelkileg, ugyanezt, ám másként éli meg az otthon maradt Otto és az Etta nyomába induló Russell is. Egy kicsit meditatív, elgondolkodtató, majd néhol cselekménydús, megint máshol érzelmes vagy fájdalmas könyv, mindezeket az érdeklődés fenntartásáért a megfelelő mértékben váltogatva.
Gyönyörű, nagy hatású regény ez az élet kínálta csavarokról, az emberi kapcsolatokról, a sors szerepéről az életünkben és létünk végén az elmúlásról és a visszatekintésről. Gyorsan olvasható, haladós könyv, szép nyelvezete, rövidebb fejezetre tagolva, és az igazán ütős mondatok után hosszabb szünetekkel. Az időskori visszaemlékezés zarándoklattal megspékelve kicsit más formában már ismerős volt a Harold ​Fry valószínűtlen utazásából. Ettől függetlenül nagyon tetszett.


2018. július 4., szerda

Molly ​és Milo, a szeleburdi manók


Babos Eszter: Molly ​és Milo, a szeleburdi manók

A trollok titka

 
Ez egy aranyos, kedves történet, ami két manóról szól: Molly-ról és Miloról (magyar nevet is lehetett volna választani nekik...), akik egy igencsak kalandos úton szereznek az utolsó homoktövisüknek (az ott az a borító elején az üvegburával lefedve!) harmatcseppet. Még az az út is kalandosra sikerül, amikor a harmatcsepp-gyűjtőért hazamegy Milo, a többiről már nem is beszélve. Nagyon sietniük kell, hiszen a friss, reggeli harmatcseppeket a napsütés pillanatok alatt felszárítja. A medvékről, egerekről, furcsa járművekről és a trollokról is kiderül néhány dolog a történet végére.
Szerethető kalandregény kicsiknek (5-8 év közé lőném be hirtelen), ami ismeretlensége ellenére engem meglepett (pozitív értelemben) és a gyerekeim is nagyon élvezték. Az illusztrációk aranyosak, nem top kategória, de szerintem elfogadhatóak, maga a sztori egész aranyos, tanulságos, a nyelvezet néhol hagyott némi kívánnivalót maga után (a nevekkel, a trollokkal, a "hej"-jel nem voltam kibékülve), de összességében egy nem hibátlan, ám aranyos, cuki manós történetet kaptam. Remélem, lesz folytatása. Bátran ajánlom!




-->

2018. július 1., vasárnap

Tavasszal meghalni



Ralf Rothman: Tavasszal meghalni


Rengeteg második világháborús könyvet olvastam már, vonz a téma, vonz benne a saját családi érintettségem (kinek nincs?), vonz benne, hogy olyan hatalmas volt, olyan sokan túlélték, és olyan sokan nem :( Értelmetlen dolog  a háború, de az okosok szerint az emberi természet része. Számomra mindig döbbenet, hogy a felvilágosult 1900-as években ekkora tragédia történhetett, mely majd csak az egész világot érintette.
Sok könyvet olvastam már magyar, zsidó, amerikai, brit, francia és egyéb szemszögből, nyilván mindenhol mindenkinek megvan a maga igazsága. Az irodalom - legalábbis a második világégés kapcsán - elítéli a németeket, a legtöbb dokumentumregény és szépirodalmi mű bizony elég negatív szemszögből tünteti fel őket.
Aki szeret egy témát, eseményt több szemmel végignézni, több oldalról áttekinteni, az élvezni fogja ezt a 200 oldalas, ám annál töményebb regényt. 

Akár ők is lehetettek volna (tinédzserek a Hitlerjugendben)








A Tavasszal meghalni a német fiatalok szemszögéből íródott. Hiszem, hogy ott sem volt mindenki földre szállt ördög, sem náci, sem gyilkos, sem született sátán. Sokan ugyanúgy belekényszerültek a pokolba, mint az összes többi országban. Így volt ez a német fiatalok nagy részével, akiket még szinte gyerekként (vagy valóban gyerekként) besoroztak a bukás szélén álló német hadseregbe.
Így járt Walter és barátja, Friedrich (Ata és Fiete), akiket orvul kényszersoroztak 1945-ben. Pedig Walter nem volt náci, nem érdekelte a politika, ő csak fejő szeretett volna lenni egy vidéki gazdaságban, és összeházasodni Liesel-lel. Walter pillanatok alatt a Waffen-SS-ben találta magát a rövidített kiképzést követően, mint hadtápos, Fiete nem volt ilyen szerencsés, ő mehetett a frontra. A magyarországi csatákban vettek részt, Mohács, majd a visszavonulás során Győr környékén. Számtalan fiatal életét tették tönkre, döntötték romba az álmaikat, jövőjüket a semmiért, egy biztosan vesztes háborúért küldték őket a vágóhídra. Walter túlélte, de egész életében mogorva és szomorú ember volt. Fiete sérülését követően dezertálni akart és Walter ezáltal olyan helyzetben találta magát, ami bárkinek sok(k) lett volna, nemhogy egy tizenéves fiatalnak, aki még keveset tud az életről.
Erős hangulatú könyv, melyet rövidsége ellenér nagyon átütőnek, erőteljesnek éreztem, szó szerint magába szippantott. A jelenetek rövidek, mégis teljesen élesek, egyértelműek, az író részletgazdagon mindent megfigyelve adja át nekünk a történetet, a stílus zseniális és magával ragadó. Minden epizód életszerű (és szinte szagú). Ez az egyik legjobb háborús könyv, amit eddig olvastam!

1945 tavasza, Magyarország