2018. július 20., péntek

Porlik, ​mint a szikla

 

Bauer Barbara: Porlik, ​mint a szikla

Máris kiemelném a könyv legnagyobb pozitívumát: ez pedig a gyönyörű borító, ami számomra egyből kiemeli a többi közül.  
Na nem arról van szó, hogy ennyi az egész, hiszen a könyv kb. harmada szerethető volt. Könnyen meg lehet találni ezeket a részeket, dőlt betűvel szedett visszaemlékezések ezek, melyeket egy idős asszony szájából hallunk, aki megélte a trianoni időszakot, az ország szétszakadását, Erdély nehéz sorsát, családja tragédiáját. De.
Amikor megláttam, hogy a főszereplőt Amandának hívják, majdnem becsuktam a könyvet. Egyszerűen képtelen voltam komolyan venni az egész jelenben látszódó cselekményszálat, és ezt sajnos teljesen feleslegesnek is éreztem, rózsaszín cukorkába mártott szirupos borzalomnak találtam. Aki követi a blogomat, az tudja, hogy nem nagyon bírom a romantikus regényeket, márpedig itt töményen kapjuk a szerelmet. A munkamániás Amanda visszatér Erdélybe, hogy felkutassa a gyökereit, melyeket eddig ugyan megtagadott, ám most, hogy ő ápolja az idős nagyit az újonnan épült lakópark egyetlen megmaradt villájában (wtf???), mindent új színben kezdett látni. Ez a szál 2004-2005 körül játszódik és a hihetetlen kategóriába tudnám beilleszteni. Amanda felmond, és erdélyi afférja hatására megnyitja a lakópark legtutibb pékségét, így viszi tovább a családi hagyományt (?). Van itt aztán ki-kinek-a-gyereke típusú megvilágosodás, sírba-viszem-a-családi-titkot típusú izgalom, látom-e-még-valaha típusú dráma. És persze ott az idős nagymama, aki pedig Amanda lelkét helyrebillentve nyugodtan adhatja át lelkét a teremtőjének. És a könyv vége pedig... hagyjuk is.
Az erdélyi visszaemlékezések és részben a jelenben játszódó erdélyi rész, különösen az idős székely házaspár viszont szimpatikus szereplőkként maradtak meg az emlékezetemben, azt hiszem, ennek köszönhető, hogy terveimmel ellentétben végigolvastam a könyvet.
Összesítve vízparti nyaralásra való könyv, mert ahogy az aktív vizezést a töménytelen fetrengéssel vegyítjük nyaralás közben, így keveri az írónő az élvezetes, történelmi, fordulatos részeket a lagymatag, unalmas, ezerszer olvasott/látott klisékkel. 
Szerintem ennek a könyvnek a nagy erőssége a témaválasztás: a mai napig sokunk szíve fáj Erdélyért, és ez az igazságtalanság generációról generációra heves indulatokat szül.


Beszámolómat egy 1915-ös gyergyótölgyesi látképpel szeretném szebb élménnyé tenni.
1913.

2018. július 17., kedd

A ​Mandible család


 

"-Kézmosáshoz ne használj tiszta vizet!"

Lionel Shriver: A ​Mandible család 

2029–2047

 

Lionel Shriver az egyik kedvenc íróm, így nem csoda, hogy alig vártam már, hogy megjelenjen új könyve, ami egyben új műfaj is. Nem is tudom, hogyan kategorizáljam, számomra ez olyan soft-apokalipszis-regény, mindenesetre nagyon érdekes kérdést vet fel. Nem vagyok egy pénzügyben, közgazdaságban járta olvasó, ám azt tudom, hogy az Egyesült Államok államadóssága nem kevés és összességében a népesség eladósodása sem alábecsülendő.
Na most Shriver azzal a fantáziával játszadozik tovább a kötetben, hogy mi történik akkor ha az Egyesült Államokra lekapcsolják az internetet (ez enne az előzményünk), majd miután ezt sikeresen túléli, bedöglesztik a a dollárt, mely elértéktelenedik, az infláció elszáll, a megtakarítások elvesznek, a hitelek bedőlnek, és úgy általánosságában az államgazdálkodás csődbe jut. Ezt a szitut láttatja a közeljövőben egy jókora család szemével, ahol az öreg Madible (történetünk kezdetekor már a 100 felé közelít) tekintélyes vagyont halmoz fel. Ennek a vagyonnak nagy részét élvezik leszármazottai, unokái már változó mértékben és persze saját maga is. A történet a nagy összeomlást követően indul be igazán, mikor is az unokák és családjaik amennyien vannak, annyiféleképpen élik meg a szitut. A dúsgazdag pszichoterapeuta Avery például teljesen kiakad az életszínvonal-csökkenés miatt, a két lábon álló Florence azonban ügyesen szembenéz a változásokkal. Hogy tetézzük a bajt, még hazatér Franciaországból a hóbortos vénlány, Nollie, akiről szintén a családnak kell gondoskodnia, van egy lakójuk, Kurt, akit a hajléktalanságtól kell megmenteni és van Jarred, aki a messzi távolban farmgazdálkodást folytat. És ott van Florence fia, Willing, aki autodidakta közgazdász, ügyesen és jól átlátja a helyzetet, majd amikor cselekedni kell, nem riad meg semmitől. Unokatestvére, a csinos Savannah ugyanígy tesz, ám valami egészen más sül ki a dologból. És Goog, illetve Bing, a vicces nevű unokatestvérek is learatják a magukét. Láthatjuk, hogy egy ekkora gazdasági és társadalmi változás milyen hatást gyakorol a családokra, az amerikaiakra és különösen erre a dúsgazdag, szépreményű családra.
Közben a világpolitika dübörög, nagyhatalmi változások mozgatják a mindennapi ember életét: Mexikó gazdasági hatalommá, Kína és a Távol-Kelet abszolút hatalommá növik ki magukat. A világ hatalmasat fordul.
A történetvezetés érdekesre sikerült, azt hittem, átfogja ezt a közel 20 évet, ám ehhez képest az első három év nagy hangsúlyt kap, majd egy élet váltással 2047-ben találjuk magunkat és mellékes fejezetnek éreztem azt, hogy mi lett a családból és a világból ezalatt az időszak alatt, amikor nagyon is lényeges változások mentek végbe. Kicsit úgy éreztem, kellett volna még kapjunk abból, hogyan alkalmazkodtak az egyes szereplők és az Államok. Ugyanígy néhány szereplőt egész komolyan és közelről megismerünk, míg másokat sokkal kevésbé kidolgozva, csakúgy szőrmentén ismerhetünk meg.
A nyuggerpuki és a zselé kifejezéseket azért magamévá tettem :D

"Itt senki sem segít rajtad, hacsak nem akar, és ami még rosszabb, ehhez az kell, hogy kedveljen téged."

Lionel Shriver megint (még mindig!) nagyon jól ír, a történet szerintem a valósághoz egész jól közelít (abszolút hihető) és a regény mindvégig lekötött, elgondolkodtatott.




"Az amerikaiak mentális és fizikai egészsége országszerte rengeteget javult. Kövér emberek csak elvétve akadtak. Az allergia ritkaságnak számított, és ha valaki mostanság mégis arról beszélt, hogy tartózkodik a gluténtól, akkor azt egy falat kenyér valószínűleg meg is ölte volna. Az anorexiához és bulimiához hasonló táplálkozási zavarok megszűntek. Ha netán egy barát azt állítaná magáról, hogy depressziós, azzal valami szomorú dolog történt. Az életre-halálra menő rettegés árja után már senkinek sem maradt arra energiája, hogy féljen a pókoktól, a bezártságtól, vagy éppen attól, hogy
kilépjen a házból. A harmincas években a kifosztott patikák nagybani csődje, valamint az utcai drogok kápéért való beszerezhetőségének széleskörű ellehetetlenülése országszerte leszoktatta a függőket az anyagról. A konditermek bezártak, a személyi edzők pedig az izzólámpa sorsára jutottak. Viszont az, hogy saját maguk javítgatták az ingatlanaikat, művelték a kertjeiket, hogy üzemanyag-spórolás céljából gyalog jártak, és baseballütőkkel tángálták el a betolakodókat, lenyűgözően fitté tette az amerikaiakat. Miután a nemi átalakító műtétek nagy vonalakban megfizethetetlenek lettek, értelmét vesztette a nemi identitászavar diagnosztizálása. Ha egy nőnek férfias hajlamai voltak, erőteljes, szögletes mozgást vett fel, és bokáját a térdén vetette keresztbe, így mindenki vette az üzenetet, és a gesztikuláció is elegánsabb volt. Ahogy az álmodás lenyomta a drogokat, úgy a szexuális fantáziálás is mindig tisztább, kellemesebb, és nem utolsósorban olcsóbb módja volt egy egész seregnyi szeszélyes hajlam kiélésének, mint a fantáziák megvalósításának durva, fájdalmasan tökéletlen élménye. Senkinek nem volt se pénze, se ideje, se türelme semmiféle nyavalyához. Nem arról volt szó, hogy az amerikaiak a furcsaságokra gerjedtek volna, csak egyszerűen már nem érezték szükségét, hogy tegyenek ellenük."

2018. július 14., szombat

Mikecs Anna: Altató


 

Aki nem sír, nem kiáltoz, annak angyal kis kertet hoz, lesz benne egy szép fa, minden ágán aranyalma, kis fészek, meg kis madárka, kék a lába, zöld a szárnya, s azt énekli csengő hangon, aludj, aludj már galambom.

 

Gerlóczy Márton 

Mikecs ​Anna: Altató


"Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék. Édesanyámat követem."
Számomra elég későn esett le, hogy amit a kezemben tartok az - mindamellett, hogy egy remek családregény, Áprily Lajos élettörténetét, családtörténetét is magába foglalja. Abszolút élvezetes volt, még akkor is, ha nehezen olvasható. Első olvasatra gördülékeny, cselekményes könyvnek tűnik, de figyelem! Egy pillanatra sem éri meg elkalandozni. Nem szeretnék spoilerezni, de nagyon tetszett az elbeszélő szemszöge, ami ugyan csak néha-néha (többnyire a fejezetek elején) egyértelmű, mégis ad egy kissé hátborzongató, fojtogató fűszerezést az egész kötetnek. Több generáció, elsősorban női szemszögből/szempontból láttatott családtörténete ez, melynek nőtagjai generációról generációra hasonló fickókat választanak életük társául (mint az szokott lenni) és sorsuk is hasonlóan alakul. Az író dédmamája, Schéfer Ida, és nagymamája Jékely Márta életének története adja a könyv alapját, a tőlük fennmaradt számtalan emlékirat, a korabeli levelezések, naplóbejegyzések alapján rakta össze az író családja történetét, mely egy apró erdélyi faluból, Nagyenyedről ered Schéfer Ida és Jékely (később Áprily)Lajos házasságával, és bő 150 éven, háborúkon, országszakadáson át ível egészen Budapestig. Gyermekük, Jékely Márta első férje, Mikecs László, rövid kapcsolatuk, majd nagyon várt első gyermekük Mikecs Anna vonalán folytatódik történet, majd László, később Anna halálával vesz Márta élete teljesen új fordulatot. Második férje, a szobrász Mészáros Dezső és nehézségekkel, lemondásokkal teli házasságukról és közös életükről olvasva azt gondolom, Márta mindössze végigszenvedi, végighánykolódja az életet, nem éli és nem élvezi egyetlen percig sem, mindössze passzív résztvevője, elszenvedője annak.  

"Lajos sokat mesélt Mártának arról, hogy a családban a nők mindig szerencsétlenek voltak, úgy beszélt erről, mint valami törvényszerűségről, ami elől nincs menekvés, és Márta arra gondolt, ő ugyan biztosan nem áll majd be ebbe a sorba, és bármi történjék is, kiáll magáért, és boldog élete lesz."

Szenvednek is, való igaz, ám kimélyült szenvedéstudatok és a szenvedés megélése mindegyiküknél fokozott, ami nem tette őket különösebben szimpatikussá.
A regény szerkezete és a rengeteg történés, sallangmentes nyelvezet nagy odafigyelést kíván. Soha nem lehet tudni, a következő fejezetben mely idősíkban és mely családdal folytatjuk, lehet ugyanazzal, ám sokkal korábban vagy egy másikkal más helyen. Nincs lazítás. Szóval igazi élvezet ez a könyv, családregények kedvelőinek kötelező darab. A végére azért agy-izomlázam lett! :)

"Bejárják a Házsongárd környékét, isznak egy forrásból a sűrű fák alatt, majd a hosszú sétányon leülnek egy padra, ahol Lajos borostyánvirágból kirakja Ida nevét, borostyánlevélből megformál egy kis mirtuszvirágot, melyet a kalapja szalagjához, egy szál gyöngyvirágot pedig a kabátja gallérjára tűz, és azt mondja, még három nap múlva is viselni fogja. Ida kedvenc virágjából, a télizöldből, a bokrok aljáról csokrot szed. A pad támlájára fekete festékkel valaki ezt írta : felejthetetlen napok."

A könyv borítója pedig egyszerű és csodaszép, és a könyvbemutató kapcsán elhangzott a csodás porceláncsésze története is: a családi készlet egy darabja, mely elásva vészelte át a két világégést. És ez az információ ihlette a szerző nemrégiben megjelent új könyvét, a Nézd csak, itt egy japán! című kötetről van szó, mely a porceláncsésze története mellett az író kalandjairól számol be a csodabogár japán fotóművésszel.

Érdemes felkeresni a kötethez készült Facebook-oldalt is, ahol további adalékok, műhelytitkok kerülnek megosztásra.


"Kicsi virágnak hívtalak,
s most csak árnyék vagy, kicsi árnyék.
Hívogatók a sugarak,
s állok, mintha kezedre várnék.
Talán úgy volna jobb nekem,
ha én is halványabbra válnék,
s együtt járnánk a réteken:
te is árnyék s én is csak árnyék."



2018. július 12., csütörtök

Mások álma



"… egyvalamit megtanultam: egyáltalán nem biztos, hogy az tesz boldoggá, amire vágyom."

Donáth Mirjam: Mások álma


Nagyon szerettem volna ezt a könyvet elolvasni, az első, ami a Magyarok külföldön sorozatból eljutott hozzám. Miért is érdekelt annyira? Szerintem nem akad olyan ma Magyarországon, akinek ne lenne külföldön élő jó barátja, rokona, nem érintené valahonnan egész közelről a modernkori népvándorlás, ami ma zajlik. Az egyetemi csoporttalálkozónkat könnyebb lenne Nyugat-Európában megtartani, mint itthon... És itt egy fiatal lány, aki sokak dédelgetett álmát váltja valóra: újságírást tanulhat New York-ban, majd munkát kap az egyik piacvezető médiumnál. Ennek ellenére ő köszöni szépen az egészet és hét év elteltével, immár férjes asszonyként és anyaként hazaköltözik - megtöltve batyuját sok átélt tapasztalattal, egy csokor "multikulti" élménnyel. Ebben a regényben kendőzetlenül mesél fiatalkori álmairól, New York-ról, és mindazokról, akik próbálnak ebben a városban sokszor erőn felül megkapaszkodni.

"Az amerikai gesztusok, a széles mosoly, ami addig sem tartott ki, amíg két ember tekintete találkozott, a „hogy s mint?” kérdésben kimerülő érdeklődés, az egyetlen estére szóló vacsorameghívások számomra azt jelentették, hogy az amerikai, ez a minden más népnél gyökértelenebb nemzet mindenki másnál jobban igyekszik következmények nélküli boldogság találni a soha meg nem ragadható jelenben."

Nagyon megosztó téma az, amiről Mirjam ír (megyünk/maradunk). Ez a könyv egy erősen szubjektív vélemény a "21. századi nagy amerikai álomról". (Előzetes ismereteimről annyit, hogy soha nem jártam még New York-ban.) Megismerünk benne számtalan sorsot, mindet csak érintőlegesen, valahogy úgy, mintha egy őrült nagy hangyabolyban szemünkkel követnénk egy kiszemelt példányt, majd az megmásíthatatlanul elveszne látókörünkből. A könyvben nagyon jól kiérződik és erős hangsúlyt kapnak az amerikai és a magyar kulturális különbségek, a new york-i és a hazai hogyan érezheti magát valaki rosszul ebben a városban és miért vágyik helyette az ismerős villamoscsilingelésre és az ismerős budai kávézóra. Azt gondolom, a sorokon átsugárzik Mirjam finom lelke, kedves, empatikus személyisége, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy ebben a már-már személytelen világban, ami ma New York, ahol nem számít semmi, csak a teljesítmény, ahol a természettől és s természetességtől már oly' messzire kerültek az emberek, ahol a kapcsolatok (többnyire) átmenetiek, ahol mindenkinek több munkahelye van,... ("A város átjáróház volt, és senkit sem marasztalt.") Mirjam nem tudta magát jól érezni. És azt is át lehet érezni, hogy van az az embertípus, akinek mindezzel semmi gondja. 
életszemlélet, értékrend különbségei. Választ kapunk arra,
Mindent összevetve ez a könyv egy külföldi élményen túl számtalan fontos, örök érvényű gondolatot is rejt, melyeken még ma is töprengek, pedig hónapokkal ezelőtt fejeztem be az olvasást. Mirjam háta mögött komoly és küzdelmes önismereti munka van, ennek (is) eredménye ez a minden szempontból elgondolkodtató könyv, mely egyértelmű véleményt mond, ennek ellenére nagyon elfogadó és nem akar meggyőzni semmiről.
Mindezek mellett sok-sok számadattal (lakhatási költségek pl.) és "műhelytitokkal" teszi a már eddiginél is tartalmasabbá a könyvet, mint például a város aprócska zárt oázisai, hogyan mosnak New York-ban, kik élnek a Borough-parkban, mit ér egy albérlő albérlője, stb.
Olvassátok, forgassátok, kíváncsi lennék a véleményetekre! A könyv hátoldalán pedig ott a száz százalék biztos ajánlás az On The Spot alkotóitól!


"De a jóléti hazátváltókban, ha más nem is, az az egy közös, hogy egyikük sem beszél őszintén arról, miért hagyta el az otthonát. Tévedés ne essék, még önmagunknak sem. Legalább három igaz választ tudunk adni a kérdésre anélkül, hogy a valóságnak csak a felszínét kapargatnánk. A kivándorlásra született megérzése, hogy ezeket az okokat mélyen kell hagyni, és az emlékeket is, olyan mélyen, amilyen mély a gödör, ahol a szeretteink hamvai vannak – nagyszüleimé, a keresztanyámé, akikkel életem egy szakaszát is eltemettem: azt, amelyik velük volt teljes. Azt, ahová már nem lehet visszavándorolni. A világ kitárult, a határok megszűntek, a különböző kultúrák, akárcsak az amerikai államok, sokszínű de egységes kockákból szőtt takaróvá kapcsolódnak, közöttük olyan könnyedén ingázik a közös nyelvet beszélő, mint szülővárosának kerületei között a villamossal, és mégis: a kivándorlásnak mindig lesz tétje. Leginkább azért, mert nem csak térben, időben is történik. Azért, mert amit hátrahagytunk, már sosem lesz ugyanaz, mint ami előtte volt. Mert mi sem leszünk már ugyanazok. Egymás nélkül változunk tovább. Ezeket a következményeket egyedül a világpolgár nem érzi, de világpolgárnak csak születni lehet."


"Más városokkal ellentétben, amelyekben tisztes időt szolgál az idegen, hogy helyiként tekintsenek rá, New York az idegenek városa volt.
Azoké is, akik banánt sütöttek a hús mellé köretnek, azoké is, akik levest ettek a főétel előtt, azoké is, akik a földön, törökülésben fogyasztották el az ebédjüket, ahogy azoké is, akik a munkahelyi asztaluknál lapátolták magukba a salátát. A helyit a helyitől csak az különböztette meg, hogy egyikük régebben volt benne idegen. De nem az eltelt idő tette a New York-it New York-ivá, hanem az eredményei, amelyeknél alig valamivel nyomott többet a latban, ha fiatal, és legfőképpen szép."


"Ami a könnyebb utakat illeti, ma már tudom, hogy időpocsékolás rájuk tévedni, mert nem előrevisznek, hanem az áthágandó akadály körül körbe-körbe. Az ember képes élete végéig egyetlen félelme körül járkálni."


 "Az „üres park” New York-i paradoxont teremt. Erre az ellentmondásra a körülötte lévő méteres vasrácsok és a kulcsra zárt kapuja adott magyarázatot: ide csak a park körüli luxusapartmanokat rejtő 19-20. század eleji házak lakóinak volt bejárása. Sara cikket írt arról, hogy ezeknek a házaknak évi 7500 dollárba került ez a privilégium, és ha egy lakó saját kulcsot akart a parkhoz, azért külön 350 dollárt fizetett ki évente. A zárat ugyanis évente cserélték New Yorkban ismertem meg a köztéri magánpark fogalmát. A kulcsok egyedi gyártásban készültek, hogy ne lehessen másolatot készíteni róluk. Ha elvesztek, pótlásuk a tulajdonosoknak 1000 dollárba került. A vasrácsok mögé zárt tündérkert minden reggel elszomorított, mégis minden reggel látnom kellett, mert a betontengerben a ketrecbe zárt természet látványa sokat jelent."

-->

2018. július 10., kedd

A ​rózsaszín ruha



Péterfy-Novák Éva: A ​rózsaszín ruha


"Hirtelen nem tudtam, hogy mi a gusztustalan, a barátkozás, a pasinélküliség, a kérdezgetés vagy a vendégeskedés, úgyhogy inkább behúzott nyakkal kussoltam, és ettem a csirkét."

Hirtelen ötlettől vezérelve a könyvtári ajánlók polcáról kaptam le ezt a vékonyka kötetet anélkül, hogy tudtam volna róla bármit is.
A rózsaszín ruha egy novelláskötet, 20 novellát tartalmaz, melyek cseppet sem rózsaszínek, sőt, ha fokozni akarnám, akkor a legsötétebb, legkomorabb és legborúsabb színeket választanám a hangulatához illőnek. A novellák között több is van, ami lazán kapcsolódik egymáshoz, ezek huncut módon nem sorban jönnek, hanem pár novellával odébb. Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy ezek a történetek konkrétan honnan valóak? Az életből, feltételezem, hiszen körülöttünk történnek, a szomszédban, a fodrásznál, a váróban, a családi asztalnál halljuk ezeket. De vajon ezek valós események lennének? Erre az írónő szerintem azt felelné, hogy az előző mondatomban már meg is válaszoltam a saját kérdésemet.
Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: titkok, hazugság, megcsalás (bőven!), boldogtalanság, reménytelenség, megalázás, stb. Minden, amire a gyarló ember képes, és amit meg is tesz rendszeresen. Újra és újra. És semmiből nem tanul. A könyv végére teljesen letargiába kerültem, úgy éreztem, hogy ezek után már nem tudok hinni az igazban és a jóban. Nagyon kevés könyv képes tartós hatást gyakorolni rám, az Egyasszony ebben élen járt, de ez a könyv is megrendítő. 

Nem, nem akarom elfogadni, hogy ennyi az élet.
 

-->

2018. július 8., vasárnap

Egyasszony



Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

"Maga héthetes terhes, gratulálok. Jöjjön vissza szülés után."

Az egyik legolvasottabb kortárs írónő legolvasottabb könyvét sikerült tegnap elolvasni (szó szerint egy nap alatt, bár nem hosszú). Nagyon kíváncsi voltam rá, hiszen A rózsaszín ruha eléggé letört a jó múltkorában, érdekelt, mi volt az írónő első regénye.
Tényleg népszerű, hiszen előjegyeztettem a könyvtárban, de szó szerint sorba kellett állni hozzá. Nem ismertem/nem olvastam korábban az írónő blogját, így nem voltak előítéleteim.
Ez a könyv engem teljesen padlóra tett. Nagyon telepedős a hangulata, egy komor, szomorkás légkörbe kerültem olvasás közben és utána is nehezen tudtam belőle kilépni. Ez eleinte idegesített, hiszen nem értettem. Aki olvassa a blogomat, az tudja, hogy bőven olvasok tragédiákról, szenvedésekről, azok még sincsenek rám ilyen tartós hatással. Arra jutottam, hogy ez a könyv annyira életszerű, hiszen ez élet maga, az, ami körülöttünk zajlik, a csendes tragédiák, amiket szinte észre sem veszünk. Zsuzsikával egy évben születtem, 1 nappal hamarabb, és azonnal az fejemben cikázott, hogy én is lehetettem volna Zsuzsika. Persze, bárkivel megtörténhet, nem kell ehhez azon a napon születnie, de ezek az összefüggések mégis nagyon közel nyomták hozzám a történetet. Anyukám milliószor mesélt a nőgyógyászok lekezelő, megalázó hozzáállásáról, arról, hogy a húszas évei elején még szinte gyerek volt, amikor vállalt engem, mennyire kiszolgáltatott volt, mennyire nem tudott kiállni magáért. Lassan ráébredtem, hogy vannak átfedések... De nekünk szerencsénk volt. Továbbgördítve a történetet, ez a könyv nem csak Zsuzsika és anyukája csendes története, hanem majd egy élet maga. Péterfy-Novák Éva egy romboló, bántalmazó kapcsolatban élt, sok-sok éven át tűrte férje fizikai és lelki gyötrését, amit körülöttünk nők milliói szenvednek el hasonlóan nap, mint nap, elzárva, a négy fal között, de ami miatt az írónőt szívem szerint megölelném és nagyon büszke voltam rá olvasás közben, hogy ráébredt arra, mi a szerepe ebben a bántalmazó kapcsolatban és az ördögi kört megszakítva ki tudott belőle lépni! Ehhez hatalmas erő és bátorság kell! Mert adni magának egy új esélyt! Zsuzsika és elvesztett magzata örökre az élete része maradt, ám megengedte magának azt, hogy boldog legyen és új alapokra építhesse az életét. Amiből csak egyetlenegy van (ameddig nem bizonyítják a többit érdemesebb e szerint élnünk). 
Szóval hatalmas erőket mozgatott meg bennem ez a könyv, az érzelmeim próbáltak mindenfelé kitörni olvasás közben. Szinte éreztem az írónő erejét, amit azt hiszem, az olvasó számára már bizonyított.

Kis kiegészítés: Az írónő bevallottan időnként káromkodik. Ez eleinte zavart engem olvasás közben, de a könyv felétől azt éreztem, hogy "basszus csodálom, hogy csak ennyit káromkodik!"

"Szóval mostanában a dühkitörések után, másnap mindig kedveskedik, majdhogynem udvarol egész nap, én pedig minduntalan élvezettel fürdőzöm ebben. Ilyenkor ugyanis fontosnak érzem magam, elvakít, hogy úgy tűnik, ennyire szeretnek. Olyan ez, mint a kábítószer, szinte vágyakozom arra, hogy agresszív legyen, mert ami utána következik, azt újra és újra át akarom élni. És szépen belekerülünk ebbe a mindkettőnk számára ismeretlen körforgásba."



-->

2018. július 6., péntek

Etta és Otto és Russell és James

Emma Hooper: Etta és Otto és Russell és James

 

"Otto!
kezdődött a levél kék tintával,
Elmentem. Még nem láttam a nagy vizet, úgyhogy oda megyek."


Ez a könyv meglepett engem, mert a borító alapján másfelé történetet vártam, talán valami könnyedebbet. Márpedig kemény dolgokról van benne szó: nehéz, súlyos emlékekről, felkavaró érzelmekről, és mindezekkel párhuzamosan az öregségről és az elmúlásról.
Két szálon fut a történet: Etta, Russell és Otto fiatalkorában és a jelenben, az elmúlás idején. 
A helyszín Kanada, nagyrészt Saskatchewan.
Farm az 1940-es években, Saskatchewan
Otto Vogel népes családja és ügyes anyukája befogadja Russell Palmert, akinek családja elszegényedik, nagynénjéék én figyelnek rá, így a népes Vogel-család tiszteletbeli tagjaként, Otto ikertestvéreként nevelkedik. Egy szerencsétlen baleset következtében egész életét mozgássérültként kénytelen tölteni, ám nem ez az, ami a boldogságát megakadályozza, de talán pont ez az, ami az életét megmenti. Fogyatéka miatt ugyanis nem tart rá igényt a sereg, amikor Kanada belép a második világháborúba. Otto és a többi fiatal férfi mind elhajóznak a tengeren túlra. 
Másik főszereplőnek, Etta, nővérével és szüleivel nevelkedik a városban, ám nővérével, Almával szörnyű tragédia történik. Etta Ürgeföldre kerül tanítónőnek, és így ismerkedik meg a Vogel-gyerekekkel és a többiekkel a prériről. A háború alatt Otto és Etta levelezni kezdenek, ám a valóságban Russell marad ott fizikailag Etta társául és támaszául. Otto és Etta között szerelem szövődik és Russell is különleges érzelmekre lel ezekben az években, melyek egész életét meghatározzák. 
Etta és Otto házasságban, Russell magányban, ám egymás szomszédságában élik le életüket. Öregkorában szellemi hanyatlás idején Etta úgy dönt, (szegénykém kezdődő demenciában szenved) hogy még látogatja a tengert és mindezt egyedül és gyalog teszi meg. Egyedül, egészen addig, ameddig mellé nem szegődik James, a sérült
1940-es évek Saskatchewan, ház, melléképület.
prérifarkas.
És hogy miért az Atlanti-óceán felé indul a sokkal közelebb lévő Csendes-óceán helyett? Fogalmam sincs. Ésszerűtlen döntés a valamivel több, mint 700 mérföld helyett a bő 2000 mérföldet választani... Mindenesetre ezzel veszi kezdetét az időskori visszaemlékezések sora, egyfajta elszámolás, számvetés, elfogadás és elengedés. Etta hosszú utat tesz meg, mind fizikálisan, mind lelkileg, ugyanezt, ám másként éli meg az otthon maradt Otto és az Etta nyomába induló Russell is. Egy kicsit meditatív, elgondolkodtató, majd néhol cselekménydús, megint máshol érzelmes vagy fájdalmas könyv, mindezeket az érdeklődés fenntartásáért a megfelelő mértékben váltogatva.
Gyönyörű, nagy hatású regény ez az élet kínálta csavarokról, az emberi kapcsolatokról, a sors szerepéről az életünkben és létünk végén az elmúlásról és a visszatekintésről. Gyorsan olvasható, haladós könyv, szép nyelvezete, rövidebb fejezetre tagolva, és az igazán ütős mondatok után hosszabb szünetekkel. Az időskori visszaemlékezés zarándoklattal megspékelve kicsit más formában már ismerős volt a Harold ​Fry valószínűtlen utazásából. Ettől függetlenül nagyon tetszett.