Lore

Rachel Seiffert - Lore

Nem vagyok oda a rövid könyvekért, mert mire elérne a történet, már vége is. Ám ez a könyv más, igazi magába szippantós, erős hangulatú könyv – rövidsége ellenére is körüllengi a háború utána zűrzavar atmoszférája. Nem sokat tudunk meg főszereplőnkről, Loreról és testvéreiről, feltehetően náci édesapa és édesanya gyermekei – de nem is ez a lényeg. Amit tudunk az az, hogy összetartanak, szeretik egymást, és erősek. Gyermekek, akik a háború igazi vesztesei. Lore egy dél-németországi tanyán várja a háború végét testvéreivel, a pici Peterrel (még nem tud járni), az ikrekkel (feltehetően óvodás korúak), Liesellel (7-8 éves lehet), illetve édesanyjukkal. Mutti hamar kiszáll a sztoriból, az amerikaiak börtönbe zárják. Egy kis pénzt és egyetlen tanácsot ad gyermekeinek: induljanak Hamburgba a nagymamához.
Jól megírt könyv, filmként peregnek az események, nagyon tetszett.

Filmadaptáció is készült: (katt)

Lore (2012)

Az arc nélküli lány

Jacquelyn Mitchard: Az arc nélküli lány

Már a borító felkeltette az érdeklődésemet, melyet a fülszöveg elolvasása megerősített; nekem ezt a könyvet el kell olvasnom. 

A tizenhárom éves Sicily élete egy csapásra megváltozik, amikor egy tűzesetben elveszíti édesapját és az arca is a felismerhetetlenségig összeég. Nagynénje segítségével sikerül kialakítania egy boldog és sikeres életet. Ám nem sokkal az esküvője előtt egy váratlan felfedezés új megvilágításba helyezi kamaszkorának tragédiáját.
Sicilynek kockázatos döntést kell hoznia, melynek tétje nem kevesebb, mint eddigi nyugodt élete, és amely – ki tudja, milyen irányban –, de megváltoztatja a jövőjét. Ezt a döntést csakis ő egyedül hozhatja meg.
Lebilincselő, megrendítő regény az élet olyan fordulópontjáról, amikor a sors második esélyt tartogat, az emberi bátorságról, valamint a szerelem és a szeretet hatalmáról.

A kiskamasz Sicily szörnyű tragédia áldozata lesz, nem csak édesapja lesz a tűz martaléka, hanem bájos arca is, melyet számos plasztikai operáció sem tud visszaadni. Sicily gyakorlatilag új életet kell kezdjen, már sohasem lesz önmaga. 

Nagynénje nevelgeti a sérült lányt, akit fiatal felnőttként még a szerelmet is megtalálja egy kifejezetten jóképű fiatalember személyében, aki feleségül is kéri. Ez maga a csoda, Sicily úgy tűnik, kap egy második esélyt a boldogságra.

Ám egy váratlan fordulat hatására a régi tűzesetről újabb információk kerülnek napvilágra, ami felborítja a fiatal lány életét, a továbbiakban semmi sem az, ami, senki sem az, aki, és jól felépített élete romokba dől. Közben elérkezik a nagy lehetőség: egy új orvosi beavatkozás, az arc-átültetés eredményeképpen ismét lehet szép arca Sicilynek. Sicily mégis habozik belevágni, hiszen fél az ismeretlentől.

Ez a történet elsőre nem is tűnik rossznak, ám mindezek ellenére a megvalósítás elég lagymatag és bizony kliséktől sem mentes. Könnyű nyári olvasmány, nekem nagyon limonádéizű volt, az az igazi "elmegy" kategória. A befejezés számomra lehúzta a könnyed szórakozásélményt sajnos, nem is értem, miért nem gondolkodott még egy kicsit az írónő...

Néma üvöltés

Martin Pistorius: Néma üvöltés
Csodák pedig vannak! Egy igaz történet.

Martin Pistorius története tényleg egy csodával felér. Teljesen egészséges gyermekként született és nevelkedett, amikor 12 éves korában egy ismeretlen eredetű degeneratív központi idegrendszeri megbetegedés folyamányaként nagyon rövid idő alatt elveszítette beszédkészségét, majd kómába került. Nem sok reményt fűztek a felépüléséhez... Ám Martin felébredt a kómából és kerekesszékbe került. Éveken át hordták a szülei egy fogyatékosokat ellátó nappali intézménybe és mivel Martin nem nyerte vissza beszédkészségét, így senkinek nem tudott arról, hogy az elméje elkezdett kitisztulni...

De Martin tudata felébredt, még ha a teste nem is követte ezt a változást. Egy szerencsés találkozás következtében egyik gondozója észrevetette, hogy a fiú érez és gondolkodik, próbál kommunikálni a külvilággal. Ezzel elindult Martin villámsebességű fejlesztése, fejlődése, melynek segítségével szó szerint szárnyalni kezdett. Mivel a kommunikációs problémái nem oldódtak meg, így bekerült az AAK-programba (augmentatív és alternatív kommunikáció), melyről sokat megtudhatunk Martin önéletrajzi írásából.

Az út, amelyen Martin elinduljon (a teljes élet felé, ha lehet így fogalmazni), tele volt félelmekkel, buktatókkal, ám kitartással és akaraterővel és természetesen a családja támogatásával le tudta győzni ezeket. Hiszen a csoda önmagában kevés, a lehetőségekkel élni is tudni kell, a kitartás és a küzdelem az élet része, kinek mennyire.

Sokat lehet tanulni Martin történetéből. Kíváncsi lettem volna, hogy pontosan milyen betegség támadta meg. Sokan megirigyelhetnék az akaraterejét és optimizmusát, azt hiszem, a mosolyából is sugárzik:

Füli:

A 12 éves Martint egy ritka és kíméletlen betegség támadta meg. Először elvesztette a hangját, később kómás állapotba került, majd kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok tanácstalanok voltak. Martin aggódó szüleivel közölték, hogy egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében a kisfiú értelmi képességei egy csecsemő szintjére zuhantak vissza, és legfeljebb 2 éve van hátra. Egy súlyosan beteg gyermekekkel foglalkozó intézménybe utalták, miközben Martin látszólag fel sem fogta mi történik vele. Nem beszélt, még csak nem is pislogott. Amit azonban senki nem sejtett, hogy a mozgásképtelen test börtönében egy érző és gondolkodó fiú lakott, élve eltemetve…
Martin szülei az orvosok ítélete ellenére sem adták fel a küzdelmet. Mindent feláldoztak, hogy újra mosolyogni lássák az egykor eleven és tehetséges gyermeküket. És a csoda megtörtént. Tíz évvel később Martin teste lassan „felébredt" hibernált állapotából, és ami még meglepőbb, kiderült, hogy a fiuk értelmes, gondolkodó felnőtt lett. Gyermek és férfi egyszerre, két lélek egy testben, aki nem emlékezett a betegsége előtti időkre, de a számítógép segítségével újra megtanult beszélni. Azóta megtalálta élete szerelmét, megnősült és sikeres vállalkozást indított. Mert élni jó, és a csodák megtörténnek, ha hiszünk bennük!
A Néma üvöltés végtelenül megható, őszinte és lélekemelő vallomás egy csodás felépülésről és a szeretet erejéről. Martin újjászületésének igaz története fontos üzenet minden érző ember számára, hogy értékeljük saját életünk minden percét, és az emberi akaraterő csodáját.

A gyáva

 

John Boyne: A gyáva

Ennél a könyvnél rögtön a borítóval kezdeném, pedig arról ritkán írok (ennek oka az, hogy többnyire egy tetszik - nem tetszikkel elintézem magamban). Ez most más. Ez egy fénykép egy fiatal férfiról, akinek nincsen arca. Ez nekem annyira megdöbbentő és elrettentő, hogy konkrétan féltem a könyvtől, vajon mi történhetett vele, mit tehetett vagy mit tehettek vele, amiért nincsen arca?

Szóval kerülgetem már egy ideje, mint macska a forró kását... 

John Boyne könyve az első világháborúban játszódik, főszereplőnk Tristan Sadler, aki egy kisebb füllentés segítségével kerül besorozásra, így minden vágya teljesül; az alderhorst-i kiképzést követően a frontra kerül Franciaországba. A kiképzés során összebarátkozik Will Bancrofttal, akihez nagyon furcsa és különleges kapcsolat fogja fűzni. A háború és Will halála után Tristan Londonból Norwich-ba utazik és találkozik Marian Bancrofttal, Will nővérével, hogy

visszaadja neki a Willhez írott leveleket. Beszélgetésük közben szóba kerülnek Will utolsó hetei, vajon miért döntött amellett a "gyáva" tett mellett, ami életének a végét jelentette? A válasz Tristannal van, meg tudja vajon osztani Mariannel? 

Ez egy nagyon különleges könyv, hiszen egyrészt a hátunk borsózik a fronton eltöltött, lövészárokban végigszenvedett "oldalaktól", átérezzük a rettegést, a félelmet és az embertelenséget, másrészt közelebbről is megismerünk két olyan embert, Tristant és Willt, akiket még a könyv befejezése után sem tudok igazán hová tenni. Nem értem pontosan, mit miért tettek, nem értem igazán a motivációjukat. Lehet nekem is bele kellett volna mászni azokba a tetvektől és patkányoktól hemzsegő árkokba, katonatársaim hullái közé, hogy átérezzem ezt az egészet.

Élvezetes, jó stílusban megírt könyv, csak úgy peregtek az oldalak, egyik a másik után, hajtott a kíváncsiság, mégis levont az élvezeti értékből az, hogy teljes értetlenségben maradtam a végén - ami pedig minden bizonnyal az én hibám. 

Mostohák

"-Nem is értem, miért hívják ezt esküvőnek - mondta valaki a háta mögött."

 

Joanna Trollope: Mostohák

Kicsit sem könnyű olvasmány ez a könyv. Annyira életszagú, hogy az már fáj. Társadalmunk tipikus (és nagyon is gyakori) jelensége a mozaikcsalád. 

Josie és Tom Carven elváltak. Josie magával viszi a kisfiát, a 8 éves Rufust új házasságába Matthew-val, aki pedig előző feleségétől, Nadine-tól született 3 sértett és sérült gyermekét dobja a "közösbe": Beckyt, Rory és Clare-t. Tom még legelső házasságából van két fiatal felnőtt gyermeke, Lucas és a bonyolult lelkületű Dale. Nadine eközben a talpon maradással küszködik. Tom új, harmadik asszonya, Elizabeth, a kedves és egyszerű aggszűz, a kapcsolatukért küzd, de ez cseppet sem egyszerű Dale mellett. 

Nagyjából ez a felállás, olyan, mint egy szappanopera, de sajnos nagyon is életszerűen megrajzolt, szomorú sorsok és igazi boldogtalanság világlik ki a szereplők életében. Mindannyian elvesztettek valamit, keresnek valamit, amit soha nem fognak már megtalálni. A gyerekek közben szenvednek, azért küzdenek, hogy a felszínen tudjanak maradni, és a gyermeki ragyogás helyett fásultság, szomorúság költözik a szemükbe. 

Nehéz ebben a bonyolult és szövevényes viszonyrendszerben bármi olyat kialakítani, ami jó, ami mindenkinek megfelel. Olyat pedig, ami a boldogsághoz hasonlít, teljességgel lehetetlen.

Sosem értettem, miért olyan magas a válások száma ma a nyugati világban. Biztos közrejátszik a család fogalmának elértéktelenedése, az, hogy az "eldobjuk a régit és újat veszünk" attitűd már nem csak a mosógépekre igaz. De azt nehezen tudom megérteni, hogy miért hagyjuk, hogy ebben a zűrzavarban elvesszenek a gyermekeink, akik a legtöbbet veszítenek: a talajt a lábuk alól. Joanna Trollope könyve bárhol és bármikor játszódhat, akár a szomszédban is - és ez benne a szomorú. 

Nagyon jól megírt, életszagú könyv.

-->

Harold Fry valószínűtlen utazása

Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása

Ez a könyv teljesen véletlenül jött velem haza a könyvtár újdonság-polcáról, bevallom, hogy valami ifjúsági regényre számítottam és felüdülésnek szántam. Tévedtem.

Harold Fry története számomra teljesen érdektelenül kezdődött, valami régi munkatársától kap egy levelet, melyben az asszony közli, hogy haldoklik, és megköszöni a húsz évvel ezelőtti barátságot. A frissen nyugdíjazott Harold firkant egy kétsoros választ és elindul vele a postaláda felé. Aztán úgy alakul, hogy nem dobja be a levelet, hanem elmegy a következő postaládáig, majd a várostábláig és így tovább. Végül Nagy-Britannia déli tengerpartjától az északiig sétál, meglátogatja a munkatársát, Queenie Hennessyt. Az a furcsa gondolat vezérli, hogy Queenie életben marad mindaddig, amíg várja Harold érkezését a szeretotthonban. Út közben kibontakozik a szürke és mindenki számára teljesen érdektelen Harold igazi személyisége és tragédiája. A hosszú utazás során Harold képes lesz figyelni a belső hangokra és örökre megváltozik az élete, mondhatom, hogy más emberként éri el a végállomást, mely több, mint 1000 kilométerre van a lakásától és több, mint 80 nap alatt teszi meg az idős férfi ezt a zarándoklatot.
Ezzel párhuzamosan nagyon tetszett az otthon maradt feleség változása, ahogy a dühből és a haragból kilábalva ráébredt arra, hogy ki is az a Harold és mit is szeretett benne fiatalon.

Számomra több fontos mondanivalója is volt a történetnek:

Egyrészt senkinek sem ártana egy ilyen El Camino-szerű zarándoklat, ahol magunkba szállva elmélázhatunk az életünkön. Másrészt csakis egészséges emberek tudnak egészséges embert nevelni. Harmadrészt sohasem késő változtatni.

Szép könyv volt, lekötött ez az érdekes gyaloglás és izgultam Haroldért, hogy elérje a célját.

10/10

Szasz - Ewing-kór a young korban

Dr. Gergelyné Dr. Tóth Éva: Szasz

Ewing-kór a young korban

Én is egy voltam azok közül, akik napról napra követték Szandri blogját. Nem is tudom már, hogy keveredtem oda, úgy emlékszem, egy barátnőm mesélt róla... Hihetetlen népszerűségnek "örvendett" a blog a neten, biztos sokan hallottak a tinédzser lányról, aki Ewing-sarcomával  küzd és megosztja betegsége történetét internetes naplójában. Abban az időben tanultunk az egyetemen a Ewing-sarcoma gyilkos tulajdonságairól is...

Ezt a könyvet az édesanyja írta, így sok-sok háttérinformáció található benne, amiről a blogon keresztül nem értesültünk. Nagyon nehéz olvasmány. Szasz születésétől ír a család életéről, de a könyv java csak ott kezdődik, ahol fény derül Szandri betegségére. Minden lapját végigizgultam és drukkoltam, hiába tudtam, mi a vége, mégis arra vágytam, bár más lenne a vége...! Nagyon megdöbbentem azon, ahogyan, amilyen körülmények között kiderült Szandra betegsége, különösen a 4 hónappal korábbi vizsgálat sorsa taglózott le... Hogy történhet meg ilyen a mai világban? Ráadásul orvosszülők gyermekével, de bárkivel? Nem tudom, hogy tudták feldolgozni a szülők ezt a "tévedést", én nem tudnék nyugodni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha...? Nyilván polgári per lett a vége, kíváncsi lettem volna az eredményre...

Szóval, mint írtam ez egy nagyon nehéz olvasmány... Nagyon-nagyon megküzdötte a magáét Szandra (és vele együtt a család is) ezt a másfél évet. Az édesanyja is írta (úgy emlékszem, több helyen is), hogy Szandrától és a történetéből sokat lehetett tanulni életében, és halálában is. Én miket tanultam tőle? Azt, hogy milyen erős az ember, milyen hatalmas az élni akarás vágya. Azt, hogy nincs fontosabb, mint az egészség, mert lehet bármennyi pénzed, azt sohasem fogod tudni megvenni. És azt, hogy az életben nincs fontosabb az együtt töltött időnél... Sem a karrier, sem a tanulás, sem a munka, egyszerűen semmi nem lehet fontosabb a szeretteinknél és a minőségi (értsd egymásra figyeléssel) együtt töltött időnél.

(Nagyon megérintett ez a könyv, többször is eszembe jutott, hogy a testvérem épp Szandrival egykorú.)

 

Még annyit tennék hozzá, hogy elképesztett a magukat természetgyógyászoknak nevező kuruzslók kegyetlensége, amikor képesek voltak azt mondani, hogy meg tudják gyógyítani a végstádiumú (gyakorlatilag haldokló) kislányt, ha megveszik az ilyen meg olyan teát, eljárnak ilyen és olyan kézrátételes kezelésre. És elvették a pénzt ezért a ****ért! Elképeszt, hogy milyen szívtelen emberek élnek a földön, igaz az, hogy a pszichopátia kezd a leggyakoribb kórkép lenni a földön? Kiverte nálam a biztosítékot, az biztos...

A másik, ami számomra nagyon érdekes volt, az az édesanya lelkivilága, hogy hova indult gyászában, milyen gondolatai, érzései voltak (és azt hiszem, vannak), milyen jelenségeket tapasztalt Szandri halála után.

Sok erőt kívánok a családnak, így több év távlatából is...

Szasz blogja, mely a mai napig él: http://ewing.blogol.hu/

Képek forrása

Kánaán földjén

Sebastian Barry: Kánaán földjén

A Messze, messze folytatásaként tekinthető ez a kötet, tulajdonképpen Willie Dunne családi históriája folytatódik. Méghozzá a középpontban Dolly-val, legkisebb húgával, akit az író önkényesen Lily-re keresztel át. Lily az első világháború után Willie egyik katonatársába, Tadg-be szeret bele (akit szintén átkeresztelt az író), ám ő valami politikai perpatvarba kerül, így mindketten a kivégzendők listájára kerülnek. Más kiút nincs: Amerikába szöknek, új életet kezdenek. A bérgyilkosok azonban még oda is utánuk mennek és Tagd életének annyi. Lily egyedül marad a hatalmas Államokban... Életét keresztezi egy rejtélyes férfi, akitől gyermeke születik, Ed. Ed nagyon helyes fiú, de megzöldül az agya a vietnami háborúban. Lily életét mégis bearanyozza csöppnyi unokája, Bill, aki pedig a kuvaiti háború áldozata lesz. Háború és súlyos titkokat hordozó férfiak férfiak - ők azok, akik Lily életét szomorúvá, öregkorát keserűvé teszik.

Bill halála után emlékszik vissza életére az öregasszony és unokája gyászolva írja meg memoárját.

Teljesen másfajta könyv, mint a Messze, messze. Az egy vérbeli háborús regény, egy pedig egy olyan emlékezős fajta, ami tkp. egy asszony életét beszéli el. Tetszett ez a könyv is, hiszen voltak benne meglepő fordulatok. Sajnáltam Lily-t és nem értettem, miért alakult így mindez, miért maradt olyan nagyon magára időskorára... Igazán jószívű, kedves és szerető asszony lehetett, de oltári pechje volt :(

Még mindig tetszik, ahogy Sebastian Barry ír!

„A” generáció

Douglas Coupland: „A” generáció

Coupland leghíresebb regényét, az X-generációt még nem volt szerencsém olvasni, ez viszont bent volt a könyvtárban, így a fülszöveg alapján úgy döntöttem, miért ne?

Lehet, hogy jobb lett volna azzal kezdeni, mert az "A" generáció igencsak középszerűre sikeredett. A nem is olyan távoli jövőben játszódik, amikor is az internet meghódította a világot (mint most, csak egy árnyalattal még inkább), a méhek pedig eltűntek. Az embereket egy új gyógyszer tartja fogságban: a Solon nevű tabletta, aminek segítségével felgyorsul az időérzékelés, azaz rövidebbnek tűnnek az unalmas helyzetek (pl. börtönbüntetés ideje). Mellékhatásként pedig igencsak additív tulajdonságai vannak a bogyónak, az ember élvezi a magányt, megszűnnek a múlt és jövő miatti szorongásai, így szép boldog jelent alakít ki magának és elvan benne.

Na igen, de a méhek eltűntek, ez meg egy csomó rossz dolgot hoz magával: állat- és növényfajok pusztulnak ki sorra... Egyszer csak újra felbukkan néhány méh, és a világ 5 különböző részén megcsíp 5 teljesen különböző embert... Mi lehet bennük a közös? Hogy vonzották magukhoz a méheket és egyáltalán honnan?

Horrorisztikus kísérlet veszi kezdetét...

Érdekes, de pont mostanában hallottam, hogy a méhek szépen lassan tényleg elvándorolnak az emberlakta vidékekről, aminek senki sem tudja igazán az okát (a méhek eltűnéséről).

Az alapsztori érdekes, de néhol nekem unalmas volt... A vége pedig (az ún. csattanó) egy kacajt csalt elő belőlem, de nem a vidám fajtából. 

Így összességében nekem középszerű élmény volt, igazából a vége érdekelt, de közben nem szórakoztam magam halálra. 

A Déli-sark foglyai

Alfred Lansing: A Déli-sark foglyai

Ernest Shackleton legendás antarktiszi expedíciója

 

 Az Északi-sark után egy déli utazásra indultam Ernest Shackletonnal. Legendás név ez! A brit Birodalmi Transzantarktisz Expedíció vezetője volt ő. Az expedíciós csapat 1914-ben indult útjára, céljuk pedig az Antarktisz feltérképezése. Hosszú-hosszú hónapokig küzdöttek a hideggel, a sötétséggel és a jéggel, ám pechjükre az ő hajójuk, az Endurance is befagyott a jégtáblán közé a messzi délen. 11 hónap küzdelem és kín után - melynek okozója nem mellékesen valahol Shackleton megalomániája is volt - a hajó elsüllyed a Weddel-tengerben... Az expedíció tagjai azonban szerencsésen megmenekülnek. 

A könyv naplóbejegyzések, emlékiratok nyomán/közbeiktatásával született, így hitelesnek tekinthető minden szempontból.

Nekem ez a két expedíció most egy időre több, mint elég volt. Ennek a könyvnek a második fele már nagyon lassan csúszott le a torkomon... Nem rossz, maga a stílus is érdekes... De valahol nem tudom megérteni az ilyenfajta elhivatottságot. Tőlem biztos ott maradna felfedezetlenül az összes sarkköri sziget és földrész, de én már csak ilyen kényelmes vagyok. Nem szeretem, ha lefagy az orrom, na. :)

 8/10

Kikötői hírek

E. Annie Proulx: Kikötői hírek

Az amerikai újságíró-írónő Pulitzer-díjas regénye azért került a kezembe, mert a híres 1001-es listán is szerepel és nem mellesleg az egyik közeli antikváriumban ráakadtam idestova lassan két éve. 

A történet New Yorkban kezdődik. Megismerkedünk Quoyle-lal, a ronda, minden egyéniséget nélkülöző pasival, aki igazi szerencsétlen: magányában nagy nehezen talál egy barátot, az is elköltözik inkább Floridába, majd halálosan beleszeret egy nőbe, aki a világ ribanca. Quoyle egy szerencsés szerencsétlenség következtében hamar özvegységre jut, két kislányával a segítő szándékú, ám igen külön nagynéni ötlete nyomán felkerekedik és Újfundlandra utazik. Innen származik, így evidens, hogy itt kezdjen új életet...

Hamar talál is állást, a helyi lapnál kell szerkeszteni a kikötői hírek és a közúti balesetek rovatot.

És innen kezdődik igazából a történet: megismerkedünk a killick claw-i halászváros lakóival, az életük nehézségeivel, egy hallgatag, magas nővel, a szerkesztőség elmebajos dolgozóival. 

A nagynénivel a család réges-régi zöld házát igyekszenek használható állapotba hozni.

A regény alapján nekem úgy tűnt, hogy Killick Claw és környéke az a hely, ahol rengeteg szomorú dolog történik, az a néhány ezer lakos képes több bűnt elkövetni, mint egy nagyváros polgárai. Innen mindenki csak menekülne. Mindenki Floridáról, Ausztráliáról álmodozik. Páran le is lépnek. Egyedül Quoyle az, aki itt szeretne letelepedni. 

Egy lassú folyam ez a történet, igazából nem éreztem, hogy hova tartunk. Komor hangulatú életkép egy halászvároskáról, ahol már nem nagyon van munka, jövő és remény sem. A tél kőkemény és hullák úszkálnak a part menti vizekben. A szerelem nem lángol, csak éppen pislákol. És a legnagyobb szerencse az, ha éppen nem történik semmi sem.

Pulitzer-díj ide, Pulitzer-díj oda, én vártam ennek a könyvnek a végét. Ettől függetlenül elolvasásra érdemesnek találom, hiszen sok érdekességet meg lehet tudni az észak-amerikai kisvárosok életéről, Új-fundlandról, és a mostoha körülmények között élő nagyon is hétköznapi emberekről. 

Ami a regény legnagyobb pozitívuma, hogy az írónőnek sikerült megalkotnia a lehetetlent: kívül-belül unszimpatikus és utálatos főszereplőnket alig 400 oldal során sikerült a szívembe zárnom és megkedvelnem!

Quoyle igazi hétköznapi hős, aki egy kis kitartással és aprócska szerencsével (higgyétek el, nem sok jutott neki az életben) a tragédiából is tud pozitívumot csinálni. És a homárból is lepényt sütni :)

A könyv hangulata nagyon átütő: hideg, jeges, komor, pont, mint az új-fundlandi vidék!

A filmadaptáció 2001-ben készült el, a főszerepben többek között Kevin Spacey (Quoyle, aki sokkal-sokkal rondább a könyv szerint!)), Julianne Moore és Cate Blanchett.

Barangolj velem a történet helyszínére!

8/10

Az út

"A fiú fejét az apja ölébe hajtva feküdt. Kis idő múlva megszólalt: Meg fogjak ölni azokat az embereket ugye?
Igen.
Miért ölik meg őket?
Nem tudom.
Megeszik őket?
Nem tudom.
Ugye megeszik őket?
Igen.
Nem tudunk segíteni nekik mert akkor minket is megennének.
Igen.
Ezért nem segítettünk nekik.
Igen.
Jó."

Cormac McCarthy: Az út

Régóta szemezek McCarthy könyveivel, azt mondják róla, simán az első öt kortárs amerikai író közé tartozik... Ebben az esetben nekem is meg kell vele ismerkednem!

Az út című könyve egy posztapokaliptikus történet. Valami történik a világban, nem tudjuk, pontosan, mi, nem is fontos. Az időjárás hideggé és szélsőségessé válik,az emberek nagy része meghal, az állatok és a növények kipusztulnak. Nincs élelem. Mindent felperzselt a tűz. A városok kihaltak, a házak elhagyatottak. Az emberek megeszik a megmaradt kutyákat. És egymást.

Ebben a hideg, szürke valóságban indul útnak a Férfi és a Fiú. Csak úgy név nélkül. Kik ők? Név nélküliek. Arc nélküliek. Személyiség nélküliek. Álmok nélkül. Vágyak nélkül. Apa és fia. Délnek tartanak keresztül mindenen. Miért?A túlélésért. Élelemért, napfényért.

McCarthy olyan hangulatot gyártott ide nekünk, hogy a vér megfagy az ereinkben... És mi a legszörnyűbb ebben az egészben? Az, hogy ez a világ olyan reális... csak egy rossz emberi döntésen múlik, és mi is a magunkénak tudhatjuk. Ez a reménytelenség, kilátástalanság, ami süt a lapokról... 

Olvasás közben az első, ami eszembe jutott az volt, hogy "basszus, az én könyvemből kimaradtak a vesszők!". És tényleg, a szövegben nincs egy darab sem! De aztán hamar rájöttem, hogy ez szándékos, a sivárságot, személytelenséget teszi még élesebbé... 

"Emlékezz hogy a dolgok amiket megjegyzel örökre a fejedben maradnak – mondta. Gondolkodj el ezen.
De van amit elfelejt az ember ugye?
Igen. Elfelejti amire emlékezni akar és emlékszik arra amit el akar felejteni."

A második, ami eszembe jutott, hogy "basszus, hogy tudnak mindenen (erdőn, mezőn) keresztülmenni a bevásárlókosárral???". Nekem a tacskóban is nehéz elirányítani a kocsit, megy, amerre ő akar... :) 

"Azt hiszed hazudok neked.
Nem.
De úgy gondolod a halállal kapcsolatban hazudnék.
Igen.
Jól van. A halállal kapcsolatban talán hazudnék. De most nem haldoklunk.
Jó."

A harmadik gondolatom pedig az volt, hogy van ennek értelme? Ennek az útnak, a küzdelemnek. Én vajon mit tennék a helyükben? Azt, ami az Anya, feladnám és az örök sötétséget választanám? Vagy mennék előre. Nem tudom. Sose hagynám el a fiamat. De vajon van-e jogom ahhoz, hogy ennyi szenvedést okozzak neki akkor, amikor nincs remény arra, hogy eljön a jobb világ, van értelme mennyi előre... Nehéz kérdés.

Szóval hatalmas könyv, az egyik legjobb, amit mostanában olvastam. Cormac McCarthy tényleg az az író, akit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Olvassátok el, mert ez tényleg egy szuper könyv! Ráadásul szerintem tipikusan az a regény, amit egy pasi kezébe is simán belenyomnék :)

A könyv után a belőle készült 2009-es filmet is elkezdtük nézni, de az valahogy nem jött be annyira. Nem néztük végig... olyan szomorú ez az egész. Valahogy olvasás közben könnyebben feldolgoztam ezt a hangulatot, de a film "rám ült".

10/10

Eredeti cím. The Road
Kiadja: Magvető Kiadó, 2011.
Oldalszám: 286

…mégis mondj igent az életre!

"Megkérdeztem már régebben a táborban levő bajtársakat, vajon hová kerülhetett P. kollégám és barátom? „Balra küldték?”, „Igen.”- mondtam. „Akkor ott láthatod!”, felelték. Hol? Egy kéz rámutat egy néhányszáz méternyire magasodó kéményre, melyből sok méter magas jellegzetes szúróláng kísértetiesen kígyózik a szürke lengyel ég felé, hogy azután sötét füstfelhőként foszoljon szét. Mi van ott? „Ott lebeg a barátod az ég felé!” – kapom a durván hangzó választ."

Viktor E. Frankl: …mégis mondj igent az életre!

Megint 2. világháború, megint holokauszt. Lassan szakértő leszek a kérdésben, annyi könyvet összeolvastam már a témában...
De mindig van új a nap alatt. Minden történet egy új csoda, minden elbeszélés mond valami újat az emberi kegyetlenségről és a világ borzalmairól.
A ...mégis mondj igent az életre! című könyv már önmagában is figyelemfelkeltő címet kapott, hiszen sugárzik belőle a pozitivizmus, a túlélésre törekvés és az életigenlés.
A fülszöveg indító mondata a következő: Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. Mondanom sem kell, ez számomra máris a "mondj igen az elolvasásra"-érzést hozta.

Annyiban téved a fülszöveg, hogy Viktor E. Frankl nem pszichológus, hanem egy világhírű osztrák zsidó pszichiáter professzor, aki még egész fiatal orvosként került az auschwitzi drótkerítés mögé. Nyilvánvalóan nem tudta levetkőzni önmagát, és amikor ereje engedte, akkor szakmai szemmel (is) figyelte társait. Megfigyelte és értelmezni próbálta a viselkedésüket, a táborban kialakult hierarchiát. Próbált válaszokat találni arra, hogy mikor jön el az a pont, amikor valaki feladja, miért bírják tovább egyesek, miért életrevalóbbak mások.

És nem sokkal a világháború lezárását és a tábor felszabadítását követően, még friss emlékekkel telve, megírja az egyetlen önéletrajzi színezetű könyvét. Hiszen rengeteg saját emlék és érzés is felszínre kerül... És még egy olyan fontos kérdéssel is foglalkozik, ami eddig eszembe se nagyon jutott: mi lesz a túlélőkkel? Hogy tudnak visszailleszkedni a társadalomba, hogy tudják ezt a sokkot, az embertelenséget és mindennapos halálfélelmet feldolgozni? Eddig számomra ők mosolygó, néha könnyező idős emberek voltak a tévé képernyőjén, akik korabeli, fekete-fehér filmbevágásokkal megszakítva a tábor életéről, a háborús időkről és saját szerencséjükről meséltek. A világ pedig még mindig csak ámuldozik és hüledezik... vagy éppen ledermed. De szerintem keveseknek jut eszébe, hogy mi történt velük azon a napon, amikor azt mondták neki az orosz vagy amerikai felszabadítók, hogy "tessék, lehet menni, szabad vagy, az életed innentől a tied!". Mi és ki várta őket? Mi volt azokkal, akiket (mint pl. a könyv íróját) már nagyon várt senki?

Érdekes és elgondolkodtató kötet egy olyan időszakról az emberiség történelméből, ami sosem fog margóra kerülni. És nem is szabad neki.
Ajánlom ezt a könyvet olyanoknak, akiket érdekel a holokauszt időszaka, de olyanoknak is érdekes lehet, akik kíváncsiak a túlélési ösztöneink és határaink pszichológiai vonatkozásaira.

"Aztán hirtelen csend állt be, egy hegedű elsírt egy végtelenül szomorú, ritkán játszott és ezért még nem elcsépelt tangót. Sírt a hegedű és bennem valami vele sírt. Mert ezen a napon volt valakinek a 24. születésnapja, ez a valaki az auschwitzi tábor valamelyik barakkjában feküdt, tehát csak néhány száz vagy néhány ezer méternyire tőlem - és mégis elérhetetlenül távol; ez a valaki a feleségem volt."

9/10

Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

"Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A csönd fehér."

 Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Ez egy igazi sikerkönyv, rengetegen olvasták/olvassák és sokaknak nagy kedvence. Egy véletlen netes rendelés útján került hozzám (igen, én képes vagyok egy könyvet véletlenül megrendelni...). Túl is akartam adni rajta, de végül nagyobb volt a kíváncsiság... (Főleg úgy, hogy nem hiszek a véletlenekben.)

A Fehér, mint a tej, piros, mint a vér igazi ifjúsági regény. A 16 éves Leo - főszereplőnk - egy teljesen átlagos, lázadó kamasz valahol Olaszországban. Kinéz magának egy vörös hajú csajszit a suliban, és minden álma, hogy meghódítsa. Lépni viszont fél. Többnyire álmozodik a lányról, Beatrice-ről. Legjobb barátjával (aki történetesen szintén lány) beszélni meg a szívügyeit. Közben a másik szálon felbukkan egy új helyettesítő tanár a suliban, akit Leo Álmodozónak keresztel el. A tanár kevés gyakorlata ellenére különleges pedagógia képességeivel és őszinteségével meglepő módon képes inspirálni a tanulókat, még Leót is. Beatrice egy nap eltűnik a suliból. Kiderül, hogy nagyon beteg...

Hogy is mondjam, hogy ne bántsak meg senkit. Ebben a könyvben nincs új a nap alatt. Leo, a barátai, a szülei, a tanárai és mindenki olyan szájbarágós, szállóigés monológokat csattogtat a szerelemről, szeretetről és úgy általában az élet értelméről, hogy nekem ez az egész egyszerűen szirupos. Műanyag és hatásvadász. Bocsánat. De akármilyen érzékeny is egy kamasz a tüskés álarc mögött, én nem tudom elképzelni a szájába ezeket a mondatokat - megállás nélkül. Olyan meg egyszerűen nincs, hogy a környéken mindenki ennyire tisztában van az élet értelmével...

 "A szerelem nem azért van,hogy boldogok legyünk tőle,hanem hogy kiderüljön,mennyire bírjuk a fájdalmat."

Maga a sztori is sablonosra sikeredett, az író igyekszik a fiatal lányok szemébe könnyeket csalni. És egy olyan szerelmet megcsillogtatni előttük, amiről esténként az ágyban csukott szemmel ábrándozhatnak...
A Tanár úrnak igencsak "maga felé nyúlt a tolla", amikor a legszimpatikusabb főszereplőnek egy fiatal pedagógust választott :)


Ennek ellenére nem mondanám rá, hogy rossz könyv, csak nekem nem tartogatott sok újdonságot. Ifjúsági könyvek között pedig (különösen az elmúlt 2-3 év megjelenéseit figyelembe véve) szerintem élmezőnybe sorolnám, elég csak a nagy sikerű vámpíros köteteket megnézni...
Ha lenne egy tini lányom, tuti odaadnám neki. Még élvezné is.

"Mielőtt kimegyek, megsimogatom Beatrice arcát. Nem ébresztem föl, de azt kívánom, hogy amikor majd fölébred, megtalálja a simogatásomat az arcán."

6/10

Ibrahim úr és a Korán virágai

"Furcsa, hogy ugyanazokhoz a szavakhoz mennyire más érzések járulhatnak. Amikor Ibrahim úrnak mondtam, hogy papa, nevetett a szívem, megtelt a tüdőm, ragyogott a jövő."

Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai

Számomra ez a könyv teljesen Előttem az élet 2. Mivel azt szerettem, ez is tetszett. De még a főszereplő kissrácot is Momonak hívják. Valahol ez egy igazi tündérmese, hiszen jóságos és bölcs Ibrahim urak a földön sajnos nagyon ritkán fordulnak elő, Momoból viszont megszámlálhatatlan.

Schmitt Momoja Párizs külvárosában lakik, a szegény negyedben, ahogy ő mondja: de jó lenne Párizsban élni. Hiszen amit ő lát, az nem az Eiffel-torony, nem az Avenue des Champs-Élysées. Nem, ehhez semmi köze. Ő nélkülöz és szegény. Őt magára hagyták. Konzervet kell lopnia a boltban, hogy legyen egy kis pénze. Ez a sanyarú igazság. Mindeközben csuda jó fej és kedves. Óh, Ibrahim urak... miért nem vagytok Ti sokkal többen ezen a világon...?

"Ibrahim úrtól tökéletes fegyvert kaptam. Az egész világot végiglövöm a mosolyommal."

Hopp egy mosoly. Ez a mosoly is talált.

9/10

A jég és a sötétség borzalmai

Expedíció és az észak meghódítása - a Ferenc József-föld felfedezése, évekig egy jégtáblába fagyva

Christoph Ransmayr: A jég és a sötétség borzalmai

Már tartogatom egy ideje a polcon ezt a könyvet, kevesen olvasták, viszont érdekesnek tűnt.

1872 márciusában egy Tegtthöf nevű hajó útnak indul az adriai tenger partjáról. Felfedezőket szállít messzi-messzi vidékre. Egy osztrák-magyar expedícióról van szó: az északi sarkon igyekeznek új földeket találni, az észak-nyugati átjárót kitapasztalni, ehhez pedig minden akaraterejükre és kitartásukra szükség lesz. A hajó parancsnokai, Carl Weyprecht és Julius Payer és a többiek, illetve a hajó matrózai naplójukban vezetik a borzalmas és évekig tartó utazás részleteit. Útjukat siker övezi: az újonnan felfedezett földet, melyen életnek alig van nyoma, Ferenc József-földnek keresztelik el. Nevet adnak minden hegynek, völgynek, dombnak. Ám hajójuk az északi vizeken belefagy egy óriási jégtömbbe, mellyel együtt tehetetlenül úszik egyre csak észak felé. Arra a vidékre, ahol télen sem olvadnak ki a jégmezők... Így akár örökre foglyok maradhatnak a jég és a sötétség birodalmában.

A történet egy másik szálon is fut: az olasz Mazzininek furcsa hóbortja van: megpróbálja az előbbi expedíciót rekonstruálni az 1980-as évek elején. Nem elég neki könyvekben, újságokban olvasni a felfedezők élményeiről, ő mindezt személyesen is át akarja élni. Érezni akarja a fagyos levegő illatát, érezni akarja azt a hideget, amiben az ember orra egy másodperc alatt a földön koppan, ha kitakarja. Így ő is elindul északra és egy kutatóhajó rendszeresen tengeri útjához csatlakozik. Ám ezzel nem elégszik meg, megy a saját feje után, és jól eltűnik a semmiben. Soha nem hallanak róla újra.

Ransmayr könyve nagyon érdekes, ráadásul fekete-fehér képekkel illusztrált könyv, tényleg nagyon szép. Nem egy könnyed nyári olvasmány, de izgalmassá teszik a szövegbe illesztett naplórészletek és egyéb információk. A Mazzini-szálat egy kicsit untam, de az osztrák-magyar expedíció nagyon érdekelt. 

Úgy látszik, nekem ezek a küzdelmes tengeri történetek bejönnek. A tutajos sztori is nagyon tetszett korábban (Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon). 

A Ferenc József-föld

Az írónak hazánkban megjelent három másik kötete is: A Kitahara-kór (egy második világháború utáni utópia története), Az utolsó világ (mely az ókori Rómában játszódik) és a Repülő hegy címmel (egy kelet-tibeti utazásról, a borítója gyönyörű!). 

Az expedícióról a Wikin.

 9/10

Könnyek kapuja

Afrika, '50-es évek, missziós kórház, egy apáca és egy sebész szerelmének következményei - a Könnyek kapuja.

Abraham Verghese: Könnyek kapuja

Ez a könyv a boltok 'újdonság'-polcain található meg, színes borítójával felkeltheti az arra érzékenyek figyelmét (a külföldi verzió nekem jobban tetszik és szerintem sokkal inkább illik a regény hangulatához...).

Nagyon sok kellemes percet szereztem magamnak az olvasással. Két szóban: orvosos és drámai. Az író szerint ez egy kitalált történet, melynek középpontjában egy Etiópiában szolgálatot töltő indiai apácától és egy brit származású sebésztől született ikerfiúk állnak. Anyjuk a titkolt terhességet követő szülésbe belehal, apjuk ezt nem tudja elfogadni, így elmenekül Etiópiából, hátrahagyva ezzel a csodával határos módon megmenekülő ikerfiait. A kerettörténetet pedig a Nemhely nevű, mindössze három orvossal működő addisz-abebai kórház és annak élete adja. Rengeteg szörnyű történetet, rettenetes betegséget, nehézséget zár a falai közé. A két kisbabát idő közben magához veszi a szintén indiai származású nőgyógyász, Hemá, aki anyai érzései sodrában elmerülve sajátjaként neveli Mariont és Sivát. A Nemhely kényszerűen belgyógyászból lett sebésze, Gós (akinek Hemával való kapcsolata csak a bonyolult jelzővel írható le) segíti Hemát az életben és a gyereknevelésben. Ezzel a főbb szereplőket nagyjából fel is soroltuk. A fiúk életét persze bonyolítja a cselédnő lánya, a szépséges, ám kőszívű Gannit, aki tragédiájuknak többször is okozója lesz a későbbiekben.

"Az anyánk méhének homályában eltöltött nyolc hónapot követően Siva fivérem és én a Krisztus utáni 1954. esztendő szeptember havának huszadik napján jöttünk e világra."

Valahol ez egy furcsa családregény, hiszen a történet még 1947-ben kezdődik, Mary Joseph Áldás nővér viszontagságos hajóútjával, mikor is a brit Thomas Stone nevű sebésszel egy fedélzeten érkezik a forgalmas afrikai kikötőbe. A könyv már az első fejezettel letehetetlenné válik.

A regényt számomra egy nagy kettősség jellemezte: összetett, mégis letisztult és világos. Az elbeszélés módjára a végtelen nyugalom jellemző, csak semmi kapkodás. Így aztán ez a néhány főszereplő kellőképpen ki tud bontakozni, ám amikor már túl sok lenne az ikrek néha kissé szentimentális története, akkor az író feldobja a szitut valami jó kis betegséggel, ami persze nem a nálunk megszokott magasvérnyomás-szívinfarktus-cukorbetegség tengelyre illeszkedő halmazból kerül ki, Afrikában másfajta gondok tizedelik a népességet: szülési tragédiák, váltóláz, tébécé, és a többi. Gyógyítani Afrikába - ez csak egy romantikus gyerekkori álom marad sokak számára.

"Egyik levelében Főasszony megírta annak a tizenkét éves harrarei lánynak a történetét, aki élet-halál között lebegve érkezett a Nemhelyre, lába között elvágott köldökzsinórral. Alig pár nappal korábban szült, de a méhlepény azóta sem akart távozni a szervezetéből. Családja öszvérháton, majd busszal tette meg a Nemhelyre vezető kétnapi utat. Gebrének azonnal megesett a szíve a lányon, aki nyomban felsikoltott, mihelyt a pap kiemelte a gharryból. Gebre ugyanis, Isten szolgája és munkatársa, véletlenül rálépett a kilógó köldökzsinórra, kirántva ezzel a mind ezidáig mozdulatlan méhlepényt. Így gyógyult meg a kislány, mielőtt még egyáltalán a rendelőbe ért volna."

Az önmagát adományokból fenntartó, rengeteg gonddal-bajjal küzdő, Főasszony vezette missziós kórház élete számomra igazi nyalánkság volt, az egyetlen működő, hármas számúra keresztelt műtő kissé hiányos felszerelése ellenére, ám az orvosok elhivatottsága, embersége és bátorsága révén sok csodát látott. Itt dolgozott együtt a kilenc ujjú Stone, a sebész és jobb keze, Mary Joseph Áldás nővér. Kapcsolatuk mindvégig kissé homályos, nehezen érthető, ami persze nem csoda. Következménye azonban világos: két fiúgyermek, akik sokban hasonlítanak, még több tulajdonságukban különböznek egymástól.

Abraham Verghese 1955-ben született Etiópiában, a Stanfordon végzett és orvosként dolgozik azóta is. Ez az első könyve, melyet saját bevallása szerint hosszú éveken keresztül írt és csinosítgatott, mindeközben személyes afrikai tapasztalatait és rengeteg forrásanyagot, beszámolót használt fel. Maga az alapsztori, a szereplők és a Nemhely viszont mind kitaláltak. A történelmi események, a Hailé Szelasszié császár elleni puccskísérlet azonban hitelesek. Remélem, a Könnyek kapuját még fogják további könyvek követni.

A könyvben sokat emlegetett Tizita egy újabb, ám nagyon szép feldolgozásban:

Abraham Verghese

 10/10

Adatok a könyvről:
Eredeti cím: Cím: Cutting for Stone
Fordította: Szigethy-Mallász Rita
Kiadja: Athenaeum 
Oldalszám: 624.
Beszerezhető: például, ára: 4490 Ft.

Képek forrása: google.com