Anna Karenina

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

A világirodalom egyik leghíresebb regénye, évek óta készülök arra, hogy elolvassam. Pont egy hónapig tartott a kapcsolatunk...

Sokan nagyon szeretik, mások pedig a végére annyira kiakadnak, hogy nem is látnak a dühtől.

A regény rövid tartalma azt hiszem, azok előtt is ismert, akik soha a kezükbe sem vették. Rengeteg film- és egyéb adaptációt megért, illetve a suliban is kötelező volt valamit tanítani róla. Én is láttam korábban az 1997-es, Sophie Marceau-s változatot, ami akkor a könyv előtt tetszett, de ma már azt gondolom, hogy egy filmnek esélye sem volt visszaadni ezt a monumentális könyvet.

Mert hiszen az, mind méretében, mind mondanivalójában. A szereplők sokakat feldühítenek, ezáltal nem is látják, hogy milyen ügyes trükkökkel varázsolt Tolsztoj élő karaktereket elénk. Igen, szerintem kifejezetten élő személyek lettek mind. 

(Spoiler is lehet benne!)

Olyan hisztérika, mint Anna Karenina, a mai világban is él, nem is egy. Talán mindenki ismer ilyet személyesen is. Kicsit elcsodálkoztam, hogy a nagy keresztényi házasságokban úgyis tudva levő volt, hogy mindenki csal mindenkit, sokszor még az világos volt, hogy kivel, mégis Annát fogták ki, aki ezt legalább nyíltan és egyenesen tette. Dehát ez egy ilyen világ volt, a kötény mögé kellett volna seperni és élni a kettős életet, mint más. A sztori első fele igazából érthető volt számomra, nem bírja az aszott  férjét és beleszeretett egy szépséges világfiba. De onnantól, hogy vesződött a válással, még végül a férj meggondolta magát, nem tudtam mit kezdeni a történettel. Anna az a típusú nő lehet, aki taszítja a boldogságot. Az, hogy nem szereti a kislányát, aki ráadásul a szívszerelmétől született, végképp leírta bennem. Önző és nem érdemes arra, hogy bárki szeresse. Szegény Vronszkijt is kínozta hosszú hónapokon át... A vége pedig szerintem elég tipikus... tetszett, hogy az utolsó gondolatait is megismerhettük.

Vronszkij szerintem még nagyjából ember volt a talpán. Igazi férfi azonban, ahogy az asszony elkezdi fojtogatni, lehet az a világ leggyönyörűségesebb nője is, ő elkezdi unni és menekülni. Szerintem kifejezetten diszkréten csinálta, nem is evickélt ki szélsebesen a kapcsolatból, amikor meglátta, hogy belülről kukacos a szép alma. Ez dicséretes, hiszen felelősséget vállalt azért, amit "megszelídített". Persze Annának ez nem volt elég, kínozta és fenyegette, ahol tudta. Ezért azt gondolom, Vronszkij jó szerető lett volna, ha hagyják. Még is is elég lovagias volt, többet tett, mint sok pasi tett volna.

A valódi főszereplő azonban Levin volt. Szerintem a regényírás közben Tolsztojnak eszébe jutott, hogy Levin lelki és eszmei élete sokkal izgalmasabb (számára!), mint Annáék kínlódása. A regény 70%-a körülbelül róla szólt. Az első kötetben még élveztem is, hiszen annyira elvarázsolt, hogy az már rettenetes. Uraság létére odavan a fűkaszálásért,  melynek mikéntjét Tolsztoj képes körülbelül húsz oldalon részletezni. Ami ráadásul élvezetes volt! Ez ennek a regénynek az erős pontja szerintem: egy huszonegyedik században élő, modernizált világunk minden vívmányát szerető és használó nő (!!) képes húsz oldalon át érdeklődéssel olvasni arról, hogy a messzi Oroszországban csaknem 150 évvel ezelőtt a parasztok milyen módszerrel kaszálták a füvet. Fantasztikus. Ezen kívül nagyon jókat derültem, amikor az illúziókban élő Levin ráébredt arra, hogy mi is az a házasság, mi is az a gyerekszülés. Szerintem ez kifejezetten vicces volt. Mintha valaki kalapáccsal jól fejbe húzta volna. Persze rajta ez nem segített. Szerintem vannak ilyen emberek, akik nem is a saját világukban élnek, hanem valami elképzelt idillben és harmóniában, ábrándokban, bár régebben biztos többen voltak, mint ma. Ettől függetlenül a regény végére végtelenül meguntam Levint és már nem akartam semmit sem tudni az eszméiről és a gondolatairól a földdel és az orosz néppel kapcsolatban.

Kitty szerintem kifejezetten cuki kislányként viselkedett mindvégig: a nem túl okos, nem is túl buta nő esete, aki borzasztóan egyszerű lelki életet él, nem bonyolítja túl a dolgokat. Éppen emiatt szerintem Levinnel válás lesz a vége, de ezt sosem tudjuk meg.

A többiek nem kavartak túl nagy port, legalábbis belőlem nem váltottak ki indulatokat. Azért sem részletezném őket, mert úgy tűnik, be vagyok oltva az orosz nevek ellen, mert ez alatt az egy hónap alatt nem voltam képes rendesen megjegyezni a főbb szereplőket se. 

(Innentől nem lehet benne spoiler)

Maria Hartung

Összesítve az egészet volt oka annak, hogy ilyen sokáig olvastam. Az első felén gyorsan túlestem és élveztem, de a második fele már kínzott. Túl sok Levin, túl sok eszme, túl sok ez, túl sok az. Tolsztoj is kínlódott, tudom. Nem hiába sikerült neki is 5 év alatt (1873-77 között) befejeznie.

A regény eleje pedig nagyon szép leírásokat tartalmazott. Szinte éreztem a didergető orosz hideget a kezemet, a muffra ráhullott a hódara. A tavasz első jelei a falun c. rész is nagyon szép volt. Meg persze a kaszálás...

Annát szerintem sokunknak elég nehéz elképzelni. Már tisztán látom, hogy Sophie Marceau nem volt tökéletes választás a szerepre, hiszen ő korunk ideálja, bár rendkívül szép szerintem, de Anna tuti, hogy kissé kövér volt. Amennyire utána tudtam nézni, egy kortársnő, Puskin lánya, Maria Hartung inspirálta Anna alakjának megalkotásakor (a külsőségekben legalábbis). 

9/10

"Finom", úri kisasszonyokról

"Emma Woodhouse szemrevaló, okos gazdag teremtés volt,

amellett szerencsés természetű; kis híján huszonegy esztendeje 

élt a világban, kényelmes otthonában élvezte a lét örömeit, s 

aggodalomra vagy bosszankodásra ezalatt vajmi kevésszer talált okot."

Jane Austen: Emma (1815.)
 

Elolvastam: 2011. július 12.

Drága Jane Austen! Azt hiszem, sikerült megteremtened életed egy legmeghatározóbb, legmegosztóbb karakterét... Nem is tudom, mit mondjak Emmára. Az egyik pillanatban hideg vízbe nyomtam volna a fejét (szigorúan pár másodperce!), a másikban inkább sajnáltam, hiszen képes mindent elbaltázni. A végére pedig megrengett bennem az a biztos hit, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel. Pedig erre támaszkodom a nehéz helyzetekben.

A regény első 50 oldala valamiért untatott, nehezen helyezkedtem el a hartfield-i nyugalomban a kényelmes kerti székemen, szürcsölgetve az ötórai teámat, vigyázva minden pillacsapásomra, és a szellő irányát is figyelembe véve arréb tolva a székemet, nehogy megcsapja arcomat a fuvallat... De aztán belejöttem és elkezdett rendkívül szórakoztatni ez a kicsinyes, kényeskedő miliő, amit Jane Austen teremtett. Ahol mindenki hetekig-hónapokig vendégeskedik, soha senkinek semmi dolga a társasági életen kívül, minden szemrebbenés és arcpirulás komoly jelentőséggel bír, és különben is, a kitűnő származás és a finom viselkedés, a ragyogó ízlés a legfontosabb.

Itt találkozunk a kotnyeles Emmával, aki mindenki szívébe és fejébe ragyogóan belelát, igyekszik elrendezni legjobb barátnői sorsát és házassági terveit, miközben mindent félreért, összekavarja a szálakat és megbánt mindenkit, akit csak lehet. Unszimpatikus karakter, na. Harriett, a szerény származású, ám annál is szerényebb értelmi képességű barátnő sorsát jócskán megkeseríti - szerencsére ahhoz is butácska, hogy ezért kellőképpen megharagudjon. Végig abban bíztam, hogy felébred téli álmából és önérzetére lel. Mr. Knightley szerintem a szimpatikus (macsó?) típusú férfiszereplő, aki távolról átlátja a hölgyek valódi értékeit, nem alacsonyodik le a pletykálkodás szintjére, és tanácsaival gyakran ellátja Emmát (aki persze jóravaló kisasszony módjára egyet sem fogad meg belőle). Biztos, hogy szórakoztató partner, nem unatkozhat mellette az ember. Az örökké csacsogó Miss Bates egész oldalas, összefüggéstelen monológjai megmosolyogtattak. Jane Fairfax a makulátlan és tökéletes - olyannyira, hogy szinte hátborzongató. Igazi áldozattípus. Nem is, inkább mártír! Mrs. Elton természetesen pofoznivaló, rettenetes nőszemély, bőven elég ilyenből fél is egy társaságban és agyon van csapva a szórakozás. Mr. Elton egy felfuvalkodott hólyag, de legalább megkapja, amit megérdemel. Mr. Frank Churchill pedig... nehezen megfogható egyén. Mindig azt éreztem, hogy vaj van a fején, nem őszinte. Nem vagyok biztos abban, hogy bárkit is boldoggá tud tenni, képes lesz a saját boldogságát időnként háttérbe szorítani a másikért.

Összefoglalva nagyon helyes karakterek népesítik be a vidéki angliai falvakat, mind-mind felkelti valamilyen érzésünket, én nagyon élveztem. Megtelt tőlük a regény élettel.

Ma már egy olyan világban élünk, amikor figyelmünk felkeltésére nagyon erős ingerekre van szükség. Kellemes volt átszellemülni abba a közegbe, ahol még a fűszál rezdülése is jelentőséggel bír, az apró érintés vagy akár a majdnem-érintés is megdobogtatta a szíveket, a társalgásnak komoly szabályai voltak, a hallgatás is tudott nagyon jelentőségteljes lenni. Ezt a hangulatot igazán csak abban a korban élt író tudja ránk szabadítani. Biztos, hogy nagyon nehéz lehetett megfelelni ezeknek az elvárásoknak, melyek közül minddel bírni kellett ahhoz, hogy valaki egy jó társaság tagja lehessen. 

Nagyon szívesen olvastam. Sokan mondják, hogy ez Jane Austen egyik leggyengébb regénye, ennek ellenére nekem az elejétől eltekintve nagyon tetszett.

Több filmváltozat is készült belőle: 1996-ban készült a Gwyneth Paltrow-s változat, majd rögtön egy 1997-ben a Kate Beckinsale főszereplésével. Ez után 2009-ben egy sorozatban is feldogozták, számomra ismeretlen szereplőkkel (Emma szerepében a magyar származású, ám felettébb érdekes mosolyú Romola Garai). Ha azt mondom, hogy eddig egyiket sem láttam, az hihető? Legszimpatikusabb az 1997-ben készült film, hiszen ránézésre is tökéletes Emma szerepében Kate Beckinsale. Úgysem fogom tudni megállni, hogy meg ne nézzem mindegyiket...

Korábban A klastrom titkáról írtam.

10/10

Hány vödörrel hozzak?

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Elolvastam: 2011. január 28.

Ez a könyv elég régóta várja, hogy elolvassam. Miért is mellőztem ezidáig? Egyszerűen nem volt számomra csalogató a cirkuszi légkör. Sose vonzott. Hamisnak érzem. A bohócok vidám mozdulatai a világ legnagyobb átverései, olyan érzésem van, ők a legszomorúbb, legszerencsétlenebb emberek a földön. Ugyanígy a cirkuszok csillogó, fényárban úszó világa is talán pont a legsötétebb, legkegyetlenebb.

Ezekkel az ellenérzésekkel vágtam neki Jacob Jankowski, majdnem állatorvos, majd öregember élettörténetének. Idősek otthonában üldögélő sokat élt úriember visszaemlékezései fiatalkori vagányságáról, szerelméről, vakmerőségéről, önfeláldozásáról. Mindannyian így szeretnénk majd egyszer beleülni a fotelbe egy vastag takaró alá: legyen miről mesélnünk és azon ne kelljen túl sokat színezni utólag. És ez persze keveseknek adatik meg.

Jacobnak megadatott: élete felfutó szakaszában óriási törés következett be, ám ő inkább felugrott egy cirkuszvonat egyik vagonjára és megpróbált érvényesülni mint majdnem felnőtt, majdnem állatorvos, majdnem hős. 

Történetünk több klisé mellett eredeti momentumokat is tartalmaz. Kétségkívül legkedvesebb karakterünk Rosie, az elefánt, akiben sosem csalódunk. Ráadásul valós elefántokról mintázta az író kedves egyéniségét. A legellenszenvesebb persze a cég vezetősége (mint mindig :), különösképpen August uram, akinek megalapozott pszichiátriai diagnózisát azért némileg megkérdőjelezem. A cirkuszt a színfalak mögött ismerhetjük meg, lefejtve róla a flitteres rongyokat, csillogó kelméket. A hideg-rideg valójában abban az időszakban, amikor Amerikában is éheztek a polgárok, a gazdasági világválság kényszerítette térdre az emberiséget. Egymás után mentek csődbe a cirkuszok, a többiek pedig mint a hiénák, az országot átszelve rohantak összeszedni a társulat maradványait, bekebelezni, amit csak lehet.

A szerelmi szál és a körülmények semmi újat nem hoztak. Már olvastam máshol.

A borító tetszik, jól illeszkedik a könyv hangulatához. Sokat dob az egészen a fejezetek előtt lévő korhű fényképek. Ezekért változatlanul odavagyok.

A könyvből készült filmet pedig itthon áprilisban mutatják be a mozik, a főszerepben Reese Witherspoon-nal, és Robert Pattinson-nal. Pont ideje volt elolvasnom.

"Bár nem szívesen beszél emlékeiről, ezek makacsul megülik a kilencvenegynéhány éves Jacob Jankowski elméjét. Emlékek saját fiatalkoráról, amikor a sors egy roskatag vonatra vetette, melyen a Benzini testvérek világhíres cirkusza bolyongott Amerikában. Emlékek egy olyan világról, amelyet szörnyszülöttek és bohócok népesítettek be, amely tele volt csodákkal, dühvel, szenvedéssel és szenvedéllyel; egy világról, amelynek megvannak a maga logikátlan szabályai, sajátos életformája, s ahol a halál is a maga módján kopogtat. A cirkusz világa ez, amely Jacob Jankowski számára egyszerre jelentett megváltást és pokoljárást. Jacob azért került be ebbe a világba, mert elhagyta a szerencséje. Árván és egyetlen garas nélkül nem tudta, mihez kezdjen, mígnem rá nem talált erre a gőzerővel hajtott „bolondok hajójára” a nagy gazdasági világválság idején."

9/10

Az ötödik pecsét

 

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Elolvastam: 2011. január 10.

Most szintén egy régen betervezett könyvet vettem a kezembe, már több éve halogatom. Nem tűnt egy könnyű esti olvasmánynak és igazam lett. A könyvből készült filmet még nem láttam.

A fülszöveg, azt gondolom, a lényeget egészen jól összefoglalja, nehezen tudok mit hozzátenni. A világháború rémségeitől megfáradt magyar férfiak összegyűlnek a kocsmában, igazi magyarok lévén vitatkoznak, elmélkednek, "mi lenne, ha" és "mi lett volna, ha" típusú kérdéseken vitatkoznak, jól érzik magukat.

Szóba kerülnek nagy erkölcsi kérdések, a világ és a társadalmak felépítése és működése - mindez a hétköznapi ember szemszögéből.

Nem mondom, hogy életem legjobb olvasmánya, hiszen nagyon komor hangulatú (mi mást várnánk), azonban a benne rejlő értékek miatt mindenkinek ajánlom elolvasásra. Viszont előtte fel kell kötni a gatyót :)

Kedvenc karakterem sokáig Gyurica volt, a végén elbizonytalanodtam és sokáig gondolkodtam, hogy vajon abban az embert próbáló helyzetben én mit tettem volna, maradtam volna ember, és fontosabb lett-e volna az emberség, a tisztesség, mint a saját életem. Szerintem erről a könyv szereplőihez hasonlóan mindannyian tudnánk elméleteket gyártani, de az igazság csak éles helyzetben derülne ki. 

A Húsz órát is el fogom olvasni, abban biztos vagyok.

"A regény cselekménye 1944-ben, a nyilas terror napjaiban játszódik. Négy kisember: egy műveletlen, ügyeskedő kocsmáros, egy egyszerű, becsületes asztalos, egy örök kételkedő, különc órás és egy finomkodó könyvügynök beszélget estéről estére egy kocsmában az élet nagy kérdéseiről, erkölcsről, lelkiismeretről. Tét nélkül filozofálgatnak, okoskodnak, elméleteket gyártanak. A könyv megfordítja a mindennapi históriát: ezek az emberek, amikor komolyan, őszintén végiggondolják a sors kínálta lehetőséget – embertelenség árán menekülni az embertelen pokolból –, elbuknak, de amikor maga az élet állítja eléjük a nagy kérdést – nyilasok jönnek a baráti társaság tagjaiért –, a korábban általuk felállított szélsőséges erkölcsi helyzetet a valóságban is kénytelenek kipróbálni: egytől egyig az emberi tisztaság és bátorság hőseivé magasodnak.

A regényformában írott mű lényegében példázat. Központi tétele, hogy az erkölcs kényszerítő parancsa a pillanatok ingatagságában, váratlan és előre nem látott körülmények között ébred fel bennünk. A példázat elvont képletét a szerző ábrázolókészsége, kiváló emberismerete kelti életre. Nyelve az emelkedetten szimbolikustól a meghatóan gyengédig ível. Alakjait a szubjektivizmus árnyéka nélkül olyan közelségből ábrázolja, hogy a bennük végbemenő lelki folyamatokat az olvasó saját személyes ügyeként éli át. Felébreszti a minden percben kötelező erkölcsi állásfoglalás igényét, s a döntés kényszerének szorongató felelősségét. A regény egyik legfőbb érdeme, hogy a néma hősiesség ellenpárjaként nem engedi elkerülni a fasizmus pokoli amoralitásának újbóli átélését. Mai irodalmunk egyik jelentős alkotása. Fábri Zoltán rangos filmet is rendezett belőle."

10/10

Selyem

Alessandro Baricco: Selyem

Elolvastam: 2011. január 7.

Mostanában nem emlékszem olyan könyvre, amiről ilyen nehezemre esett írni. És pedig ennek több oka is van: egyrészt már az első oldalak után felvillant, hogy én valamikor láttam a filmet, és ugyan a történetre csak részben emlékeztem, a hangulat akkor nagyon megragadott, és persze most olvasás közben visszatért és körülölelt. Másrészről pedig ilyen rövidke könyvet még életemben soha nem olvastam (98 oldal), egy bő óra alatt a végére lehet érni.

Mielőtt belekezdtem, nem bírtam ki és elolvastam néhány véleményt a világhálóról, és többnyire nagyon jókat írtak a Selyemről (persze, többnyire nők), aztán egy-két férfitól olvastam olyan véleményt, hogy ez nem más, mint egy szerelmes regény, egy Júlia-füzet. 
Megmondom őszintén, hogy nekem az első szó, ami eszembe jutott, amikor a végére értem, az a népmese volt (vagy később a ballada). Ezek a ritmikus ismétlődések, az önmagukba visszatérő események, az egész történet legendaszerűsége számomra a népies világot idézték fel.


Emellett persze szerelmes regény is. Mivel mindenkinek más a világképe és más a "normális" fogalma, én úgy gondolom, hogy ez sokkal inkább egy bűnös életről szól, mint valami csodálatos beteljesületlen szerelemről. Hiszen az alapsztori az az, hogy van egy boldog házasságban élő hapsi, akinek szerető és gondoskodó felesége megteremti a hátteret, és ő a munkájából adódó távol-keleti utazgatások kapcsán megkíván egy szép nőt. És ennek bármilyen körítést adjunk is, számomra ez mind negatív és semmilyen szépséget nem látok benne.
Egyébként a szövegvilága nagyon érdekes, rengeteg a tőmondat, gondolom a hatáskeltés miatt és persze az ismételgetés (mint írtam).
A hangulata nagyon különleges, de sajnos nem tudom elvonatkoztatni a filmtől.

Összességében nem tudom eldönteni, hogy önmagában (a film nélkül) tetszett volna-e, és még a film után sem tudom biztosan, hogy tetszik-e. De annyira biztosan tetszett, hogy egy órát rászánjak az életemből. És az is biztos, hogy fogok még Baricco-regényt olvasni. (De ezt most nem is akarom pontozni.)

"Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika.Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautómatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.
Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Harmincegy évesen, első regényével kezdte gyűjteni a díjakat. Három regénye után van egy francia és egy olasz díja, köztük a legrangosabb, a Viareggio-díj. jelen regényét valamennyi világ- és sok kis nyelvre lefordították. Most magyarra."

 

Álmok városa

Beverly Swerling: Álmok városa

Elolvastam: 2011. január 6.

Beverly Swerling amerikai írónő könyve, az Álmok városa, nagyon jó választás volt így januári olvasmánynak a dermesztően hideg estékre (és nappalokra is, mivel letehetetlennek bizonyult).

Ez egy hatalmas családregény, mely a 1660-as évektől, New York első generációjának életétől egészen a függetlenségi háború végéig bemutatja egy orvosokból-sebészekből (borbélyokból) és patikusokból álló család életét és viszonyait. Mindeközben a történet szálai egészen különleges módon fonódnak egymásba, sokszor bebizonyosodik, hogy milyen kicsi a világ.

A család első generációja az első két telepes, Lucas, a borbély és testvére, Sally, a gyógyfüvek szakértője az 1660-as években, reményekkel telve szállnak partra New Amsterdamban, majd a további szereplők mindannyian ők kettejük leszármazottai és a családhoz csatlakozott férjek, feleségek. Lucas hoz egy rossz és egyben tragikus döntést, mely hosszú évszázadokon az összes későbbi generáció életére kihatással van, és végeláthatatlan konfliktus, illetve viszály kezdődik, a család két részre szakad.

Mindeközben egy csomó fantasztikus orvosi hit és tévhit, sebészeti vizsgálat és operáció, különleges gyógyír kerül a birtokunkba az 1600-as és 1700-as évek Amerikájából. Megismerkedhetünk a purgálás, köpölyözés, vérlebocsátás technikájával, de a vérátömlesztés ekkor még istentelen bűncselekménynek számító technikájával is, bepillantást nyerünk abba, hogy végezték ekkor a kőműtéteket, daganateltávolítást, hogyan próbálkoztak a terhesség megszakításával, az amputációval. És hogy volt-e fájdalomcsillapítás? Nos, akinek jutott rum vagy grog, esetleg sör, a legszerencsésebbek még egy kis ópiumkivonatban is reménykedhettek. És persze mindez a kialakulóban New York városában,ahol már ekkor is minden a pénzről szólt, és az összes létező ember a meggazdagodás lehetőségét kereste. Közben előkerülnek a rabszolgaságot érintő kérdések, majd a faji és vallási megkülönböztetettség problémája is. Majd jönnek a britek és próbálják leverni a lázadást.

Mindeközben a Turner-ek alapította famíliában megszületik és meghal egy csomó érdekes személyiség, szert tesznek nagy vagyonra, titkokra, tudásra.... Nehéz mindent összefoglalni, hiszen annyira összetett olvasmány, néha nagyon kapaszkodni kell.

Szinte meg sem éreztem a 800 oldal súlyát. Pár nap alatt végeztem vele. Letehetetlennek bizonyult. Pedig az elején aggódtam, mert kicsit döcögött. De aztán az írónő is belejött, meg én is :) Mindvégig élvezetes, izgalmas, fordulatos.

A borító azonban nem valami hívogató, ez a sárga szín és ezek az odalökött, kissé homályos képek...! Mindenféle harmónia vagy legalábbis kigondoltság nélkül. Csillogó betűkkel felírva a könyv címe. És persze elég nehezen hordozható példánya a könyv-társadalomnak: kemény fedeles, vastag, gyengének tűnik, ezért félti az ember lánya. Nem tudom, hogy ez utóbbi a sárgasága miatt van vagy tényleg gyenge is :) De a belbecs annál értékesebb!

"1661-ben, tizenegy hétig tartó viszontagságos utazás után a Hercegnő fedélzetén egy angol testvérpár érkezik az Újvilág egyik holland kereskedelmi telepére, amelyet később New Yorknak hívnak. Mindketten kivételes tehetségű gyógyítók: Lucas borbély és sebész, Sally afféle füvesasszony, és a testvéri kötelék meg a szükség egymásra utalja őket a mostoha viszonyok között. Csakhogy egy napon olyasmi történik, ami miatt esküdt ellenségekké válnak életük végéig, és nem tud kibékülni egymással leszármazottaik hat nemzedéke sem. Közülük néhányan meggazdagodnak, mások kis híján koldusbotra jutnak, van, aki bordélyházat tart fenn, más kalózkodik, de az ősök tehetségét megörökölve mindegyik generációban akad sebész, orvos vagy patikus. A sötét családi titkokon és a bosszúvágyon túl politikai nézetek és szakmai kérdések is szembefordítják őket, hiszen például nem a természet ellen való-e, hogy fehér ember rabszolga vérét kapja? És mégis: New Yorkban, az álmok városában, ahol elevenen megégetik a lázadó rabszolgákat, ahol a világ majdan leghatalmasabb országa formálódik, a két család sorsa kibogozhatatlanul összefonódik, de a gyógyítók büszkesége és ambíciói, tudásszomja és segíteni akarása egyben az orvostudomány jövőjét is alakítják.

Lebilincselően izgalmas, felejthetetlen alakokat felsorakoztató családregény, de nevezhetjük nagylélegzetű történelmi vagy orvosregénynek is. A szerző, aki lelkes amatőr történész, és alapos kutatómunkát végzett, ezt írja előszavában: "…a legszörnyűbb események felelnek meg leginkább a valóságnak. Ezeket olyan emberek naplóiból és leveleiből kölcsönöztem, akik átélték őket… A gyógyítási módszerek történelmi szempontból valósághűek. A betegek érzéstelenítés nélkül estek át a műtéteken, és kibírták a szokatlan, kimerítő és gyötrelmes kezeléseket. Az akkori gyógyítók… sokszor hihetetlenül bátrak és erősek voltak. Ez az ő történetük."

10*/10

Csökkentsd a várólistádat 2011!

Lobo, igazi moly lévén, pontosan átérzi a könyvhalmozás és gyűjtögetés, véget nem érő tervrendszerek problémáját és talált egy átmeneti megoldást rá: egy játék keretein belül válasszunk ki 12 elolvasni kívánt könyvet, majd a 2011-es év végéig olvassuk is el őket. Számomra ez terápiás véllal megy, így olyanokat választottam, amelyek régóta időznek a (virtuális vagy valós) polcaimon, ez az én listám:

Alessandro Baricco: Selyem

Beverly Swerling: Álmok városa 

Charles Dickens: Szép remények 

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya 

Jane Austen: Emma 

Jókai Mór: Szegény gazdagok 

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Anna Karenina 

Louisa May Alcott: Régimódi lány 

Philippa Gregory: A másik Boleyn lány 

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét 

Sara Gruen: Vizet az elefántnak 

Steven Saylor: Római vér