Johnny háborúja

"Csinálni kell, ez minden. Ha valaki elveszíti bizonyos testrészeit, hajlamos különleges képességekre szert tenni. Talán ha a gondolkodásra koncentrálna, máskor is éppen úgy tudná, hogy ébren van, mint most. És ha már nem koncentrál, akkor tudja, hogy mindjárt elalszik. Ez azt jelenti, nincs más, csak gondolkodás, gondolkodás, gondolkodás. Akkor úgy belefárad a gondolkodásba, hogy elkábul és elalszik. Isten meghagyta az eszét, és ez minden. Ez az, amivel élhet, tehát minden éber percében ki kell használnia. Gondolkodnia kell, amíg fáradtabb nem lesz, fáradtabb mint valaha. mindig gondolkodnia kell, azután aludna."

Dalton Trumbo: Johnny háborúja

Az egyik legjobb háborúellenes propraganda-könyv, amit olvastam. Johnny felnő és beleszeret Kareen-be, akivel közös otthont, közös életet, gyermekeket terveznek. Minden álmuk és vágyuk romba dől azzal, hogy az Államok belép az 1. világháborúba és Johnny-nak el kell mennie a tengerentúlra harcolni. El kell mennie, az életét kell kockáztatni (akár adnia) a célért, melyről igazán nem is tudja, hogy micsoda. Johnny súlyosan megsebesül, sérülései miatt elveszíti a világgal való szinte összes kapcsolatát, ám életben marad. Életét pedig arra áldozza, hogy gondolkodik, önmagáról, a múltról és a háborúról. Próbál kapcsolatba kerülni a külvilággal.
Johnny egy egyszerű melós srác, bárki lehet az amerikai utcákról, de akár az európaiakról, feltételezem, hogy író nem véletlenül választott neki egy ilyen gyakori, semleges nevet. Erősen érzékeltetni akarta, Johnny szájába adva háborúellenes gondolatait, az igazságtalanságot, mely a fiúk életébe kerül. Anyák veszítik el fiaikat, szerelmes lányok vőlegényüket, leendő apák, tudósok, pincérek,... esnek áldozatul a semminek.
Rövid, ám annál összetettebb, érdekesebb könyv ez, annyira megrázó, hogy sokakkal együtt én is megkönnyeztem.

A könyvből készült filmet (Johnny háborúba megy) is készülök megnézni, kíváncsi vagyok, mit tudtak ebből az egészből kihozni.

"Nincs olyan szó, amiért érdemes életet adni. Inkább dolgoznék szénbányában, hogy soha ne lássam a nap fényét, kenyéren és vízen élnék, és napi húsz órát dolgoznék. Csak élhessek! Elcserélném a demokráciát az életért. A függetlenséget, a becsületet, a szabadságot, a méltóságot is. Nektek adom mindet, és ti adjátok nekem a látás, hallás képességét, adjátok vissza a levegőt és az ízeket! Tiétek a szó. Legyen az enyém az élet! Nem kérek boldog életet. Méltóságosat, becsületeset, szabad életet sem. Túl vagyok mindezen. Halott vagyok, egyszerűen életet kérek. Élni akarok. Érezni. Élő, mozgó lénnyé visszaváltozni a hullából. Tudom, mi a halál, akik pedig arról beszélnek, hogy kell szavakért meghalni, azt sem tudják, mi az élet."

Misu háborúja

 

Pachmann Péter: Misu ​háborúja

Időnként kiveszek a könyvtárból olyan könyvet (direkt), melyről nem tudok semmit és a fülszöveg elolvasása nélkül gyakorlatilag vaktában viszem haza. Így került hozzám a Növényevő (amivel azóta is birkózom...) és nem régen a Misu háborúja, melynek még a szerzőjét is otthon olvastam le a borítóról.

Pachmann Pétert a híradóból ismerem (mivel gyakorlatilag nem nézek tévét), nem is tudtam, hogy könyvet írt. Nagyon kíváncsivá tett, amikor megtudtam, hogy ő írta. Aztán utánaolvasgattam egy kicsit a karrierjének és kiderült (számomra), hogy Pachmann Péter pályája elején, mindössze 23 évesen a délszláv háborúról kellett tudósítania.

Ez egy elég homályos, szinte ködbe vesző történet, mely az idősíkokban ugrálva elég lassan bontakozik ki. Adott a délszláv háború és egy busz, mely a Drina völgyébe tart asszonyokkal, gyerekekkel és kéksapkásokkal a fedélzeten. Adott egy asszony, akinek gyermektelen házassága válságban van, a férje gyakorlatilag a vágyott gyermekért kapar tíz körömmel. Ismeretlen okokból hozzájuk költözik a magyar  származású Ábrahám, aki teljesen megrontja ezt a házasságot és mást is. Misu traumatikus körülmények között megfogan, majd ha lehet még traumatikusabb körülmények között megszületik, majd mire az anyja igazán megszereti és kötődni kezd hozzá, meg is betegszik. Így az anya megpróbálja a háborús körülmények között gyakorlatilag az élete árán is megmenteni a gyermekét.

Mire teljesen összeállt bennem a sztori, leesett az állam. Azt gondoltam, hogy ez már annyira beteg, hogy csakis több valós történet, legenda egyvelegéből állhatott össze, ez így egyben nem létezhet. Aztán a könyv végén kiderül, hogy dehogynem, az élet bizony ilyen lapokat oszt egyeseknek, anélkül, hogy bármivel is rászolgáltak volna.

Millió második világháborús könyvet, Holokauszt-témájú regényt, beszámolót olvastam már, és ma már tudom, hogy bizony a délszláv háború is említhető a pokol könyvének ugyanezen az oldalán.

9/10

Pachmann Péter a Mokkában beszél háborús emlékeiről és könyvéről:

"Minden ember, aki ölt vagy akit megöltek, 

valaha az a gyermek volt, aki anyja karjához szorította arcát."

Andrei Makine: Egy afrikai szerelme


Elolvastam: 2011. június 4.

Andrei Maike orosz származású francia regényíró (legismertebb könyve a Francia hagyaték) ebben a regényben egy Elias Almeida nevű, angolai születésű férfi életét írja meg. Legalábbis amennyit megismer belőle. És hogy kicsoda Elias? Egy a számtalan tragikus sorsú angolai gyermek közül, aki saját szemével látja az anyját meghalni, miután egy katonai bakancs eltörte a kulcscsontját. Majd egy forradalmár, aki apja nyomdokaiba lép és hisz egy szebb világban, ahol nem történhet meg ilyesmi.

Az, aki a könyv fülszövegét írta, biztosan el sem olvasta, hiszen egy több évtizeden átívelő, nagy szerelem történetét jelenti be, így a gyanútlan olvasó egy fehér és fekete közötti különleges szerelem sztoriját várja. És csalódik. Hiszen már az első oldalakon nyilvánvalóvá válik, hogy ez a könyv egy kőkemény olvasmány, minden oldalán történik valami rettenetes és borzasztó, valakit megerőszakolnak a katonák, egy gyerek meghal és gödörbe temetik vagy valami hasonló. Ami nap, mint nap megtörténik a fekete kontinensen (és máshol is...). 

Közben érdekes kérdések vetődnek fel bennünk és az íróban is: miért van Afrika még mindig ebben a helyzetben? Annyi megmentő akciót és segélyezést rendeztek már, állandó téma a nemzetközi fórumokon, mégsem változik semmi. Ahogy az író is jellemzi a helyzetet: a nagy kövér ("hurkás nyakú") négerek és a világ különböző tájairól idetévedő, magukat Afrika-ismerőnek nevező nagy emberek időről időre áttárgyalják a helyzet súlyosságát és a megoldás lehetőségeit, azután levetik méregdrága öltönyeiket, visszaszállnak a limuzinjaikba és a szállodai szobájukban beleülnek egy jó forró jacuzziba. És nem történik semmi.

A nagyhatalmak egymás közötti viaskodásának színhelye a kontinens, harc a gyémántért és az olajért, kiváló fegyverpiac. Az igazság erről szól.

Elias azonban naivan azt gondolja, nagy elhatározással ezen a helyzeten változtatni lehet. Kubában Castro idején a forradalomról tanul (pontosabban a forradalmat tanulja), majd a Szovjetunióban, Moszkvában lesz a nagyhatalmak elszánt játékszere. Itt ismerkedik meg Annával, élete szerelmével. Rövid szerelmi vonulat következik a regényben, ám ezt is áthatja a kegyetlen valóság, az otthontalan Elias útkeresése. A szovjet nagyhatalmas eldobható eszközeként tér vissza Afrikába és vesz részt a forradalomban, mely a hidegháború idején dúlt Angolában az MPLA és az UNITA között - gyakorlatilag a nyersanyagért. (Egyébként a fegyverszünet nem régen, 2002-ben köttetett meg.)

"Nem szabad tétlenül várni, hogy kialakuljon a forradalmi helyzet, ki kell provokálni. Igen, fegyverrel!", jelentette ki Ernesto a lázadókhoz fordulva. Elias mintha már hallotta volna ezeket a kifejezéseket. És ezek a szavak belefojtották az egyetlen kérdést, amelyt szíve szerint feltett volna. "Gondolja, hogy a forradalom után az emberek másképp fogják szeretni egymást?"

Nem egy könnyű nyári olvasmány. Fel kell készülni az embert próbáló jelenetekre, a kegyetlenkedés és az erőszak eléggé puritán ábrázolására. Összességében ez a regény számomra azt mondja, hogy a háborúskodásnak nincsen értelme, semmi sem változik, csak a szenvedés állandó. 

7/10

Az ötös számú vágóhíd

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd - Avagy a gyermekek keresztes hadjárata

Elolvastam: 2011. április 2.

Életem első Vonnegut-élménye volt Az ötös számú vágóhíd, mely önéletrajzi ihletésű könyv, . A második világháború utolsó évébe kalauzol bennünket és egy megrendítő eseményt próbál a szemünk elé tárni: Drezda szőnyegbombázását, a napot, amikor 135000 civil lelte halálat egy égő városban. És mit lehet mondani erről a napról? Csak annyit, hogy "Csip-csirip?".

"Az asszony megkérdezte Glucktól, nem szörnyen fiatal-e ahhoz, hogy a hadseregben legyen.
A fiú elismerte, hogy bizony az.
Az asszony megkérdezte Edgar Derbyt, nem szörnyen öreg-e ahhoz, hogy a hadseregben legyen.
Derby azt mondta, hogy bizony az.
Az asszony megkérdezte Billy Pilgrimet, ő tulajdonképpen micsoda.
Billy azt felelte, hogy nem tudja. Csak megpróbál életben maradni.
-Az igazi katonák már mind meghaltak - mondta az asszony. És ez igaz volt. Így megy ez."

Az íróval együtt sóbálvánnyá válva megfáradt fiatal gyerekeket látunk menetelni végeláthatatlan oszlopokban frontvonalról a hadifogoly-táborokba. Vonnegut is közöttük volt, fiatal közlegényként elfogták a németek és Drezda külvárosába szálllították, ahol vitaminokkal és ásványi sókkal dúsított malátaszörpöt gyártottak a német kismamák számára (közben persze bele-bele kanalaztak maguk is), éjszakáikat pedig a szinte teljesen kiürült ötös számú vágóhídon töltötték. A hústároló terem jelentette megmenekülésük, életben maradásuk zálogát.

"Akkor aztán abbamaradt az ágyúzás, és egy jól elrejtőzött német felszólította hangszórón az amerikaiakat, hogy rakják le a fegyvereiket és kezüket a fejük búbjára téve jöjjenek ki az 

erdőből, ellenkező esetben újrakezdik az ágyúzást. És abba se hagyják mindaddig, amíg az 

utolsó szálig meg nem halnak odabent. Így hát az amerikaiak lerakták a fegyvereiket, és 

kezüket a fejük búbjára téve előjöttek az erdőből, mert szerettek volna tovább élni, ha tehetik."

Ez egy viszonylag rövid regény, alig több, mint 170 oldal, de minden sora üt. Kissé kapkodó, kétségbesetten keresi az utat, hogyan is mesélhetné el ezt a borzalmat, amit akkor átéltek.  Vannak dolgok, amiket nem lehet a hagyományos módon elmesélni. Végeredményképpen arra jutunk, hogy ezt sehogy sem lehet elmondani, együtt állunk a döbbent csendben, a romok között és nézzük egy város értelmetlen halálát.

"Isten, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt,

amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon,

aminek a megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, 

hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között."

A kissé ügye-fogyott, magas és sovány Billy Pilgrim szemével látjuk az éveket, amint ide-odaszökkennek körülöttünk: születésétől fiatalkorán és a világháborús eseményeken át egészen haláláig tanúi lehetünk egy-egy életpillanatának, még a Tralfamador nevű bolygóra is elutazhatunk vele, ahol egy híres színésznővel kéjeleghet, miközben állatkertbe zárják, hogy a bolygó lakó tralfamadoriak nézhessék a földlakók életét. Miközben náluk minden hajszálegyenest másképp van, mint a földi életben.

"Nincs bevezetés és nincs középső rész és nincs befejezés, nincs időbontás,

nincs tanulság, nincsenek okok, nincsenek hatáskeltések. Amit mi a könyveinkben

annyira szeretünk, az az egyszerre meglátott számtalan csodálatos pillanat mélysége."

"Mellékesen szólva, Trout írt egy könyvet a pénztermő fáról. A levelei húszdolláros 

bankjegyek voltak. A virágai államkötvények. A gyümölcsei gyémántok. A fa vonzotta

magához az emberi lényeket, akik aztán ott, a fa tövében mind megölték egymást, 

és ebből nagyon jó trágya lett.
Így megy ez."

"Van okunk ünnepelni. Kerek negyven esztendeje, 1969-ben jelent meg első ízben ez a méretében szerény, irodalomtörténeti jelentőségét illetően azonban korszakos mű.

A szerző, ez a „tisztavérű” német, 1944-ben, alig huszonkét évesen, az amerikai hadsereg felderítőjeként német hadifogságba esett a belga hadszintéren. Drezdába vitték. Nem sokkal a háború befejezése előtt a brit légierő porig égette az ékszerdoboz-szépségű barokk kórházvárost. Bosszúból. Coventryért, Londonért. Néhány óra alatt százharmincötezer ember, csupa öreg, gyermek, asszony és hadirokkant égett szénné. Katona egy sem akadt köztük. Vonnegutnak és társainak jutott a feladat, hogy a közparkokban hatalmas piramisokat építsenek a hullákból, és elhamvasszák őket.

Tömegmészárlásról alighanem teljes képtelenség katartikus, ráadásul mulatságos könyvet írni. A szerző maga huszonöt éven át kísérletezett vele, mire végül megszületett a nevezetes „Drezda”-kötet, s általa a világméretű Vonnegut-kultusz. 1969 óta millió és millió példány fogyott el a könyvből.

Az írót nemcsak hazájában, de az egész bolygón afféle prófétaként tisztelik. A groteszk, az abszurd, a fekete humor apostola ő. Meghalt, mégis elevenebben hat, mint valaha.

E kétnyelvű kötet főhajtás a megrendítő erejű alkotás és Kurt Vonnegut géniusza előtt."

10/10

Kiadja a Maecenas Kiadó, mely 2009 óta kétnyelvű formában jelenteti meg a mester legfontosabb műveit – vagyis a magyar nyelvű szöveg mellett az első amerikai kiadás fakszimile változata is megtalálható ugyanabban a könyvben - anélkül, hogy a fotelből kikászálódnánk, már bele is kezdhetünk angolul. Az ötös számú vágóhíd mellett magyarul és angolul is olvasható a Mesterlövész, az Időomlás, idén áprilisban jelenik meg a Kékszakáll, majd júliusban a Macskabölcső.

Oldalszám: 404

Fordította: Nemes László

A szellemmajom

Sladana Bukovac: Szellemmajom

Elolvastam: 2011. február 13.

Sladana Bukovac horvát médiaszemélyiség, nem régen megjelent könyve a Szellemmajom, melynek alcíme - Egy pszichiáter viszontagságai - számomra máris hívogató volt, ráadásul a Száll a kakukk a fészkére horvát megfelelőjeként mutatja be a fülszöveg, így nagy izgalommal fogtam a kezembe.

"A problémák legalapvetőbb eredetét, 

a pénztelenséget, azonban egyetlen terapeuta 

sem tudja megoldani."

A borítója nagyon tetszik, a csupasz láb a csupasz valóságot szimbolizálja számomra, a hangulat is teljesen passzol.

Elolvasás után az első kérdés, ami felmerült bennem a következő volt: olyan sokan járunk a horvát tengerpartra kiskirályként eltölteni azt az 1-2 hetet, amiért dolgozunk az év maradék 50 hetében - fürdőzünk a napfényben, a búvárszemüvegünket magunkra öltve felfedezzük a sziklás partok előmerészkedő élővilágát. Vajon hányan gondolunk közben arra, hogy milyen események játszódtak le ugyanezeken a tájakon 20 évvel ezelőtt? Vagy hogy a házinéni, meg az az ötven körüli bolti eladó, akinél reggel a kiflit vettük, vajon mit élt át a délszláv háborúban? 

Bennem ezeket a kérdéseket villantotta fel a Szellemmajom. 

A kényszeres személyiségzavarban szenvedő pszichiáter, Pavel, akinek takarítási mániája főként a feszült élethelyzetekben erősödik fel, megcsömörlik a munkájától. Minden nap ugyanaz: vélt vagy valós háborús veteránoknak osztogatja a poszttraumás stressz diagnózist, öngyilkossági hajlamaikat kutatja, papírokat gyárt. Ez az elvárás mind a főnöke, mind a rendszer részéről. Közben belekóstol a transzszexualitás-szakrendelésbe is, ahol érdekesebbnél érdekesebb arcokkal találkozik. De a lényeg ugyanaz marad: a munka egysíkú, sikertörténetekben szegény. Ez a probléma általánosságában érinti a pszichiátriát, de különösen a háború által megbetegített társadalomban jelentős. Ráadásul a rendszer működése (mely egyébként sok tekintetben emlékeztet kicsiny hazánkra) a korrupció melegágya, így még kevesebb esélyt adva a változásnak, a minőségi regenerációnak.

A történet rövidebb fejezetekre van osztva, könnyen olvasható, haladós. A hangulat mindvégig nagyon komor, a nép nagy részét érintő sérülések mellett Pavel egyéni tragédiája is nagy hangsúlyt kap.Vajon begyógyulnak-e ezek a lelki sebek, segít-e az idő megoldani egy nép közös problémáját? Vagy magukban hordozzák a tüskét - elviselik, körbenövik esetleg odadobják az életüket bízva egy szerencsésebb folytatásban?

"A pszichés zavarok diagnózisai közé sürgősen be kellene vezetni azt a szót, hogy „hülye”."

"Az internetes társkeresés, a bordélyok világa, a délszláv háború utáni korrupció, a keletre érkező nyugati ember megdöbbenése együtt kavarog ebben a megrázó pszichológiai regényben. Főszereplője egy pszichiáter, aki úgy osztogatja betegeinek a poszttraumás stressz diagnózisát, akár az ügynökök a szórólapokat. Pavel viszontagságaiból és páciensei elbeszéléseiből olyan általános érvényű emberi sorsokat ismerhetünk meg, melyekben nem számít, ki gazdag és ki szegény, ki ismert és ki névtelen: a titkok és tragédiák mindig ott rejtőznek a kulisszák mögött, és – akár pszichiáter segítségével, akár anélkül ­ mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát az életben való boldogulásért. A kritikusok Sladana Bukovac regényét a Száll a kakukk fészkére horvát megfelelőjeként emlegetik."

Köszönöm a könyvet a Nyitott Könyvműhely Kiadónak!

 9/10

Kiadó: Nyitott Könyvműhely Kiadó
Oldalak száma: 206
Borító: keménytábla
Kiadás éve: 2010
Fordító: Ürmös Attila