Az ötös számú vágóhíd

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd - Avagy a gyermekek keresztes hadjárata

Elolvastam: 2011. április 2.

Életem első Vonnegut-élménye volt Az ötös számú vágóhíd, mely önéletrajzi ihletésű könyv, . A második világháború utolsó évébe kalauzol bennünket és egy megrendítő eseményt próbál a szemünk elé tárni: Drezda szőnyegbombázását, a napot, amikor 135000 civil lelte halálat egy égő városban. És mit lehet mondani erről a napról? Csak annyit, hogy "Csip-csirip?".

"Az asszony megkérdezte Glucktól, nem szörnyen fiatal-e ahhoz, hogy a hadseregben legyen.
A fiú elismerte, hogy bizony az.
Az asszony megkérdezte Edgar Derbyt, nem szörnyen öreg-e ahhoz, hogy a hadseregben legyen.
Derby azt mondta, hogy bizony az.
Az asszony megkérdezte Billy Pilgrimet, ő tulajdonképpen micsoda.
Billy azt felelte, hogy nem tudja. Csak megpróbál életben maradni.
-Az igazi katonák már mind meghaltak - mondta az asszony. És ez igaz volt. Így megy ez."

Az íróval együtt sóbálvánnyá válva megfáradt fiatal gyerekeket látunk menetelni végeláthatatlan oszlopokban frontvonalról a hadifogoly-táborokba. Vonnegut is közöttük volt, fiatal közlegényként elfogták a németek és Drezda külvárosába szálllították, ahol vitaminokkal és ásványi sókkal dúsított malátaszörpöt gyártottak a német kismamák számára (közben persze bele-bele kanalaztak maguk is), éjszakáikat pedig a szinte teljesen kiürült ötös számú vágóhídon töltötték. A hústároló terem jelentette megmenekülésük, életben maradásuk zálogát.

"Akkor aztán abbamaradt az ágyúzás, és egy jól elrejtőzött német felszólította hangszórón az amerikaiakat, hogy rakják le a fegyvereiket és kezüket a fejük búbjára téve jöjjenek ki az 

erdőből, ellenkező esetben újrakezdik az ágyúzást. És abba se hagyják mindaddig, amíg az 

utolsó szálig meg nem halnak odabent. Így hát az amerikaiak lerakták a fegyvereiket, és 

kezüket a fejük búbjára téve előjöttek az erdőből, mert szerettek volna tovább élni, ha tehetik."

Ez egy viszonylag rövid regény, alig több, mint 170 oldal, de minden sora üt. Kissé kapkodó, kétségbesetten keresi az utat, hogyan is mesélhetné el ezt a borzalmat, amit akkor átéltek.  Vannak dolgok, amiket nem lehet a hagyományos módon elmesélni. Végeredményképpen arra jutunk, hogy ezt sehogy sem lehet elmondani, együtt állunk a döbbent csendben, a romok között és nézzük egy város értelmetlen halálát.

"Isten, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt,

amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon,

aminek a megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, 

hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között."

A kissé ügye-fogyott, magas és sovány Billy Pilgrim szemével látjuk az éveket, amint ide-odaszökkennek körülöttünk: születésétől fiatalkorán és a világháborús eseményeken át egészen haláláig tanúi lehetünk egy-egy életpillanatának, még a Tralfamador nevű bolygóra is elutazhatunk vele, ahol egy híres színésznővel kéjeleghet, miközben állatkertbe zárják, hogy a bolygó lakó tralfamadoriak nézhessék a földlakók életét. Miközben náluk minden hajszálegyenest másképp van, mint a földi életben.

"Nincs bevezetés és nincs középső rész és nincs befejezés, nincs időbontás,

nincs tanulság, nincsenek okok, nincsenek hatáskeltések. Amit mi a könyveinkben

annyira szeretünk, az az egyszerre meglátott számtalan csodálatos pillanat mélysége."

"Mellékesen szólva, Trout írt egy könyvet a pénztermő fáról. A levelei húszdolláros 

bankjegyek voltak. A virágai államkötvények. A gyümölcsei gyémántok. A fa vonzotta

magához az emberi lényeket, akik aztán ott, a fa tövében mind megölték egymást, 

és ebből nagyon jó trágya lett.
Így megy ez."

"Van okunk ünnepelni. Kerek negyven esztendeje, 1969-ben jelent meg első ízben ez a méretében szerény, irodalomtörténeti jelentőségét illetően azonban korszakos mű.

A szerző, ez a „tisztavérű” német, 1944-ben, alig huszonkét évesen, az amerikai hadsereg felderítőjeként német hadifogságba esett a belga hadszintéren. Drezdába vitték. Nem sokkal a háború befejezése előtt a brit légierő porig égette az ékszerdoboz-szépségű barokk kórházvárost. Bosszúból. Coventryért, Londonért. Néhány óra alatt százharmincötezer ember, csupa öreg, gyermek, asszony és hadirokkant égett szénné. Katona egy sem akadt köztük. Vonnegutnak és társainak jutott a feladat, hogy a közparkokban hatalmas piramisokat építsenek a hullákból, és elhamvasszák őket.

Tömegmészárlásról alighanem teljes képtelenség katartikus, ráadásul mulatságos könyvet írni. A szerző maga huszonöt éven át kísérletezett vele, mire végül megszületett a nevezetes „Drezda”-kötet, s általa a világméretű Vonnegut-kultusz. 1969 óta millió és millió példány fogyott el a könyvből.

Az írót nemcsak hazájában, de az egész bolygón afféle prófétaként tisztelik. A groteszk, az abszurd, a fekete humor apostola ő. Meghalt, mégis elevenebben hat, mint valaha.

E kétnyelvű kötet főhajtás a megrendítő erejű alkotás és Kurt Vonnegut géniusza előtt."

10/10

Kiadja a Maecenas Kiadó, mely 2009 óta kétnyelvű formában jelenteti meg a mester legfontosabb műveit – vagyis a magyar nyelvű szöveg mellett az első amerikai kiadás fakszimile változata is megtalálható ugyanabban a könyvben - anélkül, hogy a fotelből kikászálódnánk, már bele is kezdhetünk angolul. Az ötös számú vágóhíd mellett magyarul és angolul is olvasható a Mesterlövész, az Időomlás, idén áprilisban jelenik meg a Kékszakáll, majd júliusban a Macskabölcső.

Oldalszám: 404

Fordította: Nemes László