Elrabolt életek

"Történetem egy tikkasztó augusztusi éjszakán kezdődik, olyan helyen, ahol még sosem jártam."

Lisa Wingate: Elrabolt életek

Végre egy idei könyv is hazajöhetett velem a könyvtárból (hála az előjegyzési lehetőségeknek). Ezt a könyvet igazából azért szerettem volna elolvasni, mert sokan ajánlották, sokfelé jött velem szembe és úgy gondoltam, valami, ami népszerű, akár tetszhet is. 

Folyami cigányok (kép forrása: Lisa Wingate blogja)

Így is lett. Lisa Wingate nálunk elsőként megjelent könyve, az Elrabolt életek gyakorlatilag a 1920-50 között működő Tennessee-i Gyermekotthonok Egyesületének felháborító és kritikán aluli működését hivatott megmutatni egy kitalált családon keresztül. Történetünk 1939-ben egy hajón kezdődik. A Foss család tagjai folyami vándorcigányokként élnek a Missisippi-n Árkádia nevű folyami otthonukban (a saját kis királyságukban): Briny, az apa, Queenie az anyuka és az öt lurkó. Egy este Queenie vajúdni kezd, a szülés a megszokottól eltérően nagyon nehezen zajlik, és a bábaasszony kétségbeesve kéri az apát, hogy vigyék az asszonyt mihamarabb a közeli, memphis-i kórházba, különben sem az anya, sem a gyerekek (!) nem élik meg a reggelt. A szülők elindulnak a kórházba a félholt Queenie-vel és a gyerekcsapat a legidősebb (12 éves) Rill vezetésével a hajón marad. Hamarosan rendőrségi és gyámhatósági emberek érkeznek értük és tudtukon kívül a Georgia Tann vezetése alatt álló gyermekotthonba szállítják őket. Itt aztán teljesen felfordul az hamar örökbe adják gazdag és befolyásos családoknak, Rill együtt marad Fern nevű kishúgával, a vadóc Cameliát pedig szörnyű tragédia következtében örökre elveszítik. A történet másik szála napjainkban játszódik ezzel párhuzamosan. A befolyásos politikus család tehetséges üdvöskéje, a harmincas Avery egy különleges idősotthoni találkozást követően nyomozni kezd egy idős asszony, May után és rájön, hogy valamilyen közeli kapcsolat lehet a nagymamája, Judy nagymama és az idős May között. A nyomozás egészen a partmenti városkába, Edistóba vezet, ahol belép a képbe az ingatlanügynök Trent, és Avery élete fenekestül felfordul, tokától bokáig. Nyilván lehet sejteni, hogy a két szál majd valahol összeér, ám a részletek lassan, fokozatosan kerülnek napvilágra.

életük, a rengeteg gyerek között próbálnak összetartani, a felnőttek kegyetlenségeit átvészelni és valamiképpen visszajutni a szülőkhöz. A kisebb testvéreket, mivel gyönyörű göndör fürtjeik ellenállhatatlanná teszi őket,

A hírhedt Georgia Tann egy gyerekválogató partin

A szerző jegyzeteiben hosszasan ír arról, hogy a gyermekotthon ebben az időben valóban így működött, a gyerekeket gyakorlatilag elrabolták a családjaiktól, majd jó pénzért gazdag, befolyásos, híres embereknek örökbe adták őket. Mindez ebben a fantasztikus országban, a lehetőségek és az amerikai álom hazájában. Komolyan mondom, számtalan könyv által találkoztam már olyan történelmi ténnyel akár a közelmúltból is, melyek megdöbbentenek, hiszen a világ egy része még mindig felnéz az államokra, és követendő példának tartja az életmódját. 

Az más kérdés, hogy nyilván ott is élnek olyan családok, melyek nem alkalmasak egy fél gyerek felnevelésére sem, és sajnos ez valahol kiütközött ebben a történetben is, hogy ugyan a sztori fiktív, ám még itt sem volt minden olyan fényes és szép a folyami cigánycsaládban, és bizony kérdéses, hogy alkalmasak voltak-e a gyerekek nevelésére, mindenesetre az intézkedés mikéntje szörnyű és embertelen.

Jó könyv, olvasmányos, elszomorító és a szereplőkkel rendesen végigizguljuk ezt a több, mint 400 oldalt, nem unatkoztam egy percet sem. Remélem az írónő többi könyve is kijön magyarul, alig várom őket!

Edisto - pont ilyennek képzeltem! kép forrása: google.com

-->

Magammal viszlek

Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Eddig nagyon melléfogtam a kortárs olasz írókkal, az utolsó reménységem Ammaniti volt. És nem csalódtam. A magammal viszlek egy korai regénye, ám csak most (most... szóval 2009-ben) került kiadásra nálunk a nagy sikerű Én nem félek és Ahogy Isten parancsolja kötetei után.

A sztori egy apró olasz faluban játszódik, messze az Isten háta mögött.A 12 éves Pietro Moroni tipikusan az a fiú, akit kifognak a többiek: csendes, visszahúzódó, bátortalan, de okos és elég intelligens. Otthon is veri az alkoholista apja - nem mellesleg anyja tiszta depressziós és bogyókon él, bátyja kicsit fogyatékos. Pietro viszont eldicsekedhet azzal, hogy a suli legszebb csaja, Gloria, a legjobb haverja és még merész álmai is vannak: gimnáziumba menni és egyetemre járni. Graziano, a link nőcsábász, a kiöregedett filléres zenész szintén új álmokkal áll elő: befűzi a szexi táncoslány, Ericát, hazamegy a poros kis falujába vele és családot alapít, majd farmerboltot nyit.
Ez a két szál számtalan melléktörténettel bonyolítva húzódik a regényen át, míg végül keresztezi egymást. Közben megismerjük Ischiano Scalo agyafogyott, antiszociális, már-már elmebajos lakóit, és nagyon-nagyon örülünk, hogy csak a könyv lapjain...

Olvasás közben teljesen ledöbbentem magamon: ez nem az én stílusom, ez nem az én könyvem, és NEM BÍROM letenni! Csak faltam és faltam a lapokat... Annyira mocskos és annyira élvezetes Ammaniti stílusa. Annyira kíváncsi voltam, hogy mi fog még történni, mi lesz Grazianoval, milyen elmebeteg szereplő lép még a képbe, hogy az kimondhatatlan. Közben persze van benne trágárság, obszcenitás, durvaság, szex.... Szóval kifejezetten az a 18 karikás fajta, ami mégse veti el a sulykot annyira, hogy felháborítson.
Ammaniti, mi a titkod, mivel bilincseled magadhoz ennyire az olvasót???

A könyv borítója nem igazán tetszik, olyan semmitmondó, megérdemelt volna valami érdekesebbet...

Tuti, hogy a többi Ammanitit is el fogom olvasni. Idén jelent meg az Én és te című könyve, ami eddig a legrosszabb értékeléseket tudhatja magáénak (sajnos).

"Semmire sem gondolni nagyon nehéz.

Ez az első dolog, amit meg kell tanulnia annak, aki jógázni kezd.

Próbálkozol, gyűröd az agyad, az jár a fejedben, hogy ne gondolj semmire, és máris megette a fene az egészet, hiszen ez is egy gondolat.
Nem, nem könnyű." 

Európa, Budapest, 2009 
496 oldal 
Fordította: Matolcsi Balázs

10/10

Tükör által homályosan

"A dolgokat tükör által, homályosan látjuk. Olykor megkopik egy kicsit a tükör felszíne, ilyenkor átláthatunk a tükör másik oldalára. Többet láthatnánk, ha eltávolítanánk a felszínt, de akkor magunkat nem láthatnánk többé."

Jostein Gaarder: Tükör által homályosan

Korábban A történetárust ajánlottam Nektek, aminek a legfőbb vonzereje a történet eredetisége. Ezért vagyok már régóta kíváncsi Gaarder többi könyvére is, így most elővettem a norvég író 1993-as könyvét.
Nem sokkal karácsony előtt olvastam, és mivel a könyv karácsonykor játszódik, ráadásul nagyon szép, megható történet, úgy gondolom, tökéletes volt az időzítés.

Cecilie súlyos beteg, a napjait a szobájában, többnyire az ágyában tölti. Már hónapok óta. Minden egyes nap. Karácsonykor is...

Egyik nap új barátot szerez a nagy magány közepén: Ariel látogat el a szobájába. Ariel, aki Isten angyala. Beszélgetni kezdenek, az életről, az angyalokról és az emberekről. Annyira érdeklődnek egymás világa iránt, hogy fogadást kötnek: Cecilie elmeséli Arielnek, milyen a földi élet, milyen érezni az esőt a bőrünkön, milyen megkóstolni a karácsonyi pudingot, milyen érzés sírni. Cserébe Ariel beavatja Ceciliet az angyalok titkaiba: hol élnek, miként jutnak be a kislányok szobáiba, milyen az életük.

"– Régóta tűnődöm ezen… Eddig egy űrhajós sem látta Istent, de még egy kósza angyalt sem.
– Tudomásom szerint az agykutatóknak sem sikerült nyakon csípniük egyetlen gondolatot sem. Gyanítom, hogy az álomkutatók helyzete sem más az álmok terén. Mégsem mondod azt, hogy álmok és gondolatok nem léteznek.
– Tényleg nem mondom." 

Ez egy pityergős könyv. Nem is kell sokat magyaráznom. Egy haldokló kislány az angyalkájával beszélget karácsonykor. Engem megérintett, minden sorát faltam... És persze többször elmosolyogtam magam, még többször eleredtek a könnyeim.

"– És mama… megígérem, hogy meggyógyulok. 

– Persze, hogy meggyógyulsz.
– Mama, csak én mondhatom, hogy meggyógyulok. Amikor ti mondjátok, azt hiszem, hogy csak szívóztok velem.
– Ne beszélj butaságokat!
– Csak nem sírsz, mama?
– Dehogy, dehogy – mondta mama és megdörzsölte a szemét.
– Hát, én úgy látom, könnyes a szemed.
– Ugyan már! Hagymát vágtam, mielőtt feljöttem.
– Mama, megint sírsz."

A stílus most is nagyon tetszik, a könyv olvastatja magát. A történet eredetiségében sem találtam kivetnivalót. Gaardernek nagyon jó a fantáziája. Érzelgős, de nem túlságosan, tele van idézhető mondatokkal, de nem hatásvadász.Hiába, no. Gaarder jól ír.

"Annyi mindent szeretnék érteni. Például azt is, hogyan válik érthetővé az a láthatatlan hang, amely a torkotokból tör fel, majd a szátokon át kiszabadul a levegőre, hogy azután valakinek a szűk füljáratán keresztül lavírozva eljusson egy zselészerű szervig, az agyig, amely értelmezi. És épp ilyen lenyűgözőnek találom, ahogyan a szavakat formáljátok. Néha olyan gyorsan beszéltek, hogy a szavak valóságos folyamként ömlenek ki a szátokon. Az a benyomásom, hogy ilyenkor nem mindig gondoljátok végig, hogy mit szeretnétek mondani."

Azon gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon tényleg vannak-e angyalok, és ha igen, milyenek lehetnek. Tényleg eljönnek-e hozzánk a halálunk előtt. Tényleg átsegítenek-e bennünket a túlvilágra. És egyáltalán, milyen érzés lehet tudni, hogy hamarosan meghalunk. Hogy lehet így élni, amíg tényleg be nem következik. Mivel segít magán az ember ilyenkor. Vajon Cecilie-nek a fantáziája indult el vagy valós az, amit megélt.

"– Ajaj, akkor te a karácsonyfa illatát sem érzed? 

– Bizony nem. Az angyalok nem érzik az illatokat sem. 

– Ezt igazán sajnálom.

– Megpróbálod leírni a fa illatát?

– Nagyon friss az illata, kicsit kesernyés, kicsit az őszi avaré. És van benne valami édeskés is. A karácsony illatát félig a fenyő adja, ehhez járul még a káposzta, a füstölő illata. Nagypapa szivarjainak illatáról sem feledkezhetem meg, de ez már talán sok a jóból. 

– Érzitek a fény illatát is? 

– Nem, tulajdonképpen nem, de egy kicsit más az illata a fenyőnek, amikor feldíszítjük és meggyújtjuk rajta az égőket. De csak egy kicsit. Viszont fontos része a karácsonyi hangulatnak. "

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki szeretne egy megható történetet, egy szép mesét olvasni. Aki nem fél a könnyeitől, és akit hasonló dolgok (is) foglalkoztatnak, mint engem (is).
Még jobban érdekelnek a további könyvei, így biztosan előrébb veszem őket a várólistámon. Egy olyan író, akire érdemes időt fordítani...

"– Az emberek gyakran árnynak képzelik az angyalokat, akik ég és föld között lebegnek, testetlenül… – kezdte az angyal. 

– Én is így képzeltem – jegyezte meg Cecilie.
– Pedig éppen fordítva van. Számunkra ti vagytok törékenyek és légiesek. Ha belerúgsz egy kőbe, megsérted a lábad. Ezzel szemben, ha én rúgok bele egy kőbe, nekem átfut rajta a lábam. Mintha ködgomolyba rúgnék."

10/10

Ókút

Gyakran megkérdezte tőlem, olyankor is, mikor még semmi fogalmam nem volt anyanyelvem elvont főnevei világáról, magához szorítva, nála szokatlan, komoly szenvedéllyel, nem haragszom-e rá amiatt, hogy élek. Mit tudtam én akkor, hogy valami ilyenkor mégiscsak áthatolhatott bátorsága páncélján, hogy hirtelen kétség fogta el, szabad volt-e a számára legdrágábbat, engem, életre hívnia, s ezzel rám zúdítani mindazt, amit a jövő, egy véges emberélet számomra kínban, megalázásban, sikertelenségben, veszedelemben tartogathat. Minden alkalommal megnyugtattam, nagyon boldog vagyok, hogy élhetek, akkor hirtelen eszementen vidám lett, mint aki iszonyú súly alól szabadult fel, táncolt, énekelt.

Szabó Magda: Ókút

 A Régimódi történet után ajánlom, hiszen annak folytatásaként is értelmezhető. Dolna gyerekkoráról szól, szüleiről, szomszédairól, barátairól, a régi Debrecenről (!), arról, hogyan lett ő író (hiszen más nem is lehetett volna). Szinte hihetetlen, mennyire emlékszik gyermeki látásmódjára, gondolataira, hiedelmeire. Gyermeklélektani könyvnek sem utolsó: hogyan érintette, amikor ráeszmélt szülei és saját mulandóságára, amikor felfedezte a szülei hibáit, amikor szembesült a szerelemmel, szexualitással, bűnnel, stb. Nem hiába szeretem én Szabó Magdát, no!

"Nyilván olyan ösztönösen idegenkedtem a hazug idilltől, ahogy a sós vagy a savanyú íz vonzott legkisebb korom óta, nem az édes."

Sokszor gondolkodtam már azon, hogyan tudnám jellemezni Szabó Magda könyveit, mi az amiért annyira közel állnak hozzám és amiért annyira szeretem olvasni. Nem jöttem rá a legjobb szóra, de talán az lehet mögötte, hogy annyira személyes, és valahogy eléri azt, hogy azt hiszem, ezt a könyvet nekem írta, a történetét most nekem meséli. Ráadásul az az érzésem, hogy mélyen őszinte az, amit elém tár...

Az Ókút fejezetei Dolna gyermekkorának egy-egy meghatározó élményét, életének egy-egy területét mesélik el. Közben képet kapunk arról, hogy milyen különleges családba született, anyja és apja írói vénával megáldott, kissé különc emberek voltak, akik nélkül soha nem lehetett volna az a Szabó Magda, akit ma ismerünk. Közben fel-felbukkannak a múlt sötétségében a régi történetek, a régen élt rokonok, akik nagy mértékben befolyásolták a család életét. 

"És akkor történt velem valami, sose jöttem rá, miért, mitől, és miért éppen akkor. Bámultam utána, ahogy távolodott, és hirtelen megéreztem, hogy egyszer elveszítem örökre. Egyszer úgy fog elindulni a fekete szárnyak suhogásában, hogy nem fordul vissza, hogy nem jön meg soha többé, hogy ostobaság, amit kitaláltam az elfutásról meg a menekülésről, a halál van, kivédhetetlen, eljön érte, anyámért is, értem is, és egyszer mind ott leszünk majd abban az érthetetlennek és felháborítónak érzett sírban, virág felettünk, a nevünk kőbe vésve, és éppúgy nem fogunk tudni válaszolni és jelet adni egy felettünk álló kisgyereknek, mint ahogy nekem nem tudnak szólni az ősök. Csak álltam, meredten, holtra válva, még egy perc, és befordul a sarkon, eltűnik előlem, eltakarják a házak, máris olyan messze jár, hogy alig látni. Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni."

Mit is mondhatnék ajánlásképpen? Aki szereti az őszintét és az emberit, az olyan regényeket, melyek megmutatják honnan indultunk és hova jutottunk, azoknak ez tetszeni fog, abban biztos vagyok.

 10/10

"Nincs, aki utánam kiáltson, felnőtt vagyok, sem apám, sem anyám."

Szabó Magdától olvastam már (és írtam is róla):
Az ajtó
Régimódi történet

 

Ibrahim úr és a Korán virágai

"Furcsa, hogy ugyanazokhoz a szavakhoz mennyire más érzések járulhatnak. Amikor Ibrahim úrnak mondtam, hogy papa, nevetett a szívem, megtelt a tüdőm, ragyogott a jövő."

Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai

Számomra ez a könyv teljesen Előttem az élet 2. Mivel azt szerettem, ez is tetszett. De még a főszereplő kissrácot is Momonak hívják. Valahol ez egy igazi tündérmese, hiszen jóságos és bölcs Ibrahim urak a földön sajnos nagyon ritkán fordulnak elő, Momoból viszont megszámlálhatatlan.

Schmitt Momoja Párizs külvárosában lakik, a szegény negyedben, ahogy ő mondja: de jó lenne Párizsban élni. Hiszen amit ő lát, az nem az Eiffel-torony, nem az Avenue des Champs-Élysées. Nem, ehhez semmi köze. Ő nélkülöz és szegény. Őt magára hagyták. Konzervet kell lopnia a boltban, hogy legyen egy kis pénze. Ez a sanyarú igazság. Mindeközben csuda jó fej és kedves. Óh, Ibrahim urak... miért nem vagytok Ti sokkal többen ezen a világon...?

"Ibrahim úrtól tökéletes fegyvert kaptam. Az egész világot végiglövöm a mosolyommal."

Hopp egy mosoly. Ez a mosoly is talált.

9/10

Varjak tava

Egy fiú feláldozza a nagyszerű jövőjét a testvéreiért. Húga, Kate, mélyen elássa a múltat és a gyermekkorát. A sors azonban úgy hozza, hogy szembe kell néznie a régi dolgokkal és önmagával.

Mary Lawson: Varjak tava

Észak-Ontario egyik kisvárosában játszódik a történet, Kate, Matt, Luke és Bo egy szörnyűséges baleset folytán hamar árvaságra jut. A két fiú nagy jövő előtt áll, de mi legyen a kislányokkal? Elvigyék őket a rokonok és szakadjanak el a testvérek egymástól? Matt nagy áldozatot hoz a testvéreiért: lemond az egyetemről és gyámsága alá veszi a kisebbeket... 

Kate felnő és a nagyvárosban, testvéreitől messze zoológusként dolgozik. Barátjával való kapcsolata kezd komolyra fordulni, mindössze egy bibi van: Daniel szeretné megismerni Kate családját. Vajon Kate miért került érzelmileg olyan távol a testvéreitől? Szégyelli őket vagy talán saját magát? És mi a helyzet a kisvárosban élő Pye-családdal, milyen átok sújtja őket? Miért van az, hogy a nagyapa, apa és a fiú felesége is szenved a boldogtalanságtól a hatalmas farmon?

Nagyon érdekes könyv volt a Varjak tava. Annyira életszerű a történet, hogy az elképesztő, olyan árnyaltak a szereplők és olyan finoman hangolt az egész sztori, hogy mindig azon gondolkodtam olvasás közben, hogy nem lehet ennek az egésznek mégis valami valóságtartalma...?

Egyébként kissé szomorkás, lassan kibontakozó, lélekboncolós típusú regény, mégis nagyon olvasmányos, olyan, amit szívesen vettem kézbe újra és újra. Szép külcsín, értékes belbecs.

10/10

Előttem az élet

"Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a beton hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek. Ismerek egy csomó kiskrapekot az én esetemmel, akik mindenféle szamárságot beszerválnak maguknak, de én nem fogom az élet seggét nyalni, hogy boldog legyek. Nem fogom megjátszani magam az élet kedvéért, szarok rá, sose láttuk egymást. Ha majd törvény szerinti nagykorú leszek, lehet, hogy terroristának állok, repülőeltérítéssel meg túsz-szedéssel, mint a tévében, hogy követeljek valamit, még nem tudom, mit, de biztos, hogy nem nyalóka lesz."

Émile Ajar: Előttem az élet

Elolvastam: 2011. július 25.

Az Émile Ajar tulajdonképpen írói álnév. Méghozzá a Romain Gary álnevű író álneve. Akinek eredeti neve talán Roman Kacew lehetett új korában.

Olyan sokat hallottam már erről a könyvről, de soha semmi konktrétumot. Ez keltette fel az érdeklődésemet igazán.

A szöveg tele van obszcén szavakkal, amelyek engem nagyon szoktak zavarni, de most itt elnéztem felettük, belepasszoltak a sztori légkörébe. A helyszín a '60-as, '70-es évek külvárosi, bevándorló négerekkel, arabokkal, lecsúszott zsidókkal zsúfolt Párizs utcái. Történetünk főszereplője Momo (Mohamed), aki pechjére "kurvagyerek" - amint pár oldallal később megtudtam az nem azt jelenti, amire számítottam (abban az esetben le is tettem volna a könyvet), hanem anya egy "skricinél" dolgozó prosti. Mivel az ilyen nők gyermekeiket ne tudják ellátni, a szakmából kiöregedett vénlánynál helyezik el őket havi apanázsért, mint esetünkben a zsidó Rosa mama. A lényeg az, hogy egyetlen kötődésük a világhoz ez az asszony. Aki megöregszik és megbetegszik...

"Az élet, az egy olyan izé, ami nem való mindenkinek."

Momo közben elmondja a véleményét a nagy büdös életről, a valóságról és a világról. Igaz minden szava, úgy ahogy az le van írva. Nem is tudok mást hozzáfűzni.

Engem nyomasztott ez a könyv, de mindenképpen páratlan.

Aki nem bírja magát viszafogni, máris olvashatja a MEK-en.

Romain Gary is és más is

9/10

Ne engedj el...

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Elolvastam: 2011. április 4.

Ismét fantasztikus könyvet találtam: a Ne engedj el.... egy nehezen megfogható regény, mely azt gondolom, alternatív valóság is lehetne, hiszen nyugodtan alakulhattak volna így a dolgok a közelmúltban....

A regény első része egy Hailsham nevű magániskolában játszódik, ahol a gyerekek speciális környezetben, a külvilágtól teljesen elzárva élnek és tanulnak. Felügyelők vigyázzák a mindennapjaikat, nagy hangsúlyt kap a kreativitás és a művészet, illetve a Vásárok, amikor lehetőségük van egy-két relikviát vagy használati tárgyat szerezni a külvilágból. Hamar ráébredünk, hogy ez nem az a tipikus angol magániskola, ahol dárga pénzen taníttatják a dúsgazdagok a gyerekeiket, hanem valami egészen más. A hangsúly három diák, Ruth, Kath és Tommy hármasán van, annál is inkább, mert Kath szemszögéből ismerkedünk meg az életükkel és létük céljával.

Szerintem ez egy nagyon érzelmes regény, de egyáltalán nem a hagyományos szempontból. Olyan gyerekek, majd később fiatalok mindennapjaiba nyerünk bepillantást, akiknek az első perctől fogva ismert az életük miértje, célja, nincsenek kérdések, sem további válaszok. Az első pillanattól fogva úgy élik az életüket, hogy nem reménykedhetnek, nem kérhetnek, nem kérdezhetnek. Így az életük telis-tele van lemondással, kimondatlan, ám nagyon is hétköznapi álmokkal és vágyakkal. Szerintem fantasztikus az a nyugalom, amellyel élik a mindennapjaikat, az, hogy sohasem jut eszükbe fellázadni, megváltoztatni az egészet.

Nagyon tetszett a történet puzzle-jellege, mindenki emlékezett egy-egy elejtett mondatra, pillantásra a gyermekkorából, együtt próbálták helyrerakni a kirakó darabjait és eljutni a nagy felismerésig. Rengeteg titok és érthetetlen utalgatás, elharapott mondandó, és egy titokzatos, megközelíthetetlen Madame. 

Közben szerelmek, érzelmek jönnek-mennek, mindenki éli az életét, a fiatalok szétszóródnak az ország különböző pontjaiba. De vajon Angila eldugott csücskében, Norfolkban vajon minden megtalálható, ami elveszett?

Nem tudok olyat említeni, ami nem tetszett. Szerettem a karaktereket is, szerintem nagyon szépen kidolgozottak. Nehezen tudjuk megérteni őket, hiszen mi családban, igényekkel, vágyakkal nőttünk fel és a szerencsésebbeknek sok minden teljesült is, életünk tele van meglepetésekkel és fordulatokkal és persze fogalmunk sincs az értelméről. 

Nyugodt, könnyen olvasható stílusban íródott a regény, így - mivel feszít a kíváncsiság, vajon mi az értelme mindennek - gyorsan és könnyen haladunk vele.

(A közelmúltban ez a könyv is a megfilmesítettek sorsára jutott, kissé szkeptikusan fogok leülni és megnézni, hiszen az utóbbi időben csalódtam a filmes átiratokban.)

És persze rátaláltam a dalra, mely vissza-visszatérően felcsendül a képzeletbeli világban, melyet a könyv teremtett. Illik ehhez a kissé melankolikus, kimondatlan álmoktól elnehezült légkörhöz.

"A harmincas évei elején járó Kathy gyermekkorában a festői angol vidéken nevelkedett, a Hailsham nevű magániskolában. Itt a gyerekeket óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük, jólétük nem csupán önmaguk számára döntően fontos, hanem a társadalom számára is, melynek tagjaivá lesznek.

Kathy már jó ideje túllépett az idilli múlton, ám amikor váratlanul felbukkan az életében két iskolai barátja Hailsham-ből többé nem áll ellen az emlékek csábításának. Így hát mialatt megújul, és megszilárdul barátsága Ruth-szal, és miközben Tommy iránti egykori tinivonzalmát tápláló érzések kezdenek szerelemmé érni, Kathy felidézi a Hailsham-ben töltött évek emlékeit. Feleleveníti az együtt cseperedő fiúk és lányok boldog életét, melynek nyugalmát nemhogy zavarta volna, inkább növelte elszigeteltségük. Ám másféle emlékek is felmerülnek: különös félreértések, zavaró ellentmondások, és mindezek arról árulkodnak, hogy valamiféle sötét titok bújt meg Hailsham – talán csak látszólagos – biztonságot ígérő falai között. A tisztánlátáshoz vezető visszatekintés felismerései következtében a barátoknak szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely felnőtt létüket is meghatározza, új dimenzióba helyezi.A napok romjai című film alapjául A főkomornyik szabadsága, valamint az Árva korunkban világszerte igen népszerű szerzőjének legújabb regénye már több nyelven óriási sikert aratott. Hosszú hónapokra felkerült a bestseller-listákra Londontól Kanadáig és rövid fél év alatt számos irodalmi díjjal – sőt még egy-két sci-fi – műnek járó elismeréssel is – jutalmazták. A megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó regény a csalóka látszatot levetkőzve rendkívüli érzelmi mélységet tár fel – talán Ishiguro minden korábbi regényénél kitűnőbb művet kap kézbe az olvasó."

10/10

Kiadja a Palatinus Kiadó.
Kiadás éve: 2006.
A mű eredeti címe: Never let me go...
Fordította: Kada Júlia
Oldalszám: 317

Isten tényleg mindent lát?

Viviane Villamont: Kisdarázs

Elolvastam: 2010. szeptember 17.

Kisdarázs, Kisdarázs,
Orra hegyén pattanás,
Nincsen neki szárnya,
Nem repül a bálba.

A II. világháború utáni években járunk a vidéki Franciaországban valahol egy eldugott kis faluban. Viviane története bárhol és bármikor játszódhatna, a probléma sajnos ma is aktuális: felelőtlen és önző szülők és egy tragikus sorsú kisgyerek.

Egyes szám első személyben olvashatjuk egy pici lány életének 4 kőkemény évét, amelyben elhagyja édesanyja, majd elválnak a szülei, miközben egy az egyház által fenntartott árvaházba kerül. A fülszöveg szerint ez a francia írónő saját életét elbeszélő regény. Sok helyen olvastam, hogy a szöveg túl egyszerű. Számomra mégis sok irónia, nagy igazság megjelenik a regényben, egyébként szerintem egy 5-6 éves kislány szájába túl komoly, egy felnőtt szájába pedig túl egyszerű szöveg - valahogy így lehetne elhelyezni. Lehetséges, hogy egy felnőtt agy próbált gyermekérzelmeket előhívni, gyermekemlékeket megjeleníteni, de mégis ott bujkál valahol a többet élt ember bölcsessége. Akinek már tudnak nagyot hazudni, aki átlát a szitán.

 

Emellett ez egy apácás könyv, néhol Diderot-tól Az apácát idézte számomra. Nem vagyok valami nagyon jártas szerzetes-apáca kérdésben, de mégis elgondolkodtató, hogy ezt a zárt világot miért tüntetik fel sokan (akik beleláttak) olyan negatív színben. Mert itt nem látszik a kegyetlenség? Isten valóban mindent megbocsát néhány Üdvözlégy árán? Azt gondolom, sokan ismernek olyan "mélyen vallásos" embert, aki a bármikor-enyém-a-feloldozás jegyében embertelenebb, mint a többi. Hiszen erről szól a történelem: Isten nevében bármit lehet. Egy pár alkalommal kinyílt a zsebemben a bicska....

A kedvenc szereplőm mindenképpen Viviane volt, akár az írónő, akár a gyerek-Viviane-t nézzük (mikor melyikből volt több), hiszen olyan tiszta és ártatlan mindvégig, hogy jó olvasni. Úgy éreztem, az apját többször próbálták pozitív karakterként beállítani, ezt betudom a csaknem feltétlen gyermeki szeretetnek, ami sok mindent megbocsát, ám számomra majdnem olyan bűnös volt, mint az anya. Ha alkohollal átitatott agyát arra használta volna, hogy valóban a gyereke érdekeit nézi, sokkal könnyebb élete lehetett volna Kisdarázsnak. Az anyjáról nyilván szót sem ejtek, mert nem érdemli meg.

Összességében rövidke, nagyon haladós olvasmány, ám néhol annyira dühítő és indulatokat ébresztő, hogy muszáj letenni. Érdemes elolvasni, mert sok elgondolkodtató üzenetet hordoz magában. De a belőle készült filmet akkor sem nézem meg. Egyvalamit hiányoltam: miért a Darázs és a Kisdarázs....?

Fülszöveg:

Viviane Villamont-nak ez az első regénye francia kritikusai szerint igazából önéletrajz, egy boldog, bár különös falusi gyerek és egy boldogtalan zárdanövendék története. Ebben a vérlázítóan komisz sorsú kislányban annyi életöröm, erő, humor és tehetség van – írójában pedig könnyedség, nyelvi lelemény és ha úgy tetszik, vagányság –, hogy szerencsére jobban hasonlít Ajar vagy Queneau gyerekszereplőire, mint a világirodalom tragikus gyerekhőseire.

8/10