Távoli órák

Kate Morton: Távoli órák

Nagyon ritkán adok ki pénzt könyvre, összességében könyvet több, mint egy éve nem vásároltam, akción kívüli kötetet pedig szerintem lassan két éve nem vettem (kivéve ajándékba). Kate Morton új könyve azonban annyira vonzott magához, hogy miután hiába reméltem, senkitől sem kaptam meg karácsonyra, így a januári pangásban boldoggá tettem az egyik nagy könyvkereskedés ügyfélszolgálatát. 

És nem bántam meg, az ilyen könyv az, amit szeretek otthon tudni a polcomon, amit elő fogok venni máskor is. Már megfogni is jó volt ezt az igencsak testes, ám szép kiadású kötetet.

A Felszáll a köd nagyon tetszett az írónőtől, ám ha lehet az élvezeteket fokozni, akkor a Távoli órákban megmutatja hogyan! 

Megint két szálon fut a történet: Edie (1992-ben) nyomozni kezd, édesanyja, Meredith múltja ügyében,Milderhurst nevű kastélyba, ahol három igazi furcsaság él, az idős Blythe nővérek tengeti mindennapjaikat: a keményfejű Percy, az érzékeny Seraphina és az őrült Juniper. Ebbe az egészbe belekeveredik a régmúlt, a Blythe-család ősei, egy század első felében íródott könyvsiker, Az iszapember, egy Tom Cavill nevű jóképű író, egy betemetett tó a kastély mellett, egy tűzvész, mely emberéletet követelt. Továbbá elsiratott szerelmek, elfeledett "szépremények", nagyratörő álmok. Edie kutakodásai között olyan titkokra bukkan, melyekre lelke legsötétebb bugyraiban sem számított...

mikor édesanyja kézhez kap egy rég elveszett levelet, melyet valaki még a második világháború idején adott postára. A nyomozás során Edie eljut egy

Kate Morton mesterien bánik a szavakkal, a Távoli órák hangulata annyira hátborzongató, hogy leírni sem tudom (mivel én nem bánok olyan jól a szavakkal...). Ez egy olyan igazi ódon lépcsőkön mászkálós, érdekes árnyékokon, halk reccsenéseken megrettenős, izgalmas könyv. Számomra letehetetlen volt.

10***/10

Az Idő Ura

Mitch Albom: Az Idő Ura

Imádom Mitch Albom írásait, a Csak egy kis hit kell soha nem fog kikerülni a kedvenceim közül. Az Idő Ura című kötetről azt hittem, hogy az előbbi könyv olvasásával nagyon hasonló érzések fognak átjárni, de nem így lett. Ez a könyv kevésbé hatott a női "sírhatnékomra", ám annál jobban elgondolkodtatott. 

Az Idő Ura olyan, mint egy legenda. Dor, aki a messzi-messzi ősidőkben él (ám már a homo sapiens idején) abban a szerencsés helyzetben van, hogy nagyon innovatív személyiséggé ért. Így aztán olyan dolgok kezdték el foglalkoztatni, amelyek soha senkit őelőtte. Ez a dolog pedig az idő. Nehezen megfogható, megérthető valami, ő mégis erre törekedett. Dor büntetést érdemel az egész emberiség sorsát rossz irányba terelő kísérletei miatt: örök életet kap és egy barlang mélyén hallgathatja az emberek könyörgő szavait.

Két hang kelti fel különösen a figyelmét: az egyik egy szerelmes kamaszlány, Sarah hangja, aki folyton azt kéri, hogy álljon meg az idő. A másik a dúsgazdag, középkorú Victor, aki azt kéri, hogy adjanak még neki időt. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lehetett az élet az idő fogalma nélkül. Mindig a kisgyerekek jutnak eszembe, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent az, hogy "5 perc és jövök csak megkavarom a levest" vagy "ne türelmetlenkedj, 10 perc é hazaérünk". Ez nagyfokú nyugalmat és talán ugyanakkora szorongást is kiválthat belőlük, hiszen nem tudják, mikor is jön el az, amit ígérünk. De ha mi nem "fertőznénk" őket állandóan időpontokkal, vajon nem csak a nyugalom maradna-e? Ezt nem tudom, mindenesetre Dor óta mindenkinek az a sorsa, hogy megbéküljön az idővel és annak múlásával...

10/10

Animus Kiadó, 2013.

A zsidó menyasszony

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

Erről a könyvről azért írok, mert több, mint a felét elolvastam. Na igen, abbahagytam. Miért is?

Nos, adott egy fiatal csajszi napjaink Budapestjén - ő Saci. Pszichológushallgató, keresi önmagát, a helyét a családban, a világban. Úgy nem igazán megy neki.  Néha leissza magát, bulizik. Néha vagdossa magát. Elégedetlen az alakjával. Szóval nagyon tuti választás a pszichológia szak. Ja, és amúgy zsidó, de ennek az elején kevés jelentősége van. A másik főszereplőnk egy nagyon cinikus, megmondom-a-tutit-típusú fiatal zsidó srác, aki azért arra képtelen, hogy rendet tegyen a lakásában - ő Belga. Na most ezek ketten kapcsolatba kerülnek, olyan se veled, se nélküled módon. És még elkeverednek ilyen-olyan zsidó közösségekbe is, meg a könyv harmadánál Izraelbe, ahol mindenféle érdekes zsidókkal találkoznak. Belga még mindig cinikus. Saci meg nagyon keresi magát és nagyon izgatja ez a zsidóság-kérdés.

Szóval itt meguntam. Nem is tudnám elmondani, hogy úgy igazán milyen is ez a két fiatal, de egy biztos: valami irdatlanul ellenszenvesek nekem. Annyira taszítottak, hogy nem bírtam kivárni az útkeresés végét (pedig általában szeretem az ilyen gyökérkutatós, kissé spirituális dolgokat), olyat tettem, ami velem ritkán esik meg: félretettem a könyvet, és mivel szerencsémre könyvtári példányról volt szó, vissza is vittem gyorsan.

Arra azért kíváncsi lennék, mennyire fest hű képet a mai zsidóságról, különösen a fiatalokról, hiszen valahol ez egy elég zárt világ, és  természetesen számomra rendkívül érdekes.

Az egész könyvben a legszebb a borító - ez a medál nagyon tetszik nekem :)

Tükör által homályosan

"A dolgokat tükör által, homályosan látjuk. Olykor megkopik egy kicsit a tükör felszíne, ilyenkor átláthatunk a tükör másik oldalára. Többet láthatnánk, ha eltávolítanánk a felszínt, de akkor magunkat nem láthatnánk többé."

Jostein Gaarder: Tükör által homályosan

Korábban A történetárust ajánlottam Nektek, aminek a legfőbb vonzereje a történet eredetisége. Ezért vagyok már régóta kíváncsi Gaarder többi könyvére is, így most elővettem a norvég író 1993-as könyvét.
Nem sokkal karácsony előtt olvastam, és mivel a könyv karácsonykor játszódik, ráadásul nagyon szép, megható történet, úgy gondolom, tökéletes volt az időzítés.

Cecilie súlyos beteg, a napjait a szobájában, többnyire az ágyában tölti. Már hónapok óta. Minden egyes nap. Karácsonykor is...

Egyik nap új barátot szerez a nagy magány közepén: Ariel látogat el a szobájába. Ariel, aki Isten angyala. Beszélgetni kezdenek, az életről, az angyalokról és az emberekről. Annyira érdeklődnek egymás világa iránt, hogy fogadást kötnek: Cecilie elmeséli Arielnek, milyen a földi élet, milyen érezni az esőt a bőrünkön, milyen megkóstolni a karácsonyi pudingot, milyen érzés sírni. Cserébe Ariel beavatja Ceciliet az angyalok titkaiba: hol élnek, miként jutnak be a kislányok szobáiba, milyen az életük.

"– Régóta tűnődöm ezen… Eddig egy űrhajós sem látta Istent, de még egy kósza angyalt sem.
– Tudomásom szerint az agykutatóknak sem sikerült nyakon csípniük egyetlen gondolatot sem. Gyanítom, hogy az álomkutatók helyzete sem más az álmok terén. Mégsem mondod azt, hogy álmok és gondolatok nem léteznek.
– Tényleg nem mondom." 

Ez egy pityergős könyv. Nem is kell sokat magyaráznom. Egy haldokló kislány az angyalkájával beszélget karácsonykor. Engem megérintett, minden sorát faltam... És persze többször elmosolyogtam magam, még többször eleredtek a könnyeim.

"– És mama… megígérem, hogy meggyógyulok. 

– Persze, hogy meggyógyulsz.
– Mama, csak én mondhatom, hogy meggyógyulok. Amikor ti mondjátok, azt hiszem, hogy csak szívóztok velem.
– Ne beszélj butaságokat!
– Csak nem sírsz, mama?
– Dehogy, dehogy – mondta mama és megdörzsölte a szemét.
– Hát, én úgy látom, könnyes a szemed.
– Ugyan már! Hagymát vágtam, mielőtt feljöttem.
– Mama, megint sírsz."

A stílus most is nagyon tetszik, a könyv olvastatja magát. A történet eredetiségében sem találtam kivetnivalót. Gaardernek nagyon jó a fantáziája. Érzelgős, de nem túlságosan, tele van idézhető mondatokkal, de nem hatásvadász.Hiába, no. Gaarder jól ír.

"Annyi mindent szeretnék érteni. Például azt is, hogyan válik érthetővé az a láthatatlan hang, amely a torkotokból tör fel, majd a szátokon át kiszabadul a levegőre, hogy azután valakinek a szűk füljáratán keresztül lavírozva eljusson egy zselészerű szervig, az agyig, amely értelmezi. És épp ilyen lenyűgözőnek találom, ahogyan a szavakat formáljátok. Néha olyan gyorsan beszéltek, hogy a szavak valóságos folyamként ömlenek ki a szátokon. Az a benyomásom, hogy ilyenkor nem mindig gondoljátok végig, hogy mit szeretnétek mondani."

Azon gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon tényleg vannak-e angyalok, és ha igen, milyenek lehetnek. Tényleg eljönnek-e hozzánk a halálunk előtt. Tényleg átsegítenek-e bennünket a túlvilágra. És egyáltalán, milyen érzés lehet tudni, hogy hamarosan meghalunk. Hogy lehet így élni, amíg tényleg be nem következik. Mivel segít magán az ember ilyenkor. Vajon Cecilie-nek a fantáziája indult el vagy valós az, amit megélt.

"– Ajaj, akkor te a karácsonyfa illatát sem érzed? 

– Bizony nem. Az angyalok nem érzik az illatokat sem. 

– Ezt igazán sajnálom.

– Megpróbálod leírni a fa illatát?

– Nagyon friss az illata, kicsit kesernyés, kicsit az őszi avaré. És van benne valami édeskés is. A karácsony illatát félig a fenyő adja, ehhez járul még a káposzta, a füstölő illata. Nagypapa szivarjainak illatáról sem feledkezhetem meg, de ez már talán sok a jóból. 

– Érzitek a fény illatát is? 

– Nem, tulajdonképpen nem, de egy kicsit más az illata a fenyőnek, amikor feldíszítjük és meggyújtjuk rajta az égőket. De csak egy kicsit. Viszont fontos része a karácsonyi hangulatnak. "

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki szeretne egy megható történetet, egy szép mesét olvasni. Aki nem fél a könnyeitől, és akit hasonló dolgok (is) foglalkoztatnak, mint engem (is).
Még jobban érdekelnek a további könyvei, így biztosan előrébb veszem őket a várólistámon. Egy olyan író, akire érdemes időt fordítani...

"– Az emberek gyakran árnynak képzelik az angyalokat, akik ég és föld között lebegnek, testetlenül… – kezdte az angyal. 

– Én is így képzeltem – jegyezte meg Cecilie.
– Pedig éppen fordítva van. Számunkra ti vagytok törékenyek és légiesek. Ha belerúgsz egy kőbe, megsérted a lábad. Ezzel szemben, ha én rúgok bele egy kőbe, nekem átfut rajta a lábam. Mintha ködgomolyba rúgnék."

10/10

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

"Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam."

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Elolvastam: 2011. július 31.

Nagyon híres regény, rengeteg változatban feldolgozták. Millió fajta színpadi mű és musical alaptörténetéül szolgált, de a leghíresebb mégis az 1940-ben bemutatott, kifejezetten hátborzongatóra sikerült Hitchcock-film (főszerepben: Laurence Olivier és Joan Fonatine).

Olvasás után hányan jártak álmukban Manderley-ben?

A kísérteties hatást keltő, ódon kastélyban, a rododendronok és azaleák között, ahol a szél se rebben és az ablakokat hatalmas vörös bársonyfüggönyök szegélyezik. A hold sejtelmes fényével öltözteti fel a régi, sokat látott épületet...

A fiatal, szegény (és szerencsétlen...) noname főszereplőnk, akinek saját személyisége annyira jelentéktelen, hogy a könyv végére érve sem ismerjük meg a nevét, fizetett társalkodónőként Monte Carlo-ban üdül, és megismerkedik az özvegy Mr. de Winter-rel. Persze azonnal belezuhan a jóképű pasasba, aki nem sokat teketóriázik és a nagy korkülönbség (42 vs. 19) ellenére feleségül veszi a bárgyú fiatal lányt, és egy rövidebb nászút után magával cipeli Manderley-be. Az ifjú Mrs. de Winter hirtelen jött boldogsága ezennel hirtelen távozik is, hiszen a régi, pompázatos kastélyban minden az előző feleség, Rebecca nevét suttogja - ami nem is meglepő, hiszen az öltözőszéke még ki sem hűlt a popsija után: mindössze 10 hónap telt el a tragikus halála óta. A szolgálók is kifejezetten Rebecca-pártinak tűnnek, főleg a múmia-fejű aszott öregasszony, Mrs. Danvers, aki gyászában azzal szórakoztatja magát, hogy főhősnőnket riogatja úton-útfélen, illetve keresztbe tesz neki, ahol tud. Lassan kezd úgy tűnni, hogy sem Manderley, sem a szolgálók és rokonok nem tudják nélkülözni az attraktív és csodálatos Rebeccát, ami még nem is lenne baj, ha nem válna Mr. de Winter feje időről időre búskomorrá. Hősnőnk szenvedése a tiszteletére adott estélyen teljesedik ki, mikor is Mrs. Danvers élete legnagyszerűbb "tréfáját" eszeli ki (már amennyire tréfának lehet nevezni az ilyenfajta kegyetlenkedést). Rebecca halála persze nem titok senki előtt: éjszaka vitorláshajójával felborult a nagy szélben és a kabinba zárva vízbe fúlt. Nade mi van, ha mégsem? Kinek lehet még köze ehhez az esethez? Kinek állhatott útjában a világ legcsodálatosabb fiatalasszonya?...

Lassú léptekkel haladunk előre a történetben, a sztori utolsó egyharmada tipikus krimivé válik szerintem. Addig inkább misztikus, kísértetes, rémüldözős és lélegzet-visszatartós. 

Az írónő hangulatkeltése fantasztikus, a leírások nagyon tetszettek. Teljes valónkkal be tudunk lépni a Manderley-i kastélyba. Bírtam a szereplőket is, még Mrs. de Winter ostobasága és naivitása felett is szemet lehetett hunyni.

Pont amikor már kezdene ellaposodni a történet, az írónő a fejünkhöz vág egy-egy megdöbbentő fordulatot és máris tágra nyílik a csipánk. Nincs elszundikálás. Egy percre sem. 

Negatívum volt számomra, hogy picit lassan indult be a sztori, de nyugodt körülmények között olvasva (szigorúan 80-as szívfrekvencia alatt!) a leírásokba is bele lehet veszni, a kastélyhoz vezető sötét ösvény mellett megérinthetjük ujjaink hegyével a lágy szellő fuvallatára finoman mozduló rododendronok leveleit...

A kötet rengeteg kiadást megélt már, nekem a fenti, romantikus (nyálas) regénynek imponáló borítóval van meg, tuti, hogy soha nem tettem volna magamévá, ha csak a borítót látom.

10/10