2011. augusztus 2., kedd

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya



"Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam."

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Elolvastam: 2011. július 31.

Nagyon híres regény, rengeteg változatban feldolgozták. Millió fajta színpadi mű és musical alaptörténetéül szolgált, de a leghíresebb mégis az 1940-ben bemutatott, kifejezetten hátborzongatóra sikerült Hitchcock-film (főszerepben: Laurence Olivier és Joan Fonatine).

Olvasás után hányan jártak álmukban Manderley-ben?


A kísérteties hatást keltő, ódon kastélyban, a rododendronok és azaleák között, ahol a szél se rebben és az ablakokat hatalmas vörös bársonyfüggönyök szegélyezik. A hold sejtelmes fényével öltözteti fel a régi, sokat látott épületet...

A fiatal, szegény (és szerencsétlen...) noname főszereplőnk, akinek saját személyisége annyira jelentéktelen, hogy a könyv végére érve sem ismerjük meg a nevét, fizetett társalkodónőként Monte Carlo-ban üdül, és megismerkedik az özvegy Mr. de Winter-rel. Persze azonnal belezuhan a jóképű pasasba, aki nem sokat teketóriázik és a nagy korkülönbség (42 vs. 19) ellenére feleségül veszi a bárgyú fiatal lányt, és egy rövidebb nászút után magával cipeli Manderley-be. Az ifjú Mrs. de Winter hirtelen jött boldogsága ezennel hirtelen távozik is, hiszen a régi, pompázatos kastélyban minden az előző feleség, Rebecca nevét suttogja - ami nem is meglepő, hiszen az öltözőszéke még ki sem hűlt a popsija után: mindössze 10 hónap telt el a tragikus halála óta. A szolgálók is kifejezetten Rebecca-pártinak tűnnek, főleg a múmia-fejű aszott öregasszony, Mrs. Danvers, aki gyászában azzal szórakoztatja magát, hogy főhősnőnket riogatja úton-útfélen, illetve keresztbe tesz neki, ahol tud. Lassan kezd úgy tűnni, hogy sem Manderley, sem a szolgálók és rokonok nem tudják nélkülözni az attraktív és csodálatos Rebeccát, ami még nem is lenne baj, ha nem válna Mr. de Winter feje időről időre búskomorrá. Hősnőnk szenvedése a tiszteletére adott estélyen teljesedik ki, mikor is Mrs. Danvers élete legnagyszerűbb "tréfáját" eszeli ki (már amennyire tréfának lehet nevezni az ilyenfajta kegyetlenkedést). Rebecca halála persze nem titok senki előtt: éjszaka vitorláshajójával felborult a nagy szélben és a kabinba zárva vízbe fúlt. Nade mi van, ha mégsem? Kinek lehet még köze ehhez az esethez? Kinek állhatott útjában a világ legcsodálatosabb fiatalasszonya?...

Lassú léptekkel haladunk előre a történetben, a sztori utolsó egyharmada tipikus krimivé válik szerintem. Addig inkább misztikus, kísértetes, rémüldözős és lélegzet-visszatartós. 

Az írónő hangulatkeltése fantasztikus, a leírások nagyon tetszettek. Teljes valónkkal be tudunk lépni a Manderley-i kastélyba. Bírtam a szereplőket is, még Mrs. de Winter ostobasága és naivitása felett is szemet lehetett hunyni.
Pont amikor már kezdene ellaposodni a történet, az írónő a fejünkhöz vág egy-egy megdöbbentő fordulatot és máris tágra nyílik a csipánk. Nincs elszundikálás. Egy percre sem. 
Negatívum volt számomra, hogy picit lassan indult be a sztori, de nyugodt körülmények között olvasva (szigorúan 80-as szívfrekvencia alatt!) a leírásokba is bele lehet veszni, a kastélyhoz vezető sötét ösvény mellett megérinthetjük ujjaink hegyével a lágy szellő fuvallatára finoman mozduló rododendronok leveleit...

A kötet rengeteg kiadást megélt már, nekem a fenti, romantikus (nyálas) regénynek imponáló borítóval van meg, tuti, hogy soha nem tettem volna magamévá, ha csak a borítót látom.


10/10