„A szerelmet nem lehet leírni, Kathie, és nem lehet megmagyarázni. A szerelem végigkísér minket az egész életen. Olyan, mint egy lámpás, amelyet a kezünkben viszünk. Egy lámpás, amelyet kezünkbe adott az Úr. Először a gyermekes boldogság gyújtja meg, azután a romantika, azután az anyaság, azután, talán a kötelesség… Te, persze, nem tudod elképzelni, hogy kötelesség is lehet utat mutató fény, ugye, drágám? Pedig lehet… Igen, én azt hiszem, hogy a szeretet és a szerelem lámpás az asszony kezében.”
B. S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr
Elolvastam: 2011. május 12.
Hosszú-hosszú ideje már ez az első könyv, amit könnyeket hullatva ejtettem az ölembe az este csendjében, azzal a biztos tudattal, hogy mindig emlékezni fogok a hangulatára és azokra az érzésekre, amelyek életre keltek bennem az olvasás során. Pedig távolabb nem is állhatna tőlünk a könyv „főhőse”, Abbie Deal (született Abbie MacKenzie): életének tetemes részét nagy szegénységben és nélkülözésben tölti Iowa földjein korán özvegységre jutott édesanyjával és testvéreivel, majd saját családja körében a nebraskai végtelen préri közepén egy maréknyi fiatal családdal, akikkel együtt megalapítják Cedartown városát és magát az államot.
„A tölgyek koronája fölött, a Stove Creek mentén bronzszínű volt az ég, a jegenyék fölött vörös, a nyárfák fölött sárga, a legelők fölött zöld, s mindezt beburkolta az a fátyolszerű pára, amely se nem levegő, se nem füst, se nem napfény, de mind a háromból van benne valami.”
Fiatal, nincstelen házasokként nyugatra kényszerülnek települni, olyan vidékre, ahol a földet kicsit pénzért árusítják, ahol az indiánok még nagy veszélyt jelentenek a fehérekre. Küzdelmes élete középpontjában mindig a szeretet állt: kitartott férje mellet e legnagyobb csapások közepette is, gyermekeiért pedig lemondott álmairól, vágyairól. Érdekes módon az álmai tovább éltek hat gyermeke lelkében. Attól a naptól fogva, hogy elhagyta a családi fészket férje oldalán, nem volt alkalma újra látni édesanyja kerek arcát.
„A drámaírónak megvan az a kiváltsága, hogy akkor ereszti le a függönyt és akkor húzza fel újra, amikor akarja. A regényíró is pontot tehet a fejezet után, s akkor kezdheti a következőt, amikor akarja. Hónapokkal, évekkel később. De az élet fejezetei között nincsenek kellemes szünórák. Az élet az Idő gályarabja, mely könyörtelenül oda van láncolva zsarnokához. Akit három órakor szörnyű csapás ér, annak a négy órát is meg kell érnie, az öt órát is, a hatot is – s az első, sötét, irtózatos éjszakát is át kell szenvednie s fel kell ébrednie az első sápadt, gyötrelmes hajnalra.”
A történet nagyon gyorsan pereg, az évek egymás után szaladnak Abbie mellett (akárcsak mellettünk), ám vannak olyan pillanatok, amelyeket a maguk teljességében élhetünk meg vele, például utolsó gyermekének világrajöttét. Ettől függetlenül nem nagyon marad bennünk hiányérzet, számomra egy teljes egész regény ez, a maga egyszerű érzelmességével nagyon megható volt. És itt el is érkezünk ahhoz, hogy ez a távoli korban és világban élt asszony miben hasonlít mégis hozzánk olyan nagyon: tudott szeretni, leány volt és anya, feleség és barát – odaadással, szívvel-lélekkel.
„Abbie nem tudott szólni: kislánya esküvője napján nem szabad sírnia.
Megsimogatta, megcsókolta Margaretet, s ezer elsiratlan könnyén
keresztül – rámosolygott. És ti, akik láttátok anyátokat mosolyogni,
amikor elváltatok tőle – vagy ti, akik mosolyogtatok, amikor leányotoktól
búcsúztatok -, ti tudjátok, hogy minden mosoly között ez a legbátrabb mosoly.”
„Ó, ha az anyák hitének elegendő ereje volna,
nem lenne szerencsétlen ember a világon!”
Számomra nagyon érdekes volt a telepesek élete, az út, amely az amerikai földrész (fehérek általi) benépesedéséhez vezetett. Magam előtt láttam az ekhós szekerek végeláthatatlan áradatát, amint hosszú porfelhőt hagyva maguk után a préri csónakjaiként az új élet kezdetét szállítják a nyugati vidékek felé. Az eléjük fogott ökrök lassan bandukolnak a porban, a szekéren kicsiny gyerekeket ringató anyák. A családokat, akikben él a remény és hatalmas a kitartás a jobb életért való küzdelemben. Azt hiszem, valamilyen szinten mi magunk is telepesek vagyunk ezen a földön, hiszen a felgyorsult, rohanó világunkban olyan gyorsan kell alkalmazkodni a változásokhoz, olyan gyorsan áll feje tetejére az egész világ, mint azokban a régi időkben. Olvasás közben számos idézetet jelöltem be magamnak, hiszen szinte az egész könyv idézhető, nagy és egyszerű igazságok rejtőznek benne.
Az írónő pedig –
Bess Streeter Aldrich – a Deal család kortársaként maga is élt a prériken, így első kézből szerezte információit. A könyvből film is készült 1995-ben A mother’s gift címmel, nálunk persze új címet kapott - olyat, amiről soha senki nem fogja felismerni:
Talentum.
„Tudod, Sarah, azt hiszem, minden anya tartozik azzal a gyermekeinek,
hogy boldog karácsonyt teremtsen nekik. A gyermekkori karácsonyok emléke
egész életünkre megmarad. Én azt hiszem, azokból a gyermekekből, akiknek sok
boldog karácsonyuk volt: jó emberek válnak.”
10***/10
.jpg)
