Lala

"Már most egészen másképp néz ki az oliwai ház." (első mondat)

Jacek Dehnel: Lala

 

Ez az egyik legrégebbi könyv, ami a várólistámon  szerepel, valahogy mindig arrébb toltam. Talán a YA-borítókra hajazó, kissé hajmeresztő borító az oka? Nem tudom. Pedig a fülszöveget elolvasva a thrilleres borító egy viszonylag klasszikus családtörténetet rejt - ha nem is a klasszikus formában elmesélve.

Kötetünk főszereplője maga Helena Bienicka, alias Lala, aki az író, Jacek Dehnel nagymamája. Lala egész életében a családi legendákat meséli úton-útonfélen, ám legfőképpen unokájának. Ebből a mese-egyvelegből próbálja az író összerakni családja történetét, ám ő maga is hol elveszíti, hogy elkapja a fonalat.

Nagyon izgalmasan indul a kötet, szórakoztató nagyi, szuper stílus, leporolnivaló, kosztümös családi idill egy vidéki kúriában. Majd hamarosan jönnek a mindenféle rokonok és családtagok, néha a nagyi mesél, néha az író mesél a barátainak, a fonalat sokszor elveszítem, néha megtalálom. Nem mondom, hogy összeállt a fejemben a család, de az biztos, hogy nem is rajzoltam hozzá családfát - pedig kellett volna. Emléktöredékek sokasága, legendák, sztorik... és a végén kirajzolódik nem csak Lala, hanem a család bő száz éven átívelő története.

Erre a könyvre azt mondanám, hogy kétszer olvasós (minimum!); egyrészt nagyon jó a stílusa, másrészt van annyira nehéz olvasmány, hogy második olvasásra is tömérdek újdonságot fedezhetünk fel benne.
Számomra nem állt össze egy kerek egésszé, hanem homályban feltűnő képek sokasága maradt meg belőle, az örök tapogatózás maga. Többször éreztem úgy, hogy át lehetne formálni ezt a könyvet valami könnyebben emészthetővé is, hiszen el tudom képzelni, hogy nem mindenkinek van kedve olvasás közben egy fonal vége után kapkodni, amit soha nem érhetünk el.
Nem is tudom igazán megragadni a lényeget és ez a zavaró érzés végig velem volt olvasás közben.

"– Mit írogatsz? – kérdi a nagymama, fölemelve a szemét a folyóiratról.
– Regényt rólad, nagyi.
– Rólam? Egy ilyen fenéről?
– Miért fene? A csodálatos nagyiról.

– Hát, csodálatos az sohasem voltam. A hűtlenségem Julekkel… De ha én írnám meg, mindenről írnék benne. És?
– Hogyhogy „és”?
– Hogy megy?
– Rémesen. Semmi sem áll össze. Mert vagy időrendi sorrendben kell haladnom, aminek semmi értelme, hisz te sosem időrendben mesélsz, vagy szerteágazóan, de akkor senki nem igazodik el abban, miről van szó.
– Hát, akkor kétszer kell elolvasni.
– Ja, ez is egy hozzáállás."

 Így újraolvasva a kiemelt részeket mindenképpen kiemelném, hogy az író csodálatos visszaemlékezést írt arról a pillanatról, amikor ráébredt a múlandóság bizonyosságára:

"A fájdalmas, éles megvilágosodás pillanat volt ez – az egyetlen lehetséges mód, hogy az ember igazán fontos dolgokat tudjon meg. Talán a testvéremmel husánggal verekedtünk, tán egy jövendölő arkangyal türkizes-málnaszínű szárnyait rajzoltam épp, vagy a százlábú életét figyeltem meg egy oldalra gördített kő alatt. Lényegtelen. Az istenek megnyitották a mennyeket, a megvilágosodás fénysugarát küldték felém, és megmutatták – akárcsak mindenkinek –, hogy minden elmúlik. Rájöttem, hogy nincs a tárgyaknak tisztítótüze. Hogy senki nem vár már az elveszett levelekre, senki nem olvassa az elégett könyveket, a romok nem lesznek újból házzá, és a cserepek sem változnak vissza a nagymama csillogó-villogó étkészletének teáscsészéjévé. Az elveszett dolgok nem élek . a földben hevernek vagy a levegőben szállanak, temetetlen. Nem hárítottam el az ütést, az angyal formálódott tovább a rajzlapon, a százlábúak szertefutottak."

És a nagymama számtalan egyedi elképzelése, huncut pillanatai közül is kiemelnék egyet:

"– Hát, hisz… Tudod mit, legyünk őszinték, a nagyapád nem volt tökéletesen hűséges hozzám az együtt töltött sok-sok esztendő során. De végig tisztában voltam vele, hogy én vagyok számára a legfontosabb, márpedig ez a fontos. Különben meg olyan szép férfi volt, hogy a nők maguktól feküdtek be az ágyába. Aztán egyszer azt mondtam magamnak, hogy inkább legyen szép és jó férjem, aki időről időre félrelép, mint egy olyan, aki azért lesz hűséges, mert úgysem néz rám senki más."

És a nagyi emlékeivel homályba vesző kor homályba tűnő emlékeiről egy nagyon jó leírás, mely a saját nagyszüleim történeteit juttatták eszembe. Amikor őket elveszítettem, akkor jutott eszembe, hogy velük együtt egy egész világot elveszítettem és a korosztályukkal (100 évesek lennének már...) egy egész korszak tűnt le.

"Mennyi minden történt akkoriban! Suhantak a hetek és a hónapok, karácsony után húsvét lett, húsvét után karácsony. Karácsonyfaláncot aggattunk a fára, és a nagymama elmesélte, hogyan kapott lángra egyszer a ruhája, miközben a gyertyákat rakosgatta föl a fára. Az unokatestvére, Adas Bahr oltotta el.
– Unokatestvér, nagyi? Milyen unokatestvér?
– Brokl-ági rokon. Talán az anyám unokaöccse. Vagy a nagyapám húgának fia? Nem, mert a nagyapámnak nem volt húga. Akkor lehet, hogy másodunokatestvér, nem tudom. A lényeg, hogy eloltotta.
Valóban, ezzel képtelenség nem egyetérteni. Főképp, hogy a nagymamám lánglelkét soha nem lehetett könnyű eloltani, különösen fiatalkora esztendőiben."

Ahhoz képest, hogy azt hittem, nem tudok majd erről a könyvről egy sort sem írni, visszatekintve ez lett az egyik leghosszabb (bár kétségtelenül az egyik legamatőrebb) bejegyzésem és talán az egyik könyv melyből a legtöbb idézetet írtam ki magamnak az elmúlt években.

A ​Mandible család

 

"-Kézmosáshoz ne használj tiszta vizet!"

Lionel Shriver: A ​Mandible család 

2029–2047

 

Lionel Shriver az egyik kedvenc íróm, így nem csoda, hogy alig vártam már, hogy megjelenjen új könyve, ami egyben új műfaj is. Nem is tudom, hogyan kategorizáljam, számomra ez olyan soft-apokalipszis-regény, mindenesetre nagyon érdekes kérdést vet fel. Nem vagyok egy pénzügyben, közgazdaságban járta olvasó, ám azt tudom, hogy az Egyesült Államok államadóssága nem kevés és összességében a népesség eladósodása sem alábecsülendő.

Na most Shriver azzal a fantáziával játszadozik tovább a kötetben, hogy mi történik akkor ha az Egyesült Államokra lekapcsolják az internetet (ez enne az előzményünk), majd miután ezt sikeresen túléli, bedöglesztik a a dollárt, mely elértéktelenedik, az infláció elszáll, a megtakarítások elvesznek, a hitelek bedőlnek, és úgy általánosságában az államgazdálkodás csődbe jut. Ezt a szitut láttatja a közeljövőben egy jókora család szemével, ahol az öreg Madible (történetünk kezdetekor már a 100 felé közelít) tekintélyes vagyont halmoz fel. Ennek a vagyonnak nagy részét élvezik leszármazottai, unokái már változó mértékben és persze saját maga is. A történet a nagy összeomlást követően indul be igazán, mikor is az unokák és családjaik amennyien vannak, annyiféleképpen élik meg a szitut. A dúsgazdag pszichoterapeuta Avery például teljesen kiakad az életszínvonal-csökkenés miatt, a két lábon álló Florence azonban ügyesen szembenéz a változásokkal. Hogy tetézzük a bajt, még hazatér Franciaországból a hóbortos vénlány, Nollie, akiről szintén a családnak kell gondoskodnia, van egy lakójuk, Kurt, akit a hajléktalanságtól kell megmenteni és van Jarred, aki a messzi távolban farmgazdálkodást folytat. És ott van Florence fia, Willing, aki autodidakta közgazdász, ügyesen és jól átlátja a helyzetet, majd amikor cselekedni kell, nem riad meg semmitől. Unokatestvére, a csinos Savannah ugyanígy tesz, ám valami egészen más sül ki a dologból. És Goog, illetve Bing, a vicces nevű unokatestvérek is learatják a magukét. Láthatjuk, hogy egy ekkora gazdasági és társadalmi változás milyen hatást gyakorol a családokra, az amerikaiakra és különösen erre a dúsgazdag, szépreményű családra.

Közben a világpolitika dübörög, nagyhatalmi változások mozgatják a mindennapi ember életét: Mexikó gazdasági hatalommá, Kína és a Távol-Kelet abszolút hatalommá növik ki magukat. A világ hatalmasat fordul.
A történetvezetés érdekesre sikerült, azt hittem, átfogja ezt a közel 20 évet, ám ehhez képest az első három év nagy hangsúlyt kap, majd egy élet váltással 2047-ben találjuk magunkat és mellékes fejezetnek éreztem azt, hogy mi lett a családból és a világból ezalatt az időszak alatt, amikor nagyon is lényeges változások mentek végbe. Kicsit úgy éreztem, kellett volna még kapjunk abból, hogyan alkalmazkodtak az egyes szereplők és az Államok. Ugyanígy néhány szereplőt egész komolyan és közelről megismerünk, míg másokat sokkal kevésbé kidolgozva, csakúgy szőrmentén ismerhetünk meg.
A nyuggerpuki és a zselé kifejezéseket azért magamévá tettem :D

"Itt senki sem segít rajtad, hacsak nem akar, és ami még rosszabb, ehhez az kell, hogy kedveljen téged."

Lionel Shriver megint (még mindig!) nagyon jól ír, a történet szerintem a valósághoz egész jól közelít (abszolút hihető) és a regény mindvégig lekötött, elgondolkodtatott.

"Az amerikaiak mentális és fizikai egészsége országszerte rengeteget javult. Kövér emberek csak elvétve akadtak. Az allergia ritkaságnak számított, és ha valaki mostanság mégis arról beszélt, hogy tartózkodik a gluténtól, akkor azt egy falat kenyér valószínűleg meg is ölte volna. Az anorexiához és bulimiához hasonló táplálkozási zavarok megszűntek. Ha netán egy barát azt állítaná magáról, hogy depressziós, azzal valami szomorú dolog történt. Az életre-halálra menő rettegés árja után már senkinek sem maradt arra energiája, hogy féljen a pókoktól, a bezártságtól, vagy éppen attól, hogy

kilépjen a házból. A harmincas években a kifosztott patikák nagybani csődje, valamint az utcai drogok kápéért való beszerezhetőségének széleskörű ellehetetlenülése országszerte leszoktatta a függőket az anyagról. A konditermek bezártak, a személyi edzők pedig az izzólámpa sorsára jutottak. Viszont az, hogy saját maguk javítgatták az ingatlanaikat, művelték a kertjeiket, hogy üzemanyag-spórolás céljából gyalog jártak, és baseballütőkkel tángálták el a betolakodókat, lenyűgözően fitté tette az amerikaiakat. Miután a nemi átalakító műtétek nagy vonalakban megfizethetetlenek lettek, értelmét vesztette a nemi identitászavar diagnosztizálása. Ha egy nőnek férfias hajlamai voltak, erőteljes, szögletes mozgást vett fel, és bokáját a térdén vetette keresztbe, így mindenki vette az üzenetet, és a gesztikuláció is elegánsabb volt. Ahogy az álmodás lenyomta a drogokat, úgy a szexuális fantáziálás is mindig tisztább, kellemesebb, és nem utolsósorban olcsóbb módja volt egy egész seregnyi szeszélyes hajlam kiélésének, mint a fantáziák megvalósításának durva, fájdalmasan tökéletlen élménye. Senkinek nem volt se pénze, se ideje, se türelme semmiféle nyavalyához. Nem arról volt szó, hogy az amerikaiak a furcsaságokra gerjedtek volna, csak egyszerűen már nem érezték szükségét, hogy tegyenek ellenük."

Mikecs Anna: Altató

 

„Aki nem sír, nem kiáltoz, annak angyal kis kertet hoz, lesz benne egy szép fa, minden ágán aranyalma, kis fészek, meg kis madárka, kék a lába, zöld a szárnya, s azt énekli csengő hangon, aludj, aludj már galambom.”

 

Gerlóczy Márton 

Mikecs ​Anna: Altató

"Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi árnyék. Édesanyámat követem."

Számomra elég későn esett le, hogy amit a kezemben tartok az - mindamellett, hogy egy remek családregény, Áprily Lajos élettörténetét, családtörténetét is magába foglalja. Abszolút élvezetes volt, még akkor is, ha nehezen olvasható. Első olvasatra gördülékeny, cselekményes könyvnek tűnik, de figyelem! Egy pillanatra sem éri meg elkalandozni. Nem szeretnék spoilerezni, de nagyon tetszett az elbeszélő szemszöge, ami ugyan csak néha-néha (többnyire a fejezetek elején) egyértelmű, mégis ad egy kissé hátborzongató, fojtogató fűszerezést az egész kötetnek. Több generáció, elsősorban női szemszögből/szempontból láttatott családtörténete ez, melynek nőtagjai generációról generációra hasonló fickókat választanak életük társául (mint az szokott lenni) és sorsuk is hasonlóan alakul. Az író dédmamája, Schéfer Ida, és nagymamája Jékely Márta életének története adja a könyv alapját, a tőlük fennmaradt számtalan emlékirat, a korabeli levelezések, naplóbejegyzések alapján rakta össze az író családja történetét, mely egy apró erdélyi faluból, Nagyenyedről ered Schéfer Ida és Jékely (később Áprily)Lajos házasságával, és bő 150 éven, háborúkon, országszakadáson át ível egészen Budapestig. Gyermekük, Jékely Márta első férje, Mikecs László, rövid kapcsolatuk, majd nagyon várt első gyermekük Mikecs Anna vonalán folytatódik történet, majd László, később Anna halálával vesz Márta élete teljesen új fordulatot. Második férje, a szobrász Mészáros Dezső és nehézségekkel, lemondásokkal teli házasságukról és közös életükről olvasva azt gondolom, Márta mindössze végigszenvedi, végighánykolódja az életet, nem éli és nem élvezi egyetlen percig sem, mindössze passzív résztvevője, elszenvedője annak.  

"Lajos sokat mesélt Mártának arról, hogy a családban a nők mindig szerencsétlenek voltak, úgy beszélt erről, mint valami törvényszerűségről, ami elől nincs menekvés, és Márta arra gondolt, ő ugyan biztosan nem áll majd be ebbe a sorba, és bármi történjék is, kiáll magáért, és boldog élete lesz."

Szenvednek is, való igaz, ám kimélyült szenvedéstudatok és a szenvedés megélése mindegyiküknél fokozott, ami nem tette őket különösebben szimpatikussá.

A regény szerkezete és a rengeteg történés, sallangmentes nyelvezet nagy odafigyelést kíván. Soha nem lehet tudni, a következő fejezetben mely idősíkban és mely családdal folytatjuk, lehet ugyanazzal, ám sokkal korábban vagy egy másikkal más helyen. Nincs lazítás. Szóval igazi élvezet ez a könyv, családregények kedvelőinek kötelező darab. A végére azért agy-izomlázam lett! :)

"Bejárják a Házsongárd környékét, isznak egy forrásból a sűrű fák alatt, majd a hosszú sétányon leülnek egy padra, ahol Lajos borostyánvirágból kirakja Ida nevét, borostyánlevélből megformál egy kis mirtuszvirágot, melyet a kalapja szalagjához, egy szál gyöngyvirágot pedig a kabátja gallérjára tűz, és azt mondja, még három nap múlva is viselni fogja. Ida kedvenc virágjából, a télizöldből, a bokrok aljáról csokrot szed. A pad támlájára fekete festékkel valaki ezt írta : felejthetetlen napok."

A könyv borítója pedig egyszerű és csodaszép, és a könyvbemutató kapcsán elhangzott a csodás porceláncsésze története is: a családi készlet egy darabja, mely elásva vészelte át a két világégést. És ez az információ ihlette a szerző nemrégiben megjelent új könyvét, a Nézd csak, itt egy japán! című kötetről van szó, mely a porceláncsésze története mellett az író kalandjairól számol be a csodabogár japán fotóművésszel.

Érdemes felkeresni a kötethez készült Facebook-oldalt is, ahol további adalékok, műhelytitkok kerülnek megosztásra.

"Kicsi virágnak hívtalak,
s most csak árnyék vagy, kicsi árnyék.
Hívogatók a sugarak,
s állok, mintha kezedre várnék.
Talán úgy volna jobb nekem,
ha én is halványabbra válnék,
s együtt járnánk a réteken:
te is árnyék s én is csak árnyék."

A múlt sebei

Bruce Machart: A múlt sebei

A történet Amerika egy messzi-messzi vidékén, Lavaca megyében, Dalton városában játszódik, ahol nagyrészt cseh származású betelepültek élnek. 1895 februárjában megszületik Karel Skala, negyedik fiúgyermeke édesanyjának, Klarának, aki már nem nevelheti föl gyermekét, mert a szülésbe belehal. Apja, Vaclav Skala belezápul felesége elvesztésébe, és négy fiát úgy dolgoztatja a könyörtelen Vadnyugaton, mint az igáslovakat szokás - ezért köti össze a négy fiút a ferde nyak nevezetű testi fogyatékosság egy életen át. Történetünk középpontjában Karel áll, aki kilóg testvérei közül, hiszen sohasem ihatta édesanyja tejét, nem ismerhette ölelését, és még az apa is őt hibáztatja Klara haláláért. 

A komor hangulatú regényben nagy hangsúlyt kap a földbirtokosok harca minden talpalatnyi négyzetméterért, ám van egy leheletnyi romantikus szál is, ami ebben a sötét és kegyetlen világba bele sem illik: Karel beleszeret egy spanyol származású nagybirtokos csinos lányába, Gracielába, ami tovább bonyolítja testvéreivel való viszonyát. A család alakulásába harminc év betekintést kapunk, a történet 1924 decemberében ér véget.

Nem egy könnyed nyári könyv, ám egészen egyedi, olvasmányos stílusban megírt történet, mely állítólag az cseh származású író saját családtörténetén alapul. Úgy láttam, kevesen olvasták itthon (a moly szerint), így fontos megemlíteni, hogy Cormac McCarthy Nem vénnek való vidék c. kötetéhez hasonlítják, így a rajongóknak biztosan tetszeni fog.

Dalton város, 1900-as évek

Anyavalya

"A cipőboltban anyám undorral forgatta a kezébe adott műbőrdarabot, néha megjegyzést tett krokodilbőrből készült cipőkről, amikről persze a szocialista eladónő mit sem tudhatott, végigpróbáltatott velem legalább tíz sejtelmesen egyforma pár csizmát, végül megkérdezte:
– Mondja, kisasszony, ehhez nem adtak ormót? – egy ideig szerettem volna ilyenkor megsemmisülni, de később már izgatott érdeklődéssel szemléltem, hogy nem unta meg.
– Ormót? – kérdezett vissza a kisasszony kötelező jelleggel, és zavartan belenézett a dobozokba, hogy hátha ott találja. – Nem, nem adtak – válaszolta a végén.
– Akkor ezért olyan ormótlan! – csapott le anyám boldogan, hogy ismét sikerült."

Sándor Erzsi: Anyavalya

Nagyon érdekes könyv volt. Sándor Erzsi gyakorlatilag saját édesanya életét meséli, kettejük kapcsolatát, ami saját élettörténetéhez vezet (hiszen mindannyian egy nagy egész részei vagyunk…). Élvezetes stílusban, egy nem mindennapi élet, tele kihívásokkal, fájdalmakkal, veszteségekkel.
Izgalmas anya-lánya kapcsolat, egy nehéz születés, egy nehéz elválás és minden, ami közte van.

Rengeteget mosolyogtam olvasás közben, lendületes, finom iróniával, humorral átszőtt történet mindez. Néhol kifejezetten intim és személyes, ezt pedig a könyvben közzétett fotók is fokozzák. 

Olvasás közben sokat gondolkodtam azon, hogy milyen nagyszerű lehet egy ilyen egyszerű és nagyszerű könyv által örök életet nyerni...

-->

Ómama ​nyaklánca

Silingi Terézia: Ómama ​nyaklánca

Igazi családregény

 

Milyen érdekes lehet ismerni egy család életét ekkora részletességgel - méghozzá az 1800-as évek első felétől! A Zimber-család történetével ismerkedhetünk meg a lapokon, igencsak kapaszkodni kell, hiszen a család számos taggal rendelkezik, sokfelé járnak a világban és főként számtalan érdekes fordulat, megdöbbentő esemény történik az életükben. Ez egy nagyon vastag (két téglányi) kötet, ám meg sem érződik a mennyiség, hiszen gyorsan haladunk az időben és az élvezetet korabeli fényképek is elősegítik. A stílus inkább egyszerű, egy (beházasodott) leszármazott szájába adható, hétköznapi inkább, de élvezhető. A család élete mellett természetesen bepillanthatunk Promontor, azaz későbbi nevén Budafok fejlődéstörténetébe is.
Számomra a leginkább lebilincselő a kötetben a családi összetartás, mely a családi legendák fennmaradásában szépen leszűrhető, hiszen a kötet eleje is meglepően részletes, így azt gondolom, a családi szájhagyomány mindenképpen figyelemre méltó lehetett a Zimber-család életében. Meglepő volt és a tetszett az írónő saját személyére vonatkozó (néha fájdalmas) őszintesége és öniróniája, ezért külön pirospontot érdemel.
Azt gondolom, amikor valaki családfa-kutatásra adja a fejét, titkon reménykedik abban, hogy ehhez hasonló komplex, emberi és mindent átfogó, erőteljes hangulatú történetet kap kezébe a családjáról és nem csak neveket, évszámokat, száraz adatokat, melyeket a képzelettel és a fantáziával ugyan ki lehet tölteni, ám sohasem lesz olyan valóságos és életteli, mint ez a könyv, a Zimber-család élete.
(Tetszett, főleg a könyv első fele.)

-->

A sziget

Victoria Hislop: A sziget

Nagyon régóta szemezek a könyvvel, egy lepratelep története, kinek ne lenne érdekes?! Aztán jobban belelapozva rögtön meglepődök, hogy a könyv egy modern leprakolóniáról szól, ne bibliai korban játszódó történetre számítsunk! Szpinalonga szigete, mely közvetlenül a Kréta melletti partoknál fekszik, a 20. században népesítették be leprabetegek egész Görögországból. Teljesen más körülmények között éltek ott az emberek, mint előre elképzeltem! Ám ettől függetlenül Szpinalonga mégiscsak egy temető, semmilyen módon nem hagyhatta el élő ember a szigetet, akit egyszer oda száműztek. Egészen 1957-ig, mikor is végre felkutatták a lepra ellenszerét, ami reményt adott és szabadulást adott a kolónián élőknek (is). Számomra döbbenetes tény, hogy egészen eddig az időpontig a világ egyik legősibb, ismert kórokozójú betegsége gyógyíthatatlan volt...!

Szpinalonga története mellett egy krétai család élete is kibontakozik, melynek tagjai - nagyon szomorú - de generációról generációra kapcsolatba kerülnek a leprával. Alexis, főhősnőnk, családtörténetét kutatva ismerkedik meg Eleni, dédanyja és leányai szomorú sorsával. Az biztos, hogy Alexis Fielding élete teljesen megváltozik, mikor megismeri a múltját. Egy igazi generációról generációra típusú családregény bontakozik ki a szemünk előtt, és amikor pont jönne a mélypont, a "ki kihez és miért megy férjhez" típusú dilemma kezdené leragasztani a szemhéjaimat, akkor egy nagy csattanóval fordul a sztori (legalábbis számomra).

Másfajta könyvet vártam, ám nagyon is tetszett, amit kaptam. A könyv hangulata kissé nyomasztó, ám a tájleírások varázslatosak, végig Krétára vágytam olvasás közben (és ez eddig egyáltalán nem volt jellemző rám!).

Füli:

"Egy fontos, az életét meghatározó döntés előtt Alexis Fielding szeretné megismerni anyja múltját. De Szófia sosem beszélt erről. Csak annyit mondott, hogy mielőtt Londonba költözött, egy kis krétai faluban élt. Amikor Alexis úgy határoz, hogy Kréta szigetére utazik, levelet küld lányával egy régi barátnőjének, és megígéri, hogy tőle majd többet tud meg. Alexis megérkezik Piakára és elcsodálkozik, hogy a falutól nem messze van Szpinalonga szigete, Görögország egykori leprakolóniája. Aztán felkeresi anyja barátnőjét, Fotinit, és végre megtudhatja, amit Szófia egész életében titkolt: dédanyja, Eleni és lányai, a háború, szenvedély és tragédiák érintette család élettörténetét. Kiderül, milyen bizalmas viszony fűzi a szigethez és hogyan tartja őket fogságában a titok…"

9/10

Mostohák

"-Nem is értem, miért hívják ezt esküvőnek - mondta valaki a háta mögött."

 

Joanna Trollope: Mostohák

Kicsit sem könnyű olvasmány ez a könyv. Annyira életszagú, hogy az már fáj. Társadalmunk tipikus (és nagyon is gyakori) jelensége a mozaikcsalád. 

Josie és Tom Carven elváltak. Josie magával viszi a kisfiát, a 8 éves Rufust új házasságába Matthew-val, aki pedig előző feleségétől, Nadine-tól született 3 sértett és sérült gyermekét dobja a "közösbe": Beckyt, Rory és Clare-t. Tom még legelső házasságából van két fiatal felnőtt gyermeke, Lucas és a bonyolult lelkületű Dale. Nadine eközben a talpon maradással küszködik. Tom új, harmadik asszonya, Elizabeth, a kedves és egyszerű aggszűz, a kapcsolatukért küzd, de ez cseppet sem egyszerű Dale mellett. 

Nagyjából ez a felállás, olyan, mint egy szappanopera, de sajnos nagyon is életszerűen megrajzolt, szomorú sorsok és igazi boldogtalanság világlik ki a szereplők életében. Mindannyian elvesztettek valamit, keresnek valamit, amit soha nem fognak már megtalálni. A gyerekek közben szenvednek, azért küzdenek, hogy a felszínen tudjanak maradni, és a gyermeki ragyogás helyett fásultság, szomorúság költözik a szemükbe. 

Nehéz ebben a bonyolult és szövevényes viszonyrendszerben bármi olyat kialakítani, ami jó, ami mindenkinek megfelel. Olyat pedig, ami a boldogsághoz hasonlít, teljességgel lehetetlen.

Sosem értettem, miért olyan magas a válások száma ma a nyugati világban. Biztos közrejátszik a család fogalmának elértéktelenedése, az, hogy az "eldobjuk a régit és újat veszünk" attitűd már nem csak a mosógépekre igaz. De azt nehezen tudom megérteni, hogy miért hagyjuk, hogy ebben a zűrzavarban elvesszenek a gyermekeink, akik a legtöbbet veszítenek: a talajt a lábuk alól. Joanna Trollope könyve bárhol és bármikor játszódhat, akár a szomszédban is - és ez benne a szomorú. 

Nagyon jól megírt, életszagú könyv.

-->

A hársak felett az ég

Theresa Révay: A hársak felett az ég

És íme a folytatás!  Ritka, hogy egymás után olvasom el egy sorozat darabjait, de így az igazi. A hangulatban még benne vagyunk, a szereplők ismerősek. A hársak felett az ég mindenképpen arra született, hogy önállóan, a Párizs fehér fényeitől függetlenül is élvezhető legyen, ezért nagy vonalakban az írónő ismerteti "az előző részek tartalmát" - ahol ez szükséges. Mégsem gondolom, hogy magában jó olvasmány, hiszen a karakterek az első kötetben bontakoznak itt, ebben a könyvben nem feltétlen értjük a miérteket és a hogyanokat. 

Párizs, 1944. és Berlin 1945.

Helyszíneink továbbra is nagyrészt Párizs és Berlin. 1944, mikor is Párizs számára eljött a felszabadulás, illetve 1945, amikor Berlin átélte a poklok poklát. Párizsban mindeközben káosz uralkodik, jegyrendszer van, hiány mindenből, és persze az új vezetők próbálnak leszámolni a náci kollaboráns franciákkal. Berlinben ennél rosszabb a helyzet, az oroszok feldúlják, a nyugati szövetségesek a földdel teszik egyenlővé, éhínség van, millió a hajléktalan. Ráadásul a szövetségesek az egész várost felszabdalják. Szóval ebben a környezetben folytatódik Xénia és Max drámája, ami szó szerint dráma a javából, hiszen egy oda-vissza, huzavona kapcsolat erősödik kettejük között. Számomra ez még mindig teljesen érthetetlen. 

Belelépünk az ötvenes évekbe is, ami már az igazi újrakezdés időszaka az egyéni életekben és a világban is.

Erősebb viszont Xénia lányának, Sarah Lindner és Marietta von Passau életben maradt gyermekinek a vonala, hiszen ők a megtört fiatalság, a jövő, a remény képviselői: Natasa és anyja kapcsolata, miközben megtudja, hogy ki is az ő valódi édesapja, Felix, aki a Lindner ház jövőjén dolgozik, Lilli, aki soha nem tudja feledni a múltat, és a Hitlerjugendben nevelkedett Axel, akinek teljesen megrendül a világnézete. Nagyobb hangsúlyt kap a kiélezett politikai helyzet, a világháborút követő feszültség a világban, de a divat sem szorul ki teljesen a kötetből. Az írónő hű a történelmi környezethez, nem kendőzi el a valóságot, például a berlini nők szomorú helyzetét, amikor megérkeztek az oroszok (erről pontosabb képet kaphatunk Anonyma visszaemlékezésében).

Valamennyivel erősebb az első kötet, de egyben a kettő is nagyon jó olvasmány. És hát a történet vége... az

legyen titok!

És persze a német kiadás borítója nekem megint sokkal jobban...

9/10

-->

Örökség

Katherine Webb: Örökség

Erica és Beth Calcott testvérek és megöröklik a szívtelen nagymamájuk után Storton Manort. Beth súlyos depressziós, kisfia, Eddie tartja a felszínen. Erica állandóan költözik, nem ereszt gyökereket. 

A nagyi, Meredith halála után a testvérek Storton Manorban karácsonyoznak. Felbukkannak régi fényképek, ősrégi levelek - melyek a család eredetéről rántják le a leplet. És felbukkan Dinny, a régi barát, akinek hátborzongató közös titka van Beth-tel - még gyerekkorukból. Erica azonban semmire sem emlékszik, de mindent tudni akar. Így aztán nyomozásba a kezd.

Erica érdekes titkokra derít fényt, a dédnagyi, Caroline élete, és az a rég elásott sztori Henry eltűnésével kapcsolatban is a felszínre kerül.
Tehát a sztori két szálon fut, felváltva találjuk magunkat a hideg és érzéketlen Caroline bőrében az 1900-as évek elején, illetve napjainkban, Erica, Beth, Henry és Dinny izgalmas titkának felderítése közepette.

Összességében olvasmányos, jó stílusú könyv, de sajnos a főszereplőket nem sikerült megkedvelnem. Ericát (egyik elbeszélőnket) alig ismertük meg, annyit mindenesetre tudunk, hogy szereti elfojtani a nagy

tragédiákat. Beth is őrlődős típus, de ő még nehezebb eset, igazi depressziós személyiség, aki gyenge lábakon áll, és családtagjai örökké retteghetnek, hogy mikor  esik magával egy pengével. Dinny, a meg nem értett vándorlélek - sose fogom megtudni, mit esznek rajta a nők. A másik szál, a dédnagyié, Caroline-é, aki... nos, finoman szólva is híján van az empátiának - még kevésbé találtam szimpinek, mindenesetre sokkal jobban lekötött és érdekelt az ő története, mint a csajoké. Caroline-nak legalább volt élni akarása és kitartása, de a testvérek...


Szeretem az ilyen múltban, gyökerek között kutakodós, emlékezős típusú történeteket, a családregények amúgy is a szívem csücskei, szóval jó kis könyvet sikerült kifogni a könyvtárban :) Csak ajánlani tudom!

9/10

(egy pont levonás a tesók rinyálása miatt... :)

Kísértetház

Szellemek, táncoló asztalok, mozgó gyertyatartó, Chile az 1920-as évektől. Egy különleges család története, Clara, Blanca, Alba és aki beléjük bonyolódik: Estaban Trueba.

Isabel Allende: Kísértetház

Már megint találtam valamit, amit ajánlok, ha akarsz egy jó olvasni... Akkora szerencsém van mostanában! Régóta szemezek a Kísértetházzal, véletlen megszereztem a filmet, így gyorsan elővettem a könyvet, mert persze az kell legyen az első.

Számomra letehetetlen olvasmánynak bizonyult! Megint valami újjal ismerkedtem meg: a mágikus realizmussal, bár szerintem Alice Hoffman-tól A tizenharmadik boszorkány is az volt. Isabel Allende ebben a regényben igencsak odatette a magát! A mondatai néha szinte fejezetnyi hosszúak, de nem baj, valamiért ez mégsem zavaró.

A sztori az 1920-as években kezdődik és egy négy generáción átívelő családtörténetté növi ki magát. Clara fantasztikus képességekkel rendelkezik: lát dolgokat, kapcsolatban van a holtak világával, akaraterejével képes megmozdítani tárgyakat, belelát a jövőbe. Ám nem ezen van a fő hangsúly a kötetben, mindössze megszínezi a történetet. A regény főszereplője igazából szerintem Esteban Trueba, aki el akarja venni a sellő-szépségű Rosat. Mindent megtesz, hogy elérje a célját. Saját kezével próbálja az aranyat kikaparni a földből északon, ami nagyon nehéz munka ám. Mielőtt azonban beteljesülhetne a boldogsága, elveszíti Rosát. Semmi mást nem kapott tőle, csak a reményt és egyetlen csókot. 

"Hosszú éjszaka volt, talán életem leghosszabb éjszakája. Rosa sírjánál ültem, beszéltem hozzá, elkísértem őt útjának első részén, ott túl a másvilágon, amikor még nehéz megválni a földtől, és szükség van az élők szeretetére, hogy legalább azzal a vigasszal távozhasson el a lélek, hogy elültetett valamit mások szívébe. Tökéletes vonásaira emlékeztem, és átkoztam a balszerencsémet."

 

Bánatában a munkába menekül és rendbeteszi a Tres Marías-birtokot, életét a gazdaságnak szenteli. Előbukkannak vadállatias hajlamai, melyek sosem alszanak ki ismét, így végig unszimpátiával viselktettem iránta. Egy napon eszébe jut, hogy mégiscsak kellene egy asszony és törvényes gyerekek, így arra gondol, hogy hátha Níveának és Transitonak még van eladó sorban lévő lányuk. Így kerül össze a különleges Claraval... Közös életük a menny és a pokol egy lapon említve. Clara egy kissé eltévelyedett angyal lehet, hiszen fantasztikus, szelíd személyisége, belső harmóniája és kedvessége kikezdhetetlennek tűnik. 

"De Clara el volt ragadtatva a lányától. Mintha hosszú, kábult álomból tért volna magához, újult örömmel fedezte fel az életet. Karjába vette leánykáját, és aztán le se tette többé; az ölében tartotta, úgy járkált vele; minden percben megszoptatta, mindegy volt neki, hogy hány óra van, akár egy indián asszony, fütyült a jó modorra és a szégyenérzetre. Nem akarta bepólyázni, levágni a haját, kifúratni a fülét; dadát sem fogadott, aki gondozná, hallani sem akart róla, hogy anyatejet szerezzen, mint a többi nő, akinek módja volt rá, hogy megfizesse ezt a luxust, A Dadus receptjét sem fogadta el, hogy rizslével hígított tehéntejjel táplálja, azzal érvelt, hogy ha a természet azt akarta volna, hogy az emberek azon nőjenek fel, akkor a nők emlőmirigyei olyan folyadékot választanának ki. Clara állandóan beszélt a kislányához, selypítés és gügyögés nélkül, kifogástalan spanyol nyelven, mintha egy felnőttel társalgott volna, tagoltan és értelmesen, ahogyan az állatokhoz és növényekhez szólt; úgy gondolta, hogy ha ez bevált a növény- és állatvilágnál, akkor eredményes lesz a lányánál is. Az anyatejnek és a beszélgetésnek megvolt a hatása. Blanca egészséges, csaknem szép kislánnyá formálódott, már nem emlékeztetett övesállatra, mint amikor világra jött."

 

Ám mindez csak a bevezetés. Mi történik a leszármazottakkal, Blancával és Albával? Hogyan végzi vajon Esteban? Ki az az Esteban García és miért ég lelkében a pokol legforróbb lángja? 

És persze újabb fejezet Chile történelméből... Betör a marxizmus, ropognak a fegyverek, a gazdaság romokban. Ám ez szörnyen száraz lenne mesébe illő képességek és szellemek nélkül, melyek olyan természetességgel bukkannak fel a történetben, mintha valóban köztünk élnének mind ők, mind az olyan személyek, mint Clara. (És még az sem kizárt, hogy valóban köztünk élnek. Meg tudja valaki cáfolni?)

"Clara látnok volt, ismerte az álmok jelentését. Ez az adottság vele született, neki nem kellett tanulmányokat végeznie, mint Marcos bácsinak, aki sokkal több erőfeszítéssel sokkal kevesebbre jutott. Az első, aki felfigyelt Clarának erre a képességére, Honorio volt, a házikertész, aki egy napon az álmodta, hogy kígyók másznak a lába körül, és hogy megszabaduljon tőlük, addig rugdosta őket, míg tizenkilencet megölt belőlük. Elmesélte a lánykának, miközben a rózsákat metszette, épp csak hogy elszórakoztassa, mert nagyon szerette, és sajnálta, hogy néma. Clara előhúzta a köténye zsebéből a kis palatáblát, és felírta rá Honorio álmának jelentését: „Sok pénz üti a markod, de nem fog sokáig tartani, könnyedén megszerezheted, csak tedd meg a tizenkilencest."

Miért tetszett igazán? Mert mindannyian várunk valami csodára, a varázslat érintésére, a titkok finom megsejtésére az életben. És ez így hihető, könnyen beleélhetjük magunkat, hiszen a szereplők reálisak, sőt, sokszor valósak, ki kérdőjelezné meg így a sarokház fura látogatóit?

Isabel Allendétől korábban az Elmosódó önarcképet olvastam.De ez jobban tetszett ;)

A filmet pedig most tuti meg fogom nézni, hiszen a szereposztás elképesztő, nem kisebb nevek bukkannak fel, mint Jeremy Irons (Esteban Trueba), Meryl Streep (Clara), Glenn Close (Férula Trueba), Winona Ryder (Blanca), Antonio Banderas (Pedro Tercero García). 

10**/10

Észak és Dél

"George odaguggolt a priccse mellé, és lehalkította a hangját.
– Árulj el nekem valamit. Féltél, amikor kirobbant a lövöldözés?
Orry a fejét ingatta.
– Nem volt rá idő. Viszont egy.két perccel utána… – Egy másodpercre elhallgatott. – Azt hiszem, akkor kezdtem félni. Gondolatban sorra vettem mindent, ami történt. És akkor megijedtem."

John Jakes: Észak és Dél

Ez aztán a szórakoztató regény! Mondhatom, nagyon tetszett. Elrettentő méretei és oldalszáma (968 apró betűvel írt oldalacska) ellenére csak ajánlani tudom azoknak, akiknek az Elfújta a szél és a hasonlók könyvek bejönnek. Hangulatában engem ez a könyv arra emlékeztetett, de azért eléggé el is tér tőle, így nem unalmas a téma.

Az  Észak és Dél egy trilógia első kötete, a háborúig azonban nem jutunk el, csak az előzményekről van szó benne. Két család barátságán keresztül bontakozik ki az észak-déli konfliktus. A déli, rizsültetvényes, rabszolgatartó Main és az északi, iparmágnás Hazard család ifjai, Orry és George a Westpointban működő katonai akadémián találkoznak és kötnek barátságot. Végigküzdik a kiképzést, majd a mexikói háborút. Különböző jellemek, a családjuk is nagyon eltérő, mégis szoros barátságot kötnek egymással. Van itt aztán minden: szerelem, bánat, ármánykodás, küzdelem, önfeláldozás, megbocsátás. Valaki egy végtaggal megrövidül. Valaki kitart a választottja mellett és elnyeri a boldogságot. Valaki megbántja a barátját. Valaki megbocsát. Rabszolgatartás, virágkorát élő abolicionista mozgalom, a déli államok lázadozása, az északi államok megerősödése.

"Orry úgy érezte, mintha Madeline erős fényt bocsátana egy sötét veremre, amelyet magában hordoz, és amelyben olyan érzelmeit rejtegeti, amelyeket szégyell. Dühítette, hogy az asszony átlát rajta. De – mint soha – most se tudott sokáig haragudni rá. Talán – hasított belé az ösztönös felismerés –, talán épp ez a szerelem a legmélyebb, legigazibb fajtája, amikor a szerelmes belelát a párja lelkébe, de sose borzad vissza attól, amit ott talál."

Van itt minden, sok-sok esemény és történés, nem is részletezném. Aki szereti az ilyesmit, annak melegen ajánlom, nem fog csalódni. Szerencsére a sorozatot még nem láttam, az biztos nem elrontotta volna az élményt... De utólag azért kíváncsiságból megnézem, főként azért, mert Patrick Swayze alakítja az egyik főszereplőt, Orry Maint.

Nálam kedvenc lett.

A trilógia további kötetei: Szerelem és háború, Menny és pokol. Ha lehetséges, azok még hosszabbak (Jakes bácsinak van egy mesélőkéje), de engem vonzanak. Vajon hogy küzdi le a két család és a barátságuk az elszakadást és a háború borzalmait?

"Az elmúlt óra megváltoztatta Charlesnak a háborúról alkotott véleményét. A háború nem holmi vidám katonai parádé a prérin: tökéletesen fedező sorokkal, tükörfényesre dörzsölt rezekkel, lobogó zászlókkal, dobszóra menetelve. A háború kavarodás, mocsok, halál. Hajmeresztő."

10/10

Felszáll a köd

"Mosolygok, mert már nem vagyok képes megállítani ezt a történetet, ahogyan az

 idő múlását sem állíthatom meg. Nem vagyok kellően romantikus; nem képzelem,

hogy maga a történet akarja, hogy elmondjam, de elég becsületes vagyok, hogy 

beismerjem, én magam akarom elmondani."

Kate Morton: Felszáll a köd

Nagyon jó könyvre találtam, méghozzá az újabb kiadásúak között böngészve.A romantikus borító egyből felkelti a hozzám hasonló lelkületűek figyelmét.

A Felszáll a köd az 1910-es, és '20-as években játszódik, a helyszín Riverton, Anglia. Főszereplőnk és egyben elbeszélőnk, Grace, 14 éves és éppen munkát kapott a rivertoni hatalmas és fényűző udvarházban, ami rendkívüli megtiszteltetés, hiszen elsajátíthatja egy előkelő családnál szolgáló cseléd összes feladatát. Erre emlékszik vissza a 98 esztendős Grace, amikor egy fiatal filmrendező felkeresi őt, méghozzá abból a célból, hogy emlékeivel segítsen vászonra vinni a tragédiát.

Éppen változik a világ, ahogy az új századba lépünk, más értékek és erkölcsök vannak kialakulóban, a cselédség és a viktoriánus udvarok csillaga kihunyóban. Ebben a közegben történik meg az egész regény mozgatócselekménye: Robbie, a költő és I. világháborús veterán öngyilkossága. Azt, hogy valójában mi történt, miért történt, ma már egyedül csak Grace tudhatja. Jelen volt Hanah és Emmeline, akik ezt követően soha többet nem álltak szóba egymással. Rengeteg titok övezi ezt a tragédiát csakúgy, mint Grace és édesanyja múltját, illetve a kisasszonyok életét. Az egész ház és benne minden szoba, illetve személy tele van rejtélyekkel, elkendőzött féligazságokkal, melyekre szép lassan fény derül a regény folyamán. Az írónő ügyesen tartja fönn a figyelmet a regény végéig: rendszeresen be-bedob egy új információt vagy utal valamire, mely egyelőre titokban marad előttünk, azonban rendkívüli jelentőségű az egész kerek történetet tekintve. Az oldalunkat persze egyből furkálja a kíváncsiság... Mindeközben feltárul egy érdekes világ: a cselédség élete, hierarchiája, feladatai. Nagyon furcsa lehet egy életet áldozni a szolgálatra és a kötelességre, feláldozni az önállóságot, családot azért, hogy egy másikat szolgáljunk...

"Anyám magával vitte a titkát a hideg, kemény földbe, de végül rábukkantam. 

Nagy tudora vagyok a titkoknak; egész életemben titkokat őriztem. 

Talán olyasféle remény mocorgott bennem, hogy mennél többet tudok meg 

mások titkaiból, annál jobban leleplezhetem a magamét."

Egyébként ez most egy divatos téma kezd lenni, több könyvet is felfedeztem, mely az 1910-es, 1920-as évek cselédfertályán játszódik, de most került a figyelem középpontjába a Downton Abbey című sorozat is, mely számomra ugyanezt a miliőt közvetítette.

Visszatérve a könyvre, engem nagyon megfogott a hangulata, kellően érdekes is volt annak ellenére, hogy elég hosszú (598 oldal, kissé önvédelmi koncepció). Nem nagyon tudok negatívumot említeni, szerintem rendkívül kellemes olvasmány, nem csalódtam.

"Szörnyű durranás és én ébren vagyok. A film az, a pisztolylövés. Elnyomott az álom, 

elmulasztottam a végső pillanatot. Nem baj. Tudom, hogyan végződik a film: Riverton 

udvarház tavánál, két szépséges nővér szeme láttára, Robbie Hunter, a háborús 

veterán és költő, megöli magát. És én persze tudom, hogy valójában nem ez történt."

Kate Morton egy fiatal írónő, 1976-ban született Ausztráliában. Nálunk ez az első megjelent kötete (eredeti címe The House at Riverton), melyet 2011-ben Az elfeledett kert (The Forgotten Garden) követett, és remélem, a tendencia itt nem ér véget a jövőben, hiszen a The Distant Hours, mely a trailer alapján nagyon ígéretesnek tűnik, már 2010 óta létezik.

Kate Morton felolvas

10/10

Szerelmem, Róma

"Leélünk két, tíz, húsz évet valaki mellett. Meglepődünk-e, mennyit felejtünk? 

Életünk óriási darabjai tűnnek el, emlékeink zavarossá válnak. Mit tettünk ennyi idő alatt? 

Hogy töltöttük párként az időnket?
Itt-ott felmerülhetnek elszórt töredékek, de azt az első pillanatot sosem felejtjük el.

 A kéz, ahogy közelebb von, lecsukja a szemed, mialatt az idegen szájának édességét ízleled. Elmosódott kép a bőrről, a szemről, a szem elé hulló hajról, vállról. A képekből tündöklő láncot fonunk, a láncszemek sosem szakadnak szét, a gyöngyszemek nem gurulnak el. Velünk maradnak örökre. És megütközünk azon, hogy sokszor ez minden, amit a másikról megőrzünk."

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert feleannyira sem tetszett, mint azoknak, akiknek az eddigi értékeléseit olvastam. Őszintén megmondom, nem tudom, mit találtak benne.

Kezdjük a külcsínnel: nagyon szép a borító, és figyelemfelkeltő a cím. Romantikus ízt érzek benne. Így utólag azonban értelmezni sem tudom, hiszen abszolút nem illik a regényhez. Ebben a könyvben nem sok déli életérzés, szűk olasz utcácskák, fehérre/pasztellre mázolt casa-k sorakoztak... mint reméltem. 

Valóban családregény-jellegű a történet, a család elejét (a nagyszülőket) azonban elég felületesen kezelte az írónő. Pedig Lorenzo, a nagyapa, és Renée, a nagyanya története talán többet is megérdemelt volna, hiszen ők kezdték az életüket a Casa Rossában, a nagy vörös tanyaházban. Ezen azonban túlsiklunk és máris lányuk, Alba ismerkedik az ő jövendőbelijével, Olivier-rel - méghozzá egy vonaton (megj.: ez a jelenet egész jó volt). Kettejük kapcsolatánál jobban leragadunk, számomra megfejthetetlen Alba hidegsége, érzéketlensége. A valódi főszereplők azonban kettejük gyerekei, Isabella és húga, a tulajdonképpeni elbeszélőnk, Alina (milyen szép név...). Akárcsak szüleik, ők sem dicsekedhetnek fényes karrierrel az életben, rossz döntések sorozata az övék: Isabella terroristának áll és pechjére fiatalsága nagy részét börtönben tölti, Alina pedig "gyönyörű" drogkarriert fut be, majd ide-oda költözik Olaszország és az Államok között. Mindeközben várnánk, hogy a testvéréi szeretet vagy összefogás majd segít nekik mindebből kilábalni. Még ma is várom.

Ez így elég spoileresnek tűnhet, de nem árultam el többet igazából, mint az eredeti fülszöveg.

"Közös életünknek nem voltak éles kiszögellései, sem feszültsége. Talán még túl sima is volt, hogy megragadhassam. Néha úgy éreztem, üvegen siklom, és nincs mibe kapaszkodnom.
Ilyen a boldogság, te hülye, csak nem vagy hozzászokva, nyugtattam magam. De egy halk hang gúnyosan visszakérdezett: Nem inkább a boldogság paródiája?"

Sokat gondolkodtam, hogy mi hiányzott nekem a legjobban ebből a könyvből. Sok időbe tellett, mire rájöttem: a remény. A remény, hogy ebben a családban valaha valaki is előre fog lépni és nem csak egy nagy körbe-körbe az egész. 

Az egész hangulat, főként a '60-as, '70-es évek politikai eszméktől túlfűtött olasz légköre nem jött be, én nem ezt az Olaszországot szeretem - innen Európa közepéről.

A szereplőket sem tudtam megszeretni, így kevéssé szurkoltam nekik, nem érdekelt annyira, hogy mi lesz velük. 

Az írónő stílusa viszont tetszett, könnyen olvasható, gyorsan befaltam az egészet, több szép gondolat is megbújt a sorok között.

Egy mondattal kifejezve: a Szerelmem, Rómával nem estem szerelembe.

Francesca Marciano-tól hazánkban megjelent még a Szerelmem, Afrika című kötet is, merőben hasonló címmel és borítóval.

Francesca Marciano

7/10

Képek forrása: google.com és tumblr.com.

Régimódi történet

"Nem volt gyerekkora – magyarázta Szabó Elek –, ott nőtt fel a
Kismester utcán, enni sem kapott tisztességesen. Nem becézték. Nem szerették.
Mikor jómódba került, akkor sem a megfelelő ajándékokat kapta – tudja,
mennyire becsülöm Bélát, de Bélának nincs fantáziája. Azt akartam, hogy újrakezdje
az életét, hogy jóvá tevődjék az a kettétört és megalázott fiatalság. Szeretem
magát, és azt akartam, hogy örüljön, hogy minden napra legyen örülnivalója.
Azt akartam, hogy élje a mesét. Nem élte? Nem örült?"

Szabó Magda: Régimódi történet

A Régimódi történet már egészen régen foglalkoztatja a fantáziámat. Az apropó, hogy most elővettem az, hogy megtaláltam a belőle készült filmet Gubás Gabi, Eperjes Károly, Nagy Ervin, Egri Kati főszereplésével. Olyat sose szoktam csinálni, hogy előbb a filmet nézem meg, olyan azonban előfordul, hogy terveim ellenére végül mégsem ülök a tévé/monitor elé. Hogy ennek mi az oka? Olyat kaptam a könyvtől, ami számomra egész, teljes, kerek valami, olyannyira, hogy nem vágyom új megvalósításra, formára, karakterekre, színekre... semmire.

A Régimódi történet nagyon furán indul: kaptam az arcomba egy csomó szereplőt és nevet, akiket nem tudtam sem helyre tenni, sem megjegyezni, majd a helyszínek bemutatása következett, méghozzá a történelmi szempontból ismert legkorábbi időszaktól kezdve, tájleírással egybekötve. Hangulati alapozásnak kitűnő, de el tudom képzelni, hogy türelmetlenebb perceimben sok lett volna. Aztán szépen lassan kibontakozik az alapszitu, az 1800-as évektől indulunk, Szabó Magda dédszüleinek rövidebb története után hamar megtudjuk, mire megy ki a játék: megismerkedünk az írónő nagyszüleivel, végül az édesanyja kerül a középpontba. Rickl Mária kalmárlány és az idősebb Jablonczay Kálmán (részben) tragédiába (vagy legalábbis nagy anyagi veszteségbe) torkollt házasságából születik az írónő csélcsap nagyapja, ifjabb Jablonczay Kálmán, aki messzi földön híres szoknyapecér, szívszerelmeinek és verseinek se szeri se száma. Ez a hír azonban nem jut el A Gacsáry Emma fülébe, akit szintén sikerül ügyesen magába bolondítania. A kapcsolat azonban maradandó következményekkel jár, így történik az, hogy a könnyű flört házassággal végződik. Ennek a szülők olyannyira örülnek, hogy gyakorlatilag mindkét részről kitagadják a fiatalokat. Ebből a "szerelemből" születik az írónő édesanyja, a bátor és erős Jablonczay Lenke, akinek szomorú (és sanyarú) gyermekkora megváltoztathatatlanul hatással van egész életére.

Ami számomra teljesen megdöbbentő ebben az egész családtörténetben az, hogy a családtagok gyakorlatilag kutyául bánnak egymással, tönkreteszik vagy legalábbis megnehezítik egymás életét. Az anyai dédanya, Rickl Mária hideg személyisége teljesen kiakasztott, Jablonczay Gizella/Melinda és a többi párka gonoszsága már-már hihetetlen volt. 

Ami pedig az olvasás részéről a nehézséget jelenti, az a térben, időben és perspektívában való ugrálás, ami főleg eleinte nehezen követhetővé teszi a ki-kicsoda játékot, később azonban kifejezetten érdekes lesz és az egész regény egy nagy spontán mesélésnek tűnik. Voltak olyan cselekmények, melynek az okát csak jóval később tudtuk meg vagy éppen előre lelőtte a poént az írónő. Az első világháború és az abban az időben lévő családi izgalom közötti váltogatás volt a kedvencem: ég Európa, tömegével halnak a katonák a frontvonalakon, az emberiség békéért imádkozik, eközben a Jablonczayék mikrovilágában pletykák terjengenek, házasságok bomlanak fel és szerelmek jönnek-mennek - fantasztikus  a kontraszt.
Nagyon szerettem ebben a családregényben azt, hogy ilyen szokatlan megoldásokat alkalmazott az írónő, imádtam a szereplők kidolgozottságát - az fejemben (az én egyszemélyes mozimban) megelevenedtek.
Nade a "kanok"? Hogy lehet ezt a kifejezést alkalmazni a férfiakra, kedves Írónő? Néha belepirultam a a regény őszinteségébe...

Ami hozzáfűznék az még annyi személyes megfontolás, hogy ez a kutatómunka, amit az írónő a regény érdekében végzett, bámulatos. Óriási szerencse, hogy több idős, még élő rokon, illetve fennmaradt írásos dokumentum segítette, mégis hatalmas energiabefektetés lehetett. És micsoda élmény, amikor ráébredt a saját gyökereinek kuszaságára! Irigyelni való. Ha a felmenői nem is mind azok.

Na és még nem is szóltam Debrecenről. Debrecenről az 1800-as évektől az első világháború idejéig... A korzóról, a Kismester utcáról, a Hunyadi utcáról, a Szent Anna utcáról, az aprócska Domb utcáról... Mind-mind a regény szereplői.

Korábban Az ajtóról írtam.

10***/10

Képek forrása: tumblr.com