Szerelmem, Róma

"Leélünk két, tíz, húsz évet valaki mellett. Meglepődünk-e, mennyit felejtünk? 

Életünk óriási darabjai tűnnek el, emlékeink zavarossá válnak. Mit tettünk ennyi idő alatt? 

Hogy töltöttük párként az időnket?
Itt-ott felmerülhetnek elszórt töredékek, de azt az első pillanatot sosem felejtjük el.

 A kéz, ahogy közelebb von, lecsukja a szemed, mialatt az idegen szájának édességét ízleled. Elmosódott kép a bőrről, a szemről, a szem elé hulló hajról, vállról. A képekből tündöklő láncot fonunk, a láncszemek sosem szakadnak szét, a gyöngyszemek nem gurulnak el. Velünk maradnak örökre. És megütközünk azon, hogy sokszor ez minden, amit a másikról megőrzünk."

Francesca Marciano: Szerelmem, Róma

Bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert feleannyira sem tetszett, mint azoknak, akiknek az eddigi értékeléseit olvastam. Őszintén megmondom, nem tudom, mit találtak benne.

Kezdjük a külcsínnel: nagyon szép a borító, és figyelemfelkeltő a cím. Romantikus ízt érzek benne. Így utólag azonban értelmezni sem tudom, hiszen abszolút nem illik a regényhez. Ebben a könyvben nem sok déli életérzés, szűk olasz utcácskák, fehérre/pasztellre mázolt casa-k sorakoztak... mint reméltem. 

Valóban családregény-jellegű a történet, a család elejét (a nagyszülőket) azonban elég felületesen kezelte az írónő. Pedig Lorenzo, a nagyapa, és Renée, a nagyanya története talán többet is megérdemelt volna, hiszen ők kezdték az életüket a Casa Rossában, a nagy vörös tanyaházban. Ezen azonban túlsiklunk és máris lányuk, Alba ismerkedik az ő jövendőbelijével, Olivier-rel - méghozzá egy vonaton (megj.: ez a jelenet egész jó volt). Kettejük kapcsolatánál jobban leragadunk, számomra megfejthetetlen Alba hidegsége, érzéketlensége. A valódi főszereplők azonban kettejük gyerekei, Isabella és húga, a tulajdonképpeni elbeszélőnk, Alina (milyen szép név...). Akárcsak szüleik, ők sem dicsekedhetnek fényes karrierrel az életben, rossz döntések sorozata az övék: Isabella terroristának áll és pechjére fiatalsága nagy részét börtönben tölti, Alina pedig "gyönyörű" drogkarriert fut be, majd ide-oda költözik Olaszország és az Államok között. Mindeközben várnánk, hogy a testvéréi szeretet vagy összefogás majd segít nekik mindebből kilábalni. Még ma is várom.

Ez így elég spoileresnek tűnhet, de nem árultam el többet igazából, mint az eredeti fülszöveg.

"Közös életünknek nem voltak éles kiszögellései, sem feszültsége. Talán még túl sima is volt, hogy megragadhassam. Néha úgy éreztem, üvegen siklom, és nincs mibe kapaszkodnom.
Ilyen a boldogság, te hülye, csak nem vagy hozzászokva, nyugtattam magam. De egy halk hang gúnyosan visszakérdezett: Nem inkább a boldogság paródiája?"

Sokat gondolkodtam, hogy mi hiányzott nekem a legjobban ebből a könyvből. Sok időbe tellett, mire rájöttem: a remény. A remény, hogy ebben a családban valaha valaki is előre fog lépni és nem csak egy nagy körbe-körbe az egész. 

Az egész hangulat, főként a '60-as, '70-es évek politikai eszméktől túlfűtött olasz légköre nem jött be, én nem ezt az Olaszországot szeretem - innen Európa közepéről.

A szereplőket sem tudtam megszeretni, így kevéssé szurkoltam nekik, nem érdekelt annyira, hogy mi lesz velük. 

Az írónő stílusa viszont tetszett, könnyen olvasható, gyorsan befaltam az egészet, több szép gondolat is megbújt a sorok között.

Egy mondattal kifejezve: a Szerelmem, Rómával nem estem szerelembe.

Francesca Marciano-tól hazánkban megjelent még a Szerelmem, Afrika című kötet is, merőben hasonló címmel és borítóval.

Francesca Marciano

7/10

Képek forrása: google.com és tumblr.com.