Nagyonkék

Azt viszont tudtam, hogy soha senki meg se kérdezte, mit szeretnék karácsonyra. Pedig, ha bármelyik felnőtt, akinek hatalmában állt, hogy a vágyaimat kielégítse, méltatott volna arra, hogy megkérdezze, mit kérek, megtudhatta volna, hogy nem vágyom semmi birtokolható tárgyra. Inkább érezni szerettem volna valamit karácsony napján. A valódi kérdés az lett volna: „Milyen élményre vágysz, drága Claudiám, karácsony napján?” Azt felelhettem volna: „Ómama konyhájában szeretnék ülni a kissámlin, az ölemben nagy halom orgona, és Ópapa csak nekem játszana a hegedűjén.”

Toni Morrison: Nagyonkék

Első olvasmányom a Nobel-díjas írónőtől, melyet teljesen véletlenszerűen, előzetes információk nélkül választottam ki a könyvtár polcáról.

De aztán rájöttem, hogy beletrafáltam, ez a szerzőnő első regénye (mely 1970-ben jelent meg). 

A történet 1941-ben, az írónő szülővárosában Lorainben játszódik.  Pecola Breedlove azért imádkozik, hogy ő is kék szemű lehessen, a legkékebb szemei legyenek a világon és akkor majd ő is megfelel a kor szépségideáljának és élete legnagyobb álma teljesül. Ám Pecola élete sohasem szökken szárba, sohasem teljesedik ki, mert virágzása előtt letépik (élve a könyv szimbolikájával, ahol az elültetett bársonyvirág sem nő ki a földből, hiszen ilyen tragédiák történnek a világon, mint Pecoláé. Ez egy elég naturalista történet egy mélyszegénységben élő afroamerikai családról, ahol az édesapa megerőszakolja a kislányát, aki teherbe is esik tőle. Az egész könyv olyan hatalmas feszültséggel indít, ami már-már elviselhetetlen, és ebben a feszültségben jutunk el az előre beharangozott, sötét, megakadályozhatatlannak tűnő tragédiáig. Pecolát barátnőjénél, a jómódú, ám szeretet-nélküli fekete családba helyezik barátnőjéhez, Claudiához, akinek tragédiája szintén nagyon szomorú, hiszen egész életében vágyja és keresi azt, ami sosem lehet az övé: a szülői szeretetet. És miért nem szereti Mrs. Breedlove a kislányát? Miért kényezteti azt a fehér kislányt gyermekeként, akinél szolgálóként dolgozik? Ez az egész valahol nagyon mélyen gyökerezik, valahol ott, még messze a gyarmatosítás idején. A feketék fehér emberré szeretnének válni, a fehérek nem fogadják el őket, de ők sem magukat, sem tulajdon gyermekiket. Ezeken az afroamerikai poblémákon túllépve messzebbre mutatnak a problémák, hiszen a szeretetlenség, a szegénység, a pedofília, a rasszizmus ennél sokkal szélesebb körben van jelen és attól, hogy becsukjuk a szemünket, még ott van, létezik, megnyomorít és megcsonkít.

Ebben az egészben az a legszörnyűbb, hogy  megismerve a családok történetét, a szülők múltját, mindenki nézőpontja, tettei érhetővé válnak és a kegyetlen viselkedés, a szeretet és elfogadás nélküli élet generációról generációra szállva tört utat magának.

Amikor utánaolvastam, akkor döbbentem meg, hogy a jelenleg 87 éves írónő amellett, hogy késekkel szurkálja a szívünket fájdalmas szépirodalmi könyveivel, gyerektörténeteket is ír.

A csoda

 

 

Emma Donoghue: A ​csoda 

 

 A szoba életem egyik legnagyobb hatású könyve volt, A Hétpecsétes titok is nagyon tetszett, így nem volt kérdés, hogy a megkapó borítóval megjelent csoda is az olvasmányaim közé kerül. 

Olvasás közben rájöttem, hogy szeretem a lassan kibontakozó történeteket, szeretem, amikor a szereplők jól megformáltak, árnyaltak, szeretem, ha a körítés és a hangulat eláraszt olvasás közben. Egyszóval szeretem Donoghue stílusát. Szóval engem minden további könyvére megvett az eddigiek alapján.

A csoda az 1850-es évekbeli Írországba kalauzol bennünket, egy Dublin melletti apró falucskában, Athlone-ban találjuk magukat, ahol mondhatni a sötét középkor dúl, legalábbis az ott élők mentalitását tekintve mindenképpen. Mélyen vallásos és emellett nagyon babonás népek lakják a vidéket. Emellett nagy szegénységben, éhínségben élnek a mindennapokban, tehát ezekben az időkben igazán szükség van a hit erejére. Itt történik meg a csoda. A tizenegy éves Anna O'Donnell 4 hónapja nem vett magához táplálékot és csodával határos módon táplálék nélkül is életben maradt. Így aztán hamar szenzáció és látványosság válik belőle - a család legnagyobb örömére. Persze akadnak szkeptikusok, akik nem hisznek az effélékben, számukra muszáj bizonyítani, hogy nem család, nem ámítás, az ismeretlen okból önkéntes böjtöt vállaló fiatal lány és családja nem hazudik. Ide érkezik a krími háborút megjárt, talpraesett Elizabeth Wright ápolónő (Lib) a helyibéli McBrearty doktor hívására (aki természetesen rendszeresen levizitálja Annát és kikezdhetetlen szakértelme alapján mindent rendben talál), és vállalja, hogy az egyház ápolónőjével felváltva 2 héten át egy tapodtat sem mozdul a kislány mellől, megfigyeli őt és megfigyeléseit rögzíti, amelyet bizonyítékként használhatnak majd fel a hozzátartozók és a bizottság tagjaik. Lib, mint képzett és tapasztalt ápolónő már a kezdetek kezdetén is érzi, hogy itt valami nem stimmel. De hogy micsoda? Az maradjon titok :)

 

Ír farmerlak az 1830-50 közötti időszkból

 

Nagyon erős hangulatú, kicsit sötét miliőt teremtő könyv, mely valós történelmi alapokon nyugszik. A történelemben több, mint ötven önként böjtölő közül kiemelkedik egy ehhez nagyon hasonló sztori, ami 1869-ben történt, a kis Sarah Jacobs Wales-ben éhen halt ápolónői szeme láttára. A könyv egyszerre láttatja velünk a korabeli ír vidék társadalmi miliőjét és az akkori emberek csodavárásba vetett elvakult hitét. Fontos tudni, hogy ezekben az években zajlott a burgonyavészt követő  nagy ír éhínség (1846-50)

Nekem nagyon tetszett!

Ír gyermekek az 1800-as évek végéről

-->

Etta és Otto és Russell és James

​

Emma Hooper: Etta és Otto és Russell és James

 

"Otto!

kezdődött a levél kék tintával,

Elmentem. Még nem láttam a nagy vizet, úgyhogy oda megyek."

Ez a könyv meglepett engem, mert a borító alapján másfelé történetet vártam, talán valami könnyedebbet. Márpedig kemény dolgokról van benne szó: nehéz, súlyos emlékekről, felkavaró érzelmekről, és mindezekkel párhuzamosan az öregségről és az elmúlásról.

Két szálon fut a történet: Etta, Russell és Otto fiatalkorában és a jelenben, az elmúlás idején. 

A helyszín Kanada, nagyrészt Saskatchewan.

Farm az 1940-es években, Saskatchewan

Otto Vogel népes családja és ügyes anyukája befogadja Russell Palmert, akinek családja elszegényedik, nagynénjéék én figyelnek rá, így a népes Vogel-család tiszteletbeli tagjaként, Otto ikertestvéreként nevelkedik. Egy szerencsétlen baleset következtében egész életét mozgássérültként kénytelen tölteni, ám nem ez az, ami a boldogságát megakadályozza, de talán pont ez az, ami az életét megmenti. Fogyatéka miatt ugyanis nem tart rá igényt a sereg, amikor Kanada belép a második világháborúba. Otto és a többi fiatal férfi mind elhajóznak a tengeren túlra. 

Másik főszereplőnek, Etta, nővérével és szüleivel nevelkedik a városban, ám nővérével, Almával szörnyű tragédia történik. Etta Ürgeföldre kerül tanítónőnek, és így ismerkedik meg a Vogel-gyerekekkel és a többiekkel a prériről. A háború alatt Otto és Etta levelezni kezdenek, ám a valóságban Russell marad ott fizikailag Etta társául és támaszául. Otto és Etta között szerelem szövődik és Russell is különleges érzelmekre lel ezekben az években, melyek egész életét meghatározzák. 

Etta és Otto házasságban, Russell magányban, ám egymás szomszédságában élik le életüket. Öregkorában szellemi hanyatlás idején Etta úgy dönt, (szegénykém kezdődő demenciában szenved) hogy még látogatja a tengert és mindezt egyedül és gyalog teszi meg. Egyedül, egészen addig, ameddig mellé nem szegődik James, a sérült

1940-es évek Saskatchewan, ház, melléképület.

prérifarkas. És hogy miért az Atlanti-óceán felé indul a sokkal közelebb lévő Csendes-óceán helyett? Fogalmam sincs. Ésszerűtlen döntés a valamivel több, mint 700 mérföld helyett a bő 2000 mérföldet választani... Mindenesetre ezzel veszi kezdetét az időskori visszaemlékezések sora, egyfajta elszámolás, számvetés, elfogadás és elengedés. Etta hosszú utat tesz meg, mind fizikálisan, mind lelkileg, ugyanezt, ám másként éli meg az otthon maradt Otto és az Etta nyomába induló Russell is. Egy kicsit meditatív, elgondolkodtató, majd néhol cselekménydús, megint máshol érzelmes vagy fájdalmas könyv, mindezeket az érdeklődés fenntartásáért a megfelelő mértékben váltogatva.

Gyönyörű, nagy hatású regény ez az élet kínálta csavarokról, az emberi kapcsolatokról, a sors szerepéről az életünkben és létünk végén az elmúlásról és a visszatekintésről. Gyorsan olvasható, haladós könyv, szép nyelvezete, rövidebb fejezetre tagolva, és az igazán ütős mondatok után hosszabb szünetekkel. Az időskori visszaemlékezés zarándoklattal megspékelve kicsit más formában már ismerős volt a Harold ​Fry valószínűtlen utazásából. Ettől függetlenül nagyon tetszett.

Tavasszal meghalni

Ralf Rothman: Tavasszal meghalni

Rengeteg második világháborús könyvet olvastam már, vonz a téma, vonz benne a saját családi érintettségem (kinek nincs?), vonz benne, hogy olyan hatalmas volt, olyan sokan túlélték, és olyan sokan nem :( Értelmetlen dolog  a háború, de az okosok szerint az emberi természet része. Számomra mindig döbbenet, hogy a felvilágosult 1900-as években ekkora tragédia történhetett, mely majd csak az egész világot érintette.

Sok könyvet olvastam már magyar, zsidó, amerikai, brit, francia és egyéb szemszögből, nyilván mindenhol mindenkinek megvan a maga igazsága. Az irodalom - legalábbis a második világégés kapcsán - elítéli a németeket, a legtöbb dokumentumregény és szépirodalmi mű bizony elég negatív szemszögből tünteti fel őket.

Aki szeret egy témát, eseményt több szemmel végignézni, több oldalról áttekinteni, az élvezni fogja ezt a 200 oldalas, ám annál töményebb regényt. 

Akár ők is lehetettek volna (tinédzserek a Hitlerjugendben)

A Tavasszal meghalni a német fiatalok szemszögéből íródott. Hiszem, hogy ott sem volt mindenki földre szállt ördög, sem náci, sem gyilkos, sem született sátán. Sokan ugyanúgy belekényszerültek a pokolba, mint az összes többi országban. Így volt ez a német fiatalok nagy részével, akiket még szinte gyerekként (vagy valóban gyerekként) besoroztak a bukás szélén álló német hadseregbe.

Így járt Walter és barátja, Friedrich (Ata és Fiete), akiket orvul kényszersoroztak 1945-ben. Pedig Walter nem volt náci, nem érdekelte a politika, ő csak fejő szeretett volna lenni egy vidéki gazdaságban, és összeházasodni Liesel-lel. Walter pillanatok alatt a Waffen-SS-ben találta magát a rövidített kiképzést követően, mint hadtápos, Fiete nem volt ilyen szerencsés, ő mehetett a frontra. A magyarországi csatákban vettek részt, Mohács, majd a visszavonulás során Győr környékén. Számtalan fiatal életét tették tönkre, döntötték romba az álmaikat, jövőjüket a semmiért, egy biztosan vesztes háborúért küldték őket a vágóhídra. Walter túlélte, de egész életében mogorva és szomorú ember volt. Fiete sérülését követően dezertálni akart és Walter ezáltal olyan helyzetben találta magát, ami bárkinek sok(k) lett volna, nemhogy egy tizenéves fiatalnak, aki még keveset tud az életről.

Erős hangulatú könyv, melyet rövidsége ellenér nagyon átütőnek, erőteljesnek éreztem, szó szerint magába szippantott. A jelenetek rövidek, mégis teljesen élesek, egyértelműek, az író részletgazdagon mindent megfigyelve adja át nekünk a történetet, a stílus zseniális és magával ragadó. Minden epizód életszerű (és szinte szagú). Ez az egyik legjobb háborús könyv, amit eddig olvastam!

1945 tavasza, Magyarország

Gilead

"Életünk álma véget ér, ahogyan az álmoknak végük szakad, hirtelen és teljesen, amikor felkel a nap, és eljön a világosság. És azt gondoljuk majd, hogy mindezt a félelmet, mindezt a keserűséget a semmiért éltük végig. De ez nem lehet igaz. Aligha hiszem, hogy teljesen elfelejtjük a szenvedéseinket. Ez azt jelentené – emberi szemszögből –, hogy elfelejtjük, hogy éltünk. Szerintem a szomorúság hozzátartozik az emberi élet lényegéhez."

Marilynne Robinson: Gilead

Különleges könyv került a kezembe. A Gilead egy memoár, egy filozofikus mű egybegyúrva.
John Ames, egy közép-amerikai álmos kisváros idős lelkésze, aki egész fiatalon, tragikus körülmények között veszítette el a családját és vált özveggyé. Ősz fejjel megházasodott és fiatal (-os, hiszen harmincas éveiben jár már) feleségével gyermeket vállalnak. Kisfiuk öt éves, amikor súlyos szívbetegséget állapítanak meg nála. És ekkor még nem olyan fejlett az orvostudomány, hiszen 1957-et írunk, így életkilátásai nagymértékben csökkenek. Szerintem már az is hatalmas döntés, hogy egy férfi idős fejjel gyermeket vállal, és ezzel azt is vállalja, hogy a fia nélküle fog felnőni, ő pedig nem fogja ezt látni - hát még konkrétan szembesülni azzal, hogy ez hamarosan be fog következni. A halállal való találkozás, a halálra készülés mindezek nélkül is hatalmas feladat.
Így aztán John Ames elkezdi írni memoárját - történeteket, érzéseket, gondolatokat, emlékeket. Mindent, amit elmondana a fiának közös életük során, ha ő nevelhetné fel. Összességében nem egy könnyű olvasmány, megérint és elgondolkodtat, és bevallom, néhány alkalommal a könnyeimmel is megküzdöttem. Bár magam sem értem, miért kell velük küzdeni, egyszerűen hagyni kellett volna megtörténni.

Érintőlegesen szóba kerül John Ames felesége is, Lila, aki a második - számomra nagyon is vágyott - kötet főszereplője. Harmincas éveire sok mindenen megy keresztül, mire eljut leendő férjéhez Gileadba.

Azt mondtam neked tegnap este, előbb-utóbb el kell mennem, mire te megkérdezted, hova, én meg azt feleltem, elköltözöm a mi jó Urunkhoz, erre te megkérdezted, miért, és én azt válaszoltam, mert öreg vagyok, te meg azt, hogy „szerintem nem vagy az”.
(első mondat)

Anyavalya

"A cipőboltban anyám undorral forgatta a kezébe adott műbőrdarabot, néha megjegyzést tett krokodilbőrből készült cipőkről, amikről persze a szocialista eladónő mit sem tudhatott, végigpróbáltatott velem legalább tíz sejtelmesen egyforma pár csizmát, végül megkérdezte:
– Mondja, kisasszony, ehhez nem adtak ormót? – egy ideig szerettem volna ilyenkor megsemmisülni, de később már izgatott érdeklődéssel szemléltem, hogy nem unta meg.
– Ormót? – kérdezett vissza a kisasszony kötelező jelleggel, és zavartan belenézett a dobozokba, hogy hátha ott találja. – Nem, nem adtak – válaszolta a végén.
– Akkor ezért olyan ormótlan! – csapott le anyám boldogan, hogy ismét sikerült."

Sándor Erzsi: Anyavalya

Nagyon érdekes könyv volt. Sándor Erzsi gyakorlatilag saját édesanya életét meséli, kettejük kapcsolatát, ami saját élettörténetéhez vezet (hiszen mindannyian egy nagy egész részei vagyunk…). Élvezetes stílusban, egy nem mindennapi élet, tele kihívásokkal, fájdalmakkal, veszteségekkel.
Izgalmas anya-lánya kapcsolat, egy nehéz születés, egy nehéz elválás és minden, ami közte van.

Rengeteget mosolyogtam olvasás közben, lendületes, finom iróniával, humorral átszőtt történet mindez. Néhol kifejezetten intim és személyes, ezt pedig a könyvben közzétett fotók is fokozzák. 

Olvasás közben sokat gondolkodtam azon, hogy milyen nagyszerű lehet egy ilyen egyszerű és nagyszerű könyv által örök életet nyerni...

-->

Születésnap

 

"Voltaképpen elég, ha egyetlenegy valaki tudja az emberről az igazságot. Elég ahhoz, hogy az ember élni tudjon."

Szabó Magda: Születésnap

Sok gondolat futott végig bennem a könyv olvasása közben. Lehet elfogult vagyok, Szabó Magda az egyik kedvenc írónőm, nagyra értékelem a munkáját, és egész életemben büszke leszek arra, hogy egy városban születtünk és személyesen is találkozhattam vele. Lassan adagolom a könyveit, mert tudom, hogy (számomra) nincs sok, most a Születésnap került sorra, hiszen az elmúlt hetekben emlékeztünk az írónőre a 100. születésnapja alkalmából (október 5. - megj.). Minden sorát nagyon szerettem, emberi volt, érzékeny, kedves és finom. Közben végigfuttattam magamban, hogy én már az új rendszer gyermeke vagyok, vajon milyen lehetett az a régi. Tudom, számtalan hibája volt, de elmondásokból és a Születésnapból is úgy tűnik, az emberek szervezettebben foglalkoztak egymással, normaként épült beléjük már kicsi koruktól, amikor az úttörő-rendszerbe bekerültek.
Maga a történetvezetés klasszikus fejlődésregény, Bori az „önző” kislány érett, felelősen gondolkodó, empatikus nagylánnyá válik, közben sok minden történik vele, sokat tapasztal, csalódások is érik, és ez bizony formálja, alakítja. Megismerjük a társait, barátait és mindazt, ami lejátszódik benne. Tanúi lehetünk az első szerelemnek, annak a csodálatos és mindent elsöprő érzésnek, mely ugyanaz volt a régi rendszerben és ugyanaz maradt az új rendszerben is. A barátság hatalmának, és bizony az elutasításnak, a mellőzöttségnek és az érdekek mozgatta manipulációnak is, mely úgy tűnik, kortól és nemtől függetlenül emberi tartozék, és a vele való találkozás bizony fájdalmas.
Imádtam.

„Szeretlek – mondta Cila szeme –, szeretlek, és nem tudok olyan egyszerűen napirendre térni afelett, milyen kivételes boldogság, hogy éppen te vagy a férjem. Hogy most a két karodra fűzöd a szatyrokat és indulsz, pedig abban a fülkében, amelyben mi szorongtunk, valami baj volt a fűtéssel, majd megfagytunk Miskolctól idáig; te éppen olyan dermedt vagy mint én. Ám azért elmégy, sorba állsz halért, káposztáért, pedig utálsz húst meg eleven jószágot vásárolni, de tudod, hogy nekem anya most mindennél fontosabb, és először ránk gondolsz, csak aztán önmagadra.”
Misi szeme azt mondta: „Fele mindennek. A jónak, ami jön, a rossznak, ami jön. A fele. Azért vagy a feleségem.”

Alias Grace

"Néha éjjelente újra meg újra elsuttogom magamban: gyilkosnő, gyilkosnő. Úgy susog, mint a tafotaszoknya, amikor a padlót söpri."

Margaret Atwood: Alias Grace 

Margaret Atwood-dal már A szolgálólány meséje idején megszerettük egymást (én őt különösen), így a többi megjelent kötete is várólistára került, ám amikor megláttam az Alias Grace-t, még a Jézuskának is megrajzoltam, hogy biztosan a fa alatt landoljon.

Így is történt, nem csalódtam - sem a Jézuskában, sem Atwood-ban. 

Az Alias Grace egy teljesen más típusú történet, mint A szolgálólány meséje. Elbeszélőnk maga Grace, aki az elbeszélés idején. 1859-ben már évek óta börtönben ül, mint gyilkosnő. Jó magaviseletéért jutalom, hogy a börtönigazgató-asszonynak besegíthet a felszolgálásban, miközben látványosságul szolgál az igazgatófeleség barátnőinek. 

A gyilkos természet kutatása természetesen a pszichiátria igen régi és egykor népszerű területe volt, így Dr. Simon Jordan, a fiatal és nagy reményekkel kecsegtető pszichiáter vizsgálni kezdi az 1840-ben elítélt Grace Marks kisasszonyt, és a börtönigazgatónál történő rendszeres délutáni találkozásaik képezik a könyv zömét. Nagy kérdés ugye, hogy Grace gyilkosnő-e vagy sem, hazudik-e vagy sem, hiszen a gyilkosságot rábizonyítani nem tudták, így kerülte el a halálbüntetést, melyet tettestársa, James McDermott elszenvedett. 

"Hallottam, hogy valaki bejött a konyhába a hátam mögött. Az ajtót nyitva hagytam, hogy valami

levegő azért bejöjjön, és gyorsabban száradjon a padló. Gondolta, biztos McDermott az.
Nehogy rálépj a tiszta padlómra a trágyás csizmáddal, mondtam neki, és súroltam tovább.
Nem felelt, de nem is ment el. Ott állt továbbra is az ajtóban, és rájöttem, hogy a csupasz bokámat meg a lábamat bámulja, ámbár piszkos volt, meg – már megbocsásson, uram – a hátsómat, ami úgy ringott súrolás közben, akár a kutya fara, amikor a farkát csóválja."

Dr. Jordan nem bízza a véletlenre az ítéletalkotást, a beszélgetéseket egészen Grace gyermekkorával indítja, így igyekszik feltérképezni a kisasszony valós személyiségét. A korabeli újságok sokat cikkeztek a megdöbbentő esetről, hiszen nem kisebb személyek lelték halálukat a gyilkos páros keze által, mint Thomas Kinnear gazda és házvezetőnője, Nancy Montgomery. A korabeli pletykák féltékenységet, titkolt kapcsolatot feltételeztek az indítékok között, egészen odáig mentek, hogy McDermott és Grace szeretők voltak. Mi vihetett egy 16 éves lányt a gyilkosságra? Ez a hír ma is megrázná a sajtóorgánumok csengettyűit, nem volt ez másként a viktoriánus korabeli médiával sem, mely egyszerre papolt a feddhetetlen erkölcsről és látta el glóriával a Marks-McDermott párost. A szenzáció akkor is szenzáció volt, na.  Dr. Jordan nem kisebb feladatot vállalt magára, mint a teljes igazság feltárása és Grace személyiségének, indítékainak feltérképezése. 

Az Írországból emigrált Grace életének apró darabkáiból lassan áll össze a karaktere, története, és az az életút, ahogy ő a Kinnear gazda háztartásába került Ontario-ba. Letartóztatása idején korábban meghalt barátnőjének, Mary Whitney-nek adta ki magát, kapcsolatuk és Mary tragédiája is nagyon fontos mozzanata Grace életének. A gyilkosság napjára pedig Grace mindössze részben emlékszik, a gyilkosság idejére pedig abszolút nem. Vallomását többször megmásítja, árnyalja, így rendkívül nehéz kideríteni az igazságot.

"A börtön nemcsak a fegyenceket tartja bezárva, de a többi embert is kívül rekeszti. A legerősebb börtönt Grace építette fel saját maga köré."

Maga az egész történetvezetés, az újságcikk-bevágások, a viktoriánus-kori hangulat és a gyilkosság morális megítélése teszi nagyon érdekessé és izgalmassá a történetet. Ráadásul a kötet egy megtörtént esetet dolgoz fel, így átérezhetjük a társadalom izgalmát, az akkori megdöbbentő bűncselekmény kapcsán. Ki is volt Grace? Tettestárs, felbújtó, gyilkos vagy egy szerencsétlen véletlen áldozata? Grace nem buta nő, és a korabeli szakértől, illetve mi, regényolvasók is csak a homályban tudunk tapogatózni. 

Ez a remek történet még több, mint 800 oldalon tálalva is rendkívül izgalmas és szórakoztató volt, egyetlen sorát sem untam.

"Nancy sírjából egy rózsa nőtt,
Kinnear sírjából meg szőlő,
Összekapaszkodtak a magasban,
Így lett egymásé a kettő."

A Netflixen pedig megjelent a kötetből készült sorozat.

Ómama ​nyaklánca

Silingi Terézia: Ómama ​nyaklánca

Igazi családregény

 

Milyen érdekes lehet ismerni egy család életét ekkora részletességgel - méghozzá az 1800-as évek első felétől! A Zimber-család történetével ismerkedhetünk meg a lapokon, igencsak kapaszkodni kell, hiszen a család számos taggal rendelkezik, sokfelé járnak a világban és főként számtalan érdekes fordulat, megdöbbentő esemény történik az életükben. Ez egy nagyon vastag (két téglányi) kötet, ám meg sem érződik a mennyiség, hiszen gyorsan haladunk az időben és az élvezetet korabeli fényképek is elősegítik. A stílus inkább egyszerű, egy (beházasodott) leszármazott szájába adható, hétköznapi inkább, de élvezhető. A család élete mellett természetesen bepillanthatunk Promontor, azaz későbbi nevén Budafok fejlődéstörténetébe is.
Számomra a leginkább lebilincselő a kötetben a családi összetartás, mely a családi legendák fennmaradásában szépen leszűrhető, hiszen a kötet eleje is meglepően részletes, így azt gondolom, a családi szájhagyomány mindenképpen figyelemre méltó lehetett a Zimber-család életében. Meglepő volt és a tetszett az írónő saját személyére vonatkozó (néha fájdalmas) őszintesége és öniróniája, ezért külön pirospontot érdemel.
Azt gondolom, amikor valaki családfa-kutatásra adja a fejét, titkon reménykedik abban, hogy ehhez hasonló komplex, emberi és mindent átfogó, erőteljes hangulatú történetet kap kezébe a családjáról és nem csak neveket, évszámokat, száraz adatokat, melyeket a képzelettel és a fantáziával ugyan ki lehet tölteni, ám sohasem lesz olyan valóságos és életteli, mint ez a könyv, a Zimber-család élete.
(Tetszett, főleg a könyv első fele.)

-->

Misu háborúja

 

Pachmann Péter: Misu ​háborúja

Időnként kiveszek a könyvtárból olyan könyvet (direkt), melyről nem tudok semmit és a fülszöveg elolvasása nélkül gyakorlatilag vaktában viszem haza. Így került hozzám a Növényevő (amivel azóta is birkózom...) és nem régen a Misu háborúja, melynek még a szerzőjét is otthon olvastam le a borítóról.

Pachmann Pétert a híradóból ismerem (mivel gyakorlatilag nem nézek tévét), nem is tudtam, hogy könyvet írt. Nagyon kíváncsivá tett, amikor megtudtam, hogy ő írta. Aztán utánaolvasgattam egy kicsit a karrierjének és kiderült (számomra), hogy Pachmann Péter pályája elején, mindössze 23 évesen a délszláv háborúról kellett tudósítania.

Ez egy elég homályos, szinte ködbe vesző történet, mely az idősíkokban ugrálva elég lassan bontakozik ki. Adott a délszláv háború és egy busz, mely a Drina völgyébe tart asszonyokkal, gyerekekkel és kéksapkásokkal a fedélzeten. Adott egy asszony, akinek gyermektelen házassága válságban van, a férje gyakorlatilag a vágyott gyermekért kapar tíz körömmel. Ismeretlen okokból hozzájuk költözik a magyar  származású Ábrahám, aki teljesen megrontja ezt a házasságot és mást is. Misu traumatikus körülmények között megfogan, majd ha lehet még traumatikusabb körülmények között megszületik, majd mire az anyja igazán megszereti és kötődni kezd hozzá, meg is betegszik. Így az anya megpróbálja a háborús körülmények között gyakorlatilag az élete árán is megmenteni a gyermekét.

Mire teljesen összeállt bennem a sztori, leesett az állam. Azt gondoltam, hogy ez már annyira beteg, hogy csakis több valós történet, legenda egyvelegéből állhatott össze, ez így egyben nem létezhet. Aztán a könyv végén kiderül, hogy dehogynem, az élet bizony ilyen lapokat oszt egyeseknek, anélkül, hogy bármivel is rászolgáltak volna.

Millió második világháborús könyvet, Holokauszt-témájú regényt, beszámolót olvastam már, és ma már tudom, hogy bizony a délszláv háború is említhető a pokol könyvének ugyanezen az oldalán.

9/10

Pachmann Péter a Mokkában beszél háborús emlékeiről és könyvéről:

Gustav-szonáta

 

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Végre egy felnőtt könyvről is írhatok! Olvasom őket rendületlenül, de nem olyan könnyű ám írni róluk, mint a gyerekkönyvekről, ugyanis nyomasztóbbnál nyomasztóbb kötetetek kerültek a kezembe az elmúlt időszakban.

Ezek közül az egyik kedvenc szerzőm, Rose Tremain új könyvéről szeretnék néhány gondolatot megosztani. A Színarany kedvenc könyvemmé vált, ódákat zengtem róla anno, így nagy reményekkel vártam a Gustav-szonátát. 

Az írónő megint egy izgalmas helyszín+történelmi korszak párosítással rukkolt elő: a II. világháború utáni Svájc vidékein játszódik történetünk. Főszereplőnk Gustav Perle, aki egy svájci kisvárosban él kettesben édesanyjával. Az írónő igen hamar ledönti az össze illúziónkat a friss alpesi levegővel, nyugalommal és békességgel bélelt világról, hiszen hamar elénk tárja a kíméletlen igazságot: Gustav bizony szegénységben él, elhanyagolt, nehéz sorsú gyermek. Sötét, komor hangulatban bontakozik ki a Perle-család egész (meglehetősen tragikus) sorsa, a családtagok közötti (kétségbeejtő) viszony és aki mindennek áldozata, a kicsi Gustav. Az antiszemitizmus hosszan érezteti hatását és bizony azok életét is tönkreteheti, akiknek fizikailag nem volt hozzá közük.

Gustav fiatalon összebarátkozik Antonnal, a gazdag zsidócsalád gyermekével, majd hamar szoros kapcsolatba kerül a családjával is, szinte második otthonává válik Antonék háza. Itt is hideg-rideg szülői attitűddel szembesülünk, a jómód és anyagi javakkal való elkényeztetés ellenére Anton bőrébe sem szívesen bújtam volna. Szóval a két (sérült lelkű) gyermek hamar összebarátkozik és ez a barátság átszövi közös és egyéni sorsukat, életük alakulását. Mindkettő származásának / családjának áldozata, ám egész más életutat járnak be. Anton tehetséges (ám rendkívül szorongó) zenész, Gustav pedig röghöz kötött (az anyai szeretetért örökké küzdelemben élő), ám közepesen sikeres szállodatulajdonos lesz. 

Olyan ez a könyv, mint egy mélabús, andalgós dal, finom, lassú, sötét, borongós. 

Bevallom őszintén, hogy nekem a Színarany jobban tetszett, de a Gustav-szonátát is rendkívülinek, egyedinek és különlegesnek találtam.

9/10

-->

Levelek Skye szigetéről

"Tisztelt Asszonyom!
Remélem, nem tekinti tolakodásnak, de úgy éreztem, meg kell írnom önnek, mennyire csodálom és becsülöm A sas fészkéből című könyvét. Elismerem, általában nem vagyok oda meg vissza a költészetért. Többnyire a Huckleberry Finn szamárfüles kötetét veszem a kezembe vagy egyéb, halálos veszedelmeket és megmenekülést taglaló könyveket. Az ön verseiben mégis volt valami, ami jobba megérintett, mint bármi az utóbbi években... "

Jessica Brockmole - Levelek Skye szigetéről

Már megint egy olyan könyv, ami a borítójával elbűvölt! Olyan finom, elegáns és romantikus egyszerre, hogy szóhoz se jutok.

Nyilvánvaló volt, hogy találkoznunk kell!

A könyv címe nem okoz meglepetést, a Levelek Skye szigetéről egy két szálon futó levélregényt takar. Az egyik szál az első világháború idején szövődött furcsa barátság és furcsa szerelem egyvelege, mely a Skye szigetét soha el nem hagyó költőnő, Elspeth és a fiatal amerikai álmodozó, Davey között szövődik a levélpapírokon keresztül. A másik szál a második világháború alatt játszódik, és a múltjában kutakodó Margaret és a fronton lévő gyermekkori szerelme között húzódik. Minden 1912-ben kezdődik, mikor is egy levél eljuttatása egy másik kontinensre egy egész hónapot vett igénybe! Tehát nagyon meg kellett gondolni, mikor és mit írunk le a másiknak. Elspeth és Davey között szerelem szövődik, ezzel nem árulok el nagy titkot, ám Elpeth egyáltalán nincs könnyű helyzetben, hiszen két dolog is elválasztja Davey-től, éspedig férje, illetve az éppen kitört világégés... 

Olvasás közben folyamatosan sajnálkoztam azon, hogy megváltozott a világunk, az e-mailekben már nincs lehetőség ilyen mélyreható kapcsolatoknak megszületniük, türelmetlenek vagyunk, nem tudunk várni és mindent azonnal akarunk. Ráadásul a kézírásnak is lőttek lassan... Pedig a várakozás kellemes borzongása, az az érzés, amikor naponta lesed a postást, hogy érkezett-e már leveled, fantasztikus!

Nagyon kellemes, melankólikus hangulatú szerelmes kötet ez, melyet egy nap alatt végigolvastam (pont kórházban, így letennem se kellett szerencsére!). Egy darabig jelölgettem az idézni valókat, ám olyannyira magába szippantott a levél, hogy úgy a felénél elmaradtam :)

Kedvenc lett!

És mindennek a tetejébe íme a gyönyörűen csengő nevű Skye sziget Skócia vidékéről:

Fülszöveg:

Elspeth mindig azt mondta a lányának: életem első kötete kifutott nyomtatásból. Ám amikor bombasorozat éri Edinburgh-t, és Margaret megtalálja anyját a hálószobában egy halom megsárgult levéllel az ölében, a múltra, melyet Elspeth oly gondosan titkolt, hirtelen fény vetül. A következő napon Elspeth eltűnik.
Egyedül maradva a levelekkel, Margaret megismer egy olyan anyát, akit soha nem ismert: egy költőnőt, aki Skye szigetén élt, és aki 1912-ben válaszolt egy Illinois-ban élő fiatal amerikai rajongója levelére.
Szemérmeskedés nélkül, Elspeth és Davey őszintén megosztották egymással álmaikat, félelmeiket – minden olyasmit, amit senki mással. Mert anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, kiválóan ismerték egymást.
Az óceán két különböző partján, békeidőben és háborúban, de leginkább papíron és tintán keresztül megélve az eseményeket a Levelek Skye szigetéről egy levél mindent megváltoztató erejéről szól – a levéléről, melyet soha nem kellett volna elküldeni, a levéléről, mely soha nem kerül elküldésre, és a levéléről, melyet örökre megőriz a címzettje.

"1940. június 17.
Ó, Margaret!
…Neked nincsenek titkaid előttem, de én mindig elzárva tartottam előled életem egy részét. Azt a részét, amely kaparni kezdte a falat, amikor ez az újabb háború elkezdődött, azt a részét, amely üvöltve akar kitörni most, azon a napon, amikor elrohantál tőlem, hogy találkozz a te katonáddal.
El kellett volna mondanom neked, meg kellett volna tanítanom neked, hogyan acélozd meg a szívedet. Meg kellett volna tanítanom neked, hogy egy levél nem mindig csak egy levél. A papírra írt szavak átitathatják a lelket. Bárcsak tudtad volna!
Anya"

10*/10

Novecento

Alessandro Baricco: Novecento

Imádom, ahogy Baricco ír! Tudom, hogy kicsit hatásvadász, számomra mégis üdítő és élvezetes, színvonalas és elgondolkodtató egyszerre. Nem hiába, ez már nem az első könyvem tőle, a Selyem után jött a Mr. Gwyn, majd a Novecentot találtam meg a könyvtárban. Számomra az egyik legkülönlegesebb az írásaiban az, hogy amilyen nyúlfarknyiak, mégis olyan átütő a hangulatuk.

A Novecento ráadásul - bár utólag realizáltam - egy olyan könyv, aminek filmadaptációját már láttam (megj.: és kifejezetten szerettem). Hogy is hívják főhősünket? T. D. Lemon Novecento. Novecento egy különleges férfi. A legjobb zongorista a világon. Mindezt úgy, hogy soha nem hagyta el szülőhelye, a Virginian hajó fedélzetét, azt a helyet, ahol Danny Boodmann megtalálta.

Különleges könyv, na. Egy óra alatt befalható, érdemes nekiesni! Aztán persze ott van a zenei aláfestés, amihez néhányónknak szükségeltetik némi akusztikus segítség is, szerintem érdemes a filmet igénybe venni e célból, mely Az óceánjáró zongorista legendája névre hallgat (Tim Roth-tal a főszerepben).

Füli:

"A Virginian nevű gőzhajó a két világháború között járt Európa és Amerika között – fedélzetén milliomosokkal, emigránsokkal és egyszerű, hétköznapi emberekkel. A fennmaradt legenda szerint a hajón esténként egy különös tehetséggel, páratlan improvizációs képességgel megáldott zongorista szórakoztatta a közönséget. Semmihez sem fogható muzsikájával valósággal elbűvölte hallgatóságát. Azt is mondják, egész életét a hajón töltötte, ott született, és lábát soha nem tette szárazföldre. Hogy miért, senki sem tudja, életének talányos rejtélyét magával vitte – örökre."

 

10/10

Tölgyfa a dombtetőn

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

Újabb kedvenc könyvet avattam! Egy kislány, aki Írországból indul családjával az Újvilág felé, ám a tengeri utazás megpróbáltatásai során árván marad. A hajó tulajdonosa magához veszi, hogy törlesszen neki, mint szolgáló. Így Laviniát az ültetvényen élő néger rabszolgák nevelik fel. A szépséges, ám szomorú titkot hordozó Belle-t tekinti édesanyjának, ám az egész családhoz ragaszkodik - pont mint a kiskacsák ahhoz, akit először meglátnak. 

A nagyház úrnője bedilizett az ültetvényes életmódtól és ópiumfüggővé vált. Fia sötét lelke sokak számára rejtve marad... A ház ura pedig mindig távol van - tökéletes hely a gonosz munkafelügyelőnek, hogy azt csináljon a szolgálókkal, amit csak akar. A család hátborzongató és sötét titkai pedig teszik a dolgukat valahol a háttérben...

Laviniának azonban fehér bőre más sorsot szán, az ültetvényes család életében egy tragikus utazás nagy változást hoz, így Lavinia is elkerül a háztól - átmenetileg.

Nagyon érdekes, fordulatos könyv, minden sorát élveztem. A hangulata kifejezetten komor - nagyon jól illik azokhoz a nehéz, már-már elviselhetetlen körülményekhez, melyek ezeken az ültetvényeken lehettek anno a múltban. A néger rabszolgák reménytelen élete, a könyörtelen gazdák és felügyelők, az a millió elszenvedett igazságtalanság, az a sok-sok elsírt könny.

Nem vagyok egyébként túlzottan oda a "rabszolgás" könyvekért, de az Elfújta a szél nagy kedvencem. Ez a könyv történetvezetés tekintetében néha emlékeztetett  rá, egyik-másik szereplő pont olyan pengeélen táncolt az "őrült" és a "normális" kategóriák között, mint az Elfújta a szélben.

Olvasás közben épp úgy magába szippantott (és fogva tartott), mint Margaret Mitchell regénye.

Ráadásul két olyan pont is volt a könyve első felében, ami annyira megérintett, hogy elpityeredtem. Nem tudom, hogy női hormonális kibillenés volt az oka vagy tényleg ilyen érzékletesen megírt jelenetekről van szó - így ennek tisztázása érdekében mindenképpen újraolvasom!

10/10***

A fehér ruhás nő

Wilkie Collins: A fehér ruhás nő

Az 1001-es listán szerepel ez a kötet, ráadásul nagyon szép kiadásban jelent meg tavaly, így több okom is volt arra, hogy hazajöjjön velem a könyvtárból.

A történet középpontjában egy 19. századi bűntény szerepel, mely megváltoztatja szereplőink életét. A szépséges, ám kissé nyafka Laura Fairly békésen éldegél féltestvére, Marian óvó és féltő szárnyai alatt nagybátyjuk, a dilinyós Mr. Fairly birtokán, az angliai Limmeridge-ben. Az az ötletük támad, hogy rajzolni tanulnának, így felfogadják a fiatal és hősien szívű Walter Hartright-ot, a rajztanárt, hogy foglalkozzon a fiatal kisasszonyokkal főállásban. Hát persze, hogy gyengéd érzelmek indulnak útjára a bárgyú Laura és a hősszerelmes Walter között... Igen ám, de idejekorán elhunyt édesapja már odaígérte a hölgyeményt a középkorú, ám annál baronetebb Sir Percival Glyde-nak, aki alig várja, hogy megtartsák az esküvét és magával vigye fiatal feleségét Blackwater Parkba...

Mindemellett a London felé vezető úton éjszaka felbukkan egy fiatal fehér ruhás nő, akit a véletlen folytán épp Mr. Hartright segít ki szorult helyzetéből... Majd Laura kap egy levelet, melyben rettenetes vádakkal illetik jövendőbelijét. És egy hórihorgas orrú, kövér gróf is aljas cselszövésben mesterkedik.

A könyvben többen is megszólalnak, visszaemlékeznek a bűnesetre és szépen lassan kitisztul a kép, majd lerántják a leplet a nagy TITOKról is. Persze a történetszövés rendkívül összetett és körülményes, a szereplők maguk is igen körülményeskedők, mindegyikőjüktől részletekbe menő előadást hallhatunk a végzetes cselszövés körülményeiről. Mr. Fairly beszámolóját - meg lehet érte vetni - végig mosolyogtam/kacagtam, annyira jól sikerült.

Szerintem a hangulatteremtés, a leírások és a jellemrajzok ennek a könyvnek az erősségei, hátulütője a történet lassú folyása - aki skandináv krimiken és CSI-on edződött, annak nem biztos, hogy élvezetes. Aki viszont szereti a vérbeli 19. századi irodalmat, a lidérces jeleneteket, az összeesküvéseket és összefonódásokat, az szeretni fogja. Nekem nagyon tetszett.

10/10

Bibi

Gárdonyi Géza: Bibi

Nagyon szeretem Gárdonyit, szépen ír és amit ír, az is közel áll a szívemhez. Nem csalódtam a Bibi című kisregényében sem. Wak Lukács, az árva fiú, aki az intézeti évek után úgy dönt, papnak áll és az apró faluban, Iharszegen lángra a gyúl szíve az árva kislányért, Bibiért. Gyakorlatilag ez a történet gerince. Azt nem tudtam meg, hogy Bibi miért olyan nagyon különleges, hiszen se nem kifejezetten okos, és úgy érzem, nem is túl szépséges. Dehát ilyen az igazi szerelem: nincs magyarázat, nincsenek miértek.

Nagyon erős hangulatú könyvecske... Az elején annyira elhittem, ahogy Lukács mesél az érzéseiről, a fájdalomról, amiért őt sosem ölelték anyai karok, őrá sosem figyelt senki, hogy újra át kellett gondolnom és olvasnom Gárdonyi életrajzát: nem, ő nem volt árva, ő szerető családban nevelkedett. Annyira valóságosak voltak számomra Lukács szavai...

Természetesen nálam Az én falum maradt a kedvenc, de A Bibi is az egyik legjobb Gárdonyi az általam olvasottak közül.

10/10

Varjak tava

Egy fiú feláldozza a nagyszerű jövőjét a testvéreiért. Húga, Kate, mélyen elássa a múltat és a gyermekkorát. A sors azonban úgy hozza, hogy szembe kell néznie a régi dolgokkal és önmagával.

Mary Lawson: Varjak tava

Észak-Ontario egyik kisvárosában játszódik a történet, Kate, Matt, Luke és Bo egy szörnyűséges baleset folytán hamar árvaságra jut. A két fiú nagy jövő előtt áll, de mi legyen a kislányokkal? Elvigyék őket a rokonok és szakadjanak el a testvérek egymástól? Matt nagy áldozatot hoz a testvéreiért: lemond az egyetemről és gyámsága alá veszi a kisebbeket... 

Kate felnő és a nagyvárosban, testvéreitől messze zoológusként dolgozik. Barátjával való kapcsolata kezd komolyra fordulni, mindössze egy bibi van: Daniel szeretné megismerni Kate családját. Vajon Kate miért került érzelmileg olyan távol a testvéreitől? Szégyelli őket vagy talán saját magát? És mi a helyzet a kisvárosban élő Pye-családdal, milyen átok sújtja őket? Miért van az, hogy a nagyapa, apa és a fiú felesége is szenved a boldogtalanságtól a hatalmas farmon?

Nagyon érdekes könyv volt a Varjak tava. Annyira életszerű a történet, hogy az elképesztő, olyan árnyaltak a szereplők és olyan finoman hangolt az egész sztori, hogy mindig azon gondolkodtam olvasás közben, hogy nem lehet ennek az egésznek mégis valami valóságtartalma...?

Egyébként kissé szomorkás, lassan kibontakozó, lélekboncolós típusú regény, mégis nagyon olvasmányos, olyan, amit szívesen vettem kézbe újra és újra. Szép külcsín, értékes belbecs.

10/10

Portugál levelek

Viszonzatlan szerelem a zárda falai mögött - Portugál levelek

Mariana Alcoforado: Portugál levelek

Ez egy rendkívül rövid pici könyvecske, mely a fordító, Szabó Magda előszavát (és a levelek hátterét), illetve 5 levelet tartalmaz. Mind az ötöt az 1600-as években írták (1669-ben), ugyanaz a személy, mind megfelelő válasz nélkül maradt. Sokak számára ismerős a szitu: szeretsz, kihasználnak, imádsz, elfelejtenek, megaláznak. Az élet több száz évvel ezelőtt sem volt más. Egy fiatal katona halad el egy apácazárda előtt, ahol éppen kipillant a fiatal apáca, Mariana. Örök, olthatatlan szerelembe esik. Mindent felad ezért a viszonyért, hiszen természetesen a fiatal katona kihasználja a helyzetet és él a lehetőséggel. Azonban hamar visszatér hazájába, Franciaországba, és érzelmei ezzel ki is hunytak. Neki szólnak ezek a levelek, egy epekedő, szenvedő, magányos szív szavai.

"Kezdettől fogva, minden tartózkodás nélkül, hozzászoktattalak egy ilyen iszonyatos feszültségű szenvedélyhez, pedig az embernek mesterkednie kell, ha azt akarja, hogy viszontszeressék, nagy ügyesen meg kell találnia az eszközöket, hogy megperzselhesse a másikat, mert szerelemmel, csupáncsak szerelemmel, még nem lehet megnyerni a viszontszerelmet."

A szöveg olyan, hogy akár egy mai nő is írhatta volna... Egy kicsit szentimentális fajta nő, de akár. Úgy tűnik, a pasik már akkor sem bírták ezt a mindent odaadok-érted élek típusú csajokat...

Szerintem érdemes elolvasni, főleg azért, mert a Szabó Magda fordítás nagyon szép. Ráadásul a sztori megtörtént. Szegény Mariana nem is tudta, hogy a fájdalma tette halhatatlanná...

A bejai kolostor

10/10

Blanche és Marie könyve

Radioaktivitás, hisztéria, szerelem, barátság és kérdések - mi a közös mindebben?

Per Olov Enquist: Blanche és Marie könyve 

"A szeretetet nem lehet megmagyarázni. De miféle emberek volnánk, ha meg sem próbálnánk?"

Blache Wittmann és Maria Skłodowska-Curie. Két fantasztikus életutat bejárt nő, akikről ez a könyv szól. És szerelmeikről, Charcot professzorról, Pierre Curie-ről és Paul Langevin professzorról. És még Einsteinről, egy picit felbukkan Charcot segédje, Freud is és Jane Avril is. De hogy kerül ennyi híresség egy mindössze 256 oldalas regénybe?

Charcot szeánszai: segédei az ájult Blanche-t tartják

Kezdjük ott, hogy Blanche Wittmann a híres Salpêtrière kórházban töltött életéből 16(!!!!) évet, nagyrészt a híres francia neurológus, Charcot betegeként vett részt a heti előadásokon, mint hisztériás rohamoktól szenvedő nőbeteg. Rajta demonstrálta Freud mestere a hipnóziskutatásban elért eredményeit is. Emellett talán Charcot szeretője is volt egy kicsit. 

Később Blanche röntgenasszisztensként dolgozott, majd "vonzalma" a különböző sugárzások irányába Marie Curie mellett teljesedett ki, akivel asszisztensként együtt tanulmányozták a szurokércet és nyerték ki belőle a ragyogó kék fényt kibocsátó rádiumot. Életük, pontosabban Blanche élete végéig barátságban maradtak, segítették egymást. Közben Marie megkapta első Nobel-díját - még megosztva Pierre-rel, majd hamarosan a másodikat, Blanche közben csak veszített, sorozatos amputációkkat mindössze bal keze maradt meg, mellyel írta élete regényét, mely csupa kérdés, néhány válasz a szeretetről: a Kérdések könyvét. Marie volt 'oly jó és a járásképtelen Blanche számára készített egy ládát, melyben gurulhatott a lakásban. Mindeközben a nagy felemelkedést hirtelen bukás követte botrányos szerelme miatt a családos Langevin professzor iránt.

És még maradt hely annak, hogy beszéljünk a szeretetről. Hogy mi is az tulajdonképpen. Tud-e erre bárki is választ adni ezen a földön? 

"A szerelemből fény fakad vagy sötétség. A szerelmesek megosztják egymással a fényüket vagy a sötétségüket; ebből azután élet vagy halál keletkezik. Ezt nem lehet megérteni."

Ez a könyv nagyon furcsa szerkezetű, egy asszociációs, csapongós mese, melyben rengeteg információ van elrejtve és jócskán felkeltette az érdeklődésemet a fent nevezett személyek iránt. Az író gyakorlatilag Blache Kérdések könyve című könyvéről írja, miközben eszébe jut egy csomó minden, és néhány dolog a saját életéből is. Szóval én most egy olyan könyvről írok, amit egy könyvről írtak. Lehetséges, hogy ez a leghosszabb rövidke könyv, amit valaha is olvastam??

Blanche Wittmann

Tele érdekesebbnél érdekesebb tényekkel!

A hisztéria-kutatás, Charcot elmélete a női működésről!

"A tudomány vizsgálatának tárgya nem egy bizonyos nő volt, hanem a Nő, és a nő alaptermészete.
A kísérletek híre elterjedt a párizsi értelmiség körében, és a hír azt tartalmazta – 1886 őszén –, hogy egyes kísérletek eredményei alapján a nőt "bizonyos értelemben gépnek lehet tekinteni, mert egyes érzéseket a nőkben mechanikus ráhatásokkal is ki lehet váltani, a gondosan kiválasztott pontokra gyakorolt nyomás segítségével, mely érzelmi kitöréseket okoz. Ezeket a kitöréseket nemcsak előidézni lehetséges, hanem ugyanígy megszüntetni is, és az ilyeténképp működtetett hisztériás és görcsös rohamok előidézése és megszüntetése azt bizonyítja, hogy a nők működése megérthető, jelrendszere olvasható, és a folyamat irányítható."

Charcot kutatásai

Aztán meg az ovariumprés!

"Charcot a jegyzőkönyv bevezetőjének tanúsága szerint beszélt Blache-sal a nyilvános demonstráció előtt. Megmutatta neki az ováriumprést, melyet talán használni fog. A bőrből készült szerkezet fémcsavarokkal volt ellátva. A nő hasára kellett helyezni, és a nő derekára erősített, hátul összekapcsolt szíjakkal kellett rögzíteni. Mindkét csavar kipárnázott bőrlapocskákban végződött. Amikor a csavarokat lassan elforgatták, a bőrpárnák nyomni kezdték a nő petefészkét. Az ovariumprés alkalmazásának célja az volt, hogy a hisztéria központjára gyakorolt nyomással megszüntesse a rohamot."

A Salpêtrière-kórház és a benne lakó több, mint hatezer szedett-vedett beteg! Charcot kutatásai!

A rádium kék fénye és a radioaktivitás csodája...! 

Marie Skłodowska-Curie (1867. november 7 – 1934. július 4.)

"A laboratóriumi dolgozók közül megmagyarázhatatlanul sokan meghaltak, elsősorban leukémiában, és Blanche-hoz hasonlóan, sokuknak amputálni kellett a végtagjaikat. A sugárzást mégis nagyon sokáig gyógyító hatásúnak tartották: az emberek tömegesen látogatták a radioaktív gyógyforrásokat, tömegével vásárolták a hajhullást állítólag csökkentő „Curie-hajvizet”. Egy bizonyos „Crema Activa” azt ígérte, „csodákra” képes. Egy 1929-es európai gyógyszerjegyzék nyolcvan olyan szabadalmaztatott gyógyszert sorol fel, mely radioakítv anyagot tartalmaz. Mind a csodatévő szerek közé tartoztak, a fürdősók éppúgy, mint a kenőcsök, végbélkúpok, fogkrémek és csokoládé pralinék."

Per Olov Enquist kedvelt svéd író, aki a sportról váltott az írógépre a hatvanas években. Hazánkban is megjelent több könyve. 

Adatok a könyvről:

Eredeti címe: Boken om Blanche og Marie

Fordította: Kúnos László

Kiadja: Európa

Kiadás éve: 2006.

Oldalszám: 256.

Beszerezhető: ára 2185 Ft.

10/10