A felejtés ideje

Sharon Guskin: A felejtés ideje

Amikor ránéztem ennek a könyvnek a borítójára, hirtelen azt hittem, ez egy kooprodukció Jodi Picoult-tal, de persze nem, mindössze egy óriásira méretezett ajánlás zavarja ezt azt egyébként kifejező borítót (a példányom könyvtári volt).

Az írónő első könyve Picoult szerint friss és provokatív. Szerintem érdekes témát vet fel, a halál utáni élet, a reinkarnáció kerül górcső alá. 

A könyv a (kicsit) vénlány Janie rejtélyes egyéjszakás kalandjával indít, melynek eredményéről, 4 éves, irtózik a víztől, mosakodástól, rémálmoktól szenved, és gyakran hívja az igazi anyukáját. Janie gyermekpszichiáterről gyermekpszichiáterre jár vele, természetesen pszichotikusnak véleményezik a kisfiút és Risperdalt írnak fel neki. Az óvoda pedig riasztó viselkedésére tekintettel nem fogadja. Janie lehetőségeket és gyógyulást keres, kutat, majd rábukkan az interneten az idős pszichiáterre, Anderson doktorra, aki pont hasonló gyerekekre specializálódott. Azokra az esetekre keres bizonyítékot, amikor a kisgyermek emlékeket, emléktöredékeket hordoz előző életéből, és Anderson doktor úgy gondolja, Noah nem beteg, mindössze újjászületett. Erős szkepticizmussal fogad minden állítást és lehetséges bizonyítékot, inkább megdönteni akarja az újjászületést tényét, hiszen a célja az, hogy csak a "tiszta", más módon megmagyarázhatatlan esetek maradjanak a kutatásai között.  Így a kisfiút megvizsgálva nyomozásba kezd, megpróbálják megtalálni az eredeti családját, hogy Noah békére és nyugalomra leljen. Janie komoly dilemmába kerül, a kutatás még jobban felzaklatja a kisfiát, ráadásul más, tragédiákkal terhelt családok életébe is belemásznak, ám Noah gyógyulása az elsődleges, mely minden áldozatot megér. Mit tegyen hát?

Noah-ról szólnak a további fejezetek. Janie egyedül neveli kisfiát, Noah-t, aki történetünk elején

Nagyon izgalmas és napjainkban népszerű téma ez, mindenki hisze valamiben, mi lehet a halál után, vajon tényleg létezik-e a lélek, hova kerül, újjászületünk-e, ha igen, hogyan és hová, valóban élnek-e olyanok, akik emlékeznek az előző életükre? Elgondolkodtató történet, és a kérdésekre biztos válasz még akkor sincs, hogyha egy valódi Dr. Anderson millió feltárt esetet tesz le az asztalra. Ebben a témában már olvastam egy nagyon ütős könyvet, amit azóta is ajánlok mindenkinek , akit csak érdekel a téma: Csodás álmok jönnek Mathesontól (írtam is róla még a kezdetek kezdetén, 2010-ben).

 

-->

Az első nap a halálom után

"Ha meggondolom, nem is olyan kellemetlen a vég.

 Szenvedni nem szenvedek. Könnyűnek érzem magam, képlékenynek.

 Nevetséges. Ez volna a halál? Egyáltalán nem olyan, mint képzeltem. 

Egyrészt egyszerűbb, másrészt felfoghatatlanabb…"

Jacques Attali: Az első nap a halálom után

Teljesen véletlenül akadt a kezembe (virtuális polcokon válogattam...) ez a kis könyv egy antikváriumban. A címe keltette fel a figyelmemet. Végül egyáltalán nem bántam meg, hogy magamhoz vettem.

Nagyon érdekes elgondolás az, amiről olvastam. Az alapsztori szerint egy ötvenes fickó, Julien Clavier meghal. Nem tudjuk, hol, mikor, miért. Ráadásul ő is nehezen ébred rá arra, hogy mi történt vele, miért olyan furcsa minden. Közben gondolkodik, mi is történhetett, hogy is történhetett. Szépen eljutunk oda, hogy a 28 éves barátnője, Sarah lakásán fekszik New York-ban. Eljön a reggel, Sarah hazajön és halva találja a pasiját. Közben a Julienben emléktöredékek jönnek elő elmúlt dolgokkal kapcsolatban, gondolkodik a halálon, azon, hogy hogy lehet, hogy látja a saját testét, és azt, hogy mit csinál Sarah a lakásban. Mindezt úgy, hogy ő kétségkívül halottan fekszik az ágyon. Közben eszébe jutnak emlékek, hogyan ismerkedtek meg, milyen problémák vannak egy másik nő és Sarah között. És hogy milyen fontos neki az a másik nő. És különben is, mi lesz ezután. Merthogy Julienről közben egy sor érdekesség kiderül: már évek óta elég sokat gondolkodik a halálon és úgy tartja, hogy a halál utáni első nap a meghatározó az "élet utáni életben". Vajon mi történik Juliennel ezen az oly' fontos első napon? És különben is, hogyan halt meg?

Forrás: weheartit

Ez a nyúlfarknyi kötet (mindössze 125 oldal) érdekes kérdéseket vet fel és kifejezetten jól megteremti az alaphangulatot (rövidsége ellenére), amit persze nem valami vidám, de nem is a szomorkás, borongós, nemszeretem. A téma többször előkerült mostanában mind könyvekben, mind filmekben, mégsem volt olyan érzésem, hogy ezt már olvastam vagy láttam máshol. Számomra a legfurább az volt, hogy Julien milyen sokat gondolt a halálra még életében... Lehet ötven fele már máson töri a fejét az ember...
A könyv végével mindazonáltal nem voltam maradéktalanul elégedett... szerintem elég... méltatlan befejezés.

De maga a regény összességében tetszett, jó választás volt.

(Attali egyébként amellett, hogy könyveket ír, francia közgazdász és főtisztviselő, Algériában született.)

"Memória: egyetlen átruházhatatlan poggyászunk. 

Az emlékeimet, szerelmeimet, reményeimet senki sem birtokolhatja utánam."

 10/10

Ellen Rimbauer naplója

Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója

Ez egy csábító regény. A borítója maga a borzongás, a lapjai fokozzák a hangulatot, ráadásul szinte beszerezhetetlen, ami kétségkívül növeli a vonzerejét. Emellett, ha cseppet utánaolvasunk, akkor rájövünk, hogy álnéven írt regényről van szó, ami aztán az egekbe emeli a kíváncsiságunkat (az enyémet legalábbis...).

A történet sem tűnik hétköznapinak: egy igazán érdekes, kissé boszorkányos erejű és életvitelű fiatal lányról, később nőről szól. Ellen Rimbauer férjhez élete szerelméhez, aki szörnyen gazdag, nem mellesleg olajmágnás, és igazán férfias, majd együtt beköltöznek az újonnan felépített Rose Red-be, egy hatalmas kastélyba, aminek az elkészülése csak várat és várat magára. Rose Red-ben idő közben érdekes dolgok történnek, mintha mások is élnének ott vagy életre kelne maga az épület... ki tudja?

Mindenesetre Ellen érdekfeszítő élete közben nem akarta szórakozás nélkül hagyni az utókort, így életének legfőbb és leghátborzongatóbb eseményeit naplójában lejegyezte, melyet a könyv szerint sok-sok év elteltével megtalálnak és regénnyé szerkesztenek. Közben kétséget hagynak a kedves Olvasóban a történet igazságtartalmát illetően...

"A kristálycsillár csiszolt üveglapjai csilingeltek. Esküszöm, hogy a szoba hőmérséklete legalább tizenkét vagy annál is több fokot esett. Beszéd közben láttam, hogy párállik a lélegzete. – Sok halott még él. Nekem mindegy, hogy elhiszed-e vagy sem. "

Meggyőződésem szerint ez a könyv kétféle szemlélettel olvasható. 

Egyrészt tekinthető egy ijesztgetős ifjúsági regénynek, ám mindenképpen az igényesebb fajtából, mely egészen nagyszerű szórakozást nyújt az arra vágyóknak. Azt gondolom, ezt a hozzáállást tartotta meg a filmadaptáció, mely 2003-ban készült azonos címmel (infó). 2002-ben készült A rózsa vére című paranormális tevékenységekkel foglalkozó thriller, mely jobb kritikát kapott, mint az előbbi, azonban inkább úgy tűnik nekem, mintha ez nem a regény alapján készült volna, hanem a regény erre épülne. 

Azonban ha minderről elfeledkezünk és egy kicsit a realitásba visszalépünk és picit szakmai szemmel állunk a regényhez, akkor ez egy jóféle elmebaj, egy pszichózis (hiába, a Wiki mindent tud) fantasztikus története is lehet. Egy nő, aki premorbid személyiségében sem volt semmi, mint a regény elején kiderül, ekkor látszottak a kiütköző betegség előjelei: döntésképtelenség, kétségek, érzelmi zűrzavar, hangulati hullámzások, satöbbi. Később pedig csodálatosan kibontakozik mindenféle gondolkodási zavarral és érzékcsalódásokkal maga a kórkép.

Nekem ezzel a szemlélettel is tetszett.

Persze nem életem legjobb könyvét vettem kezembe, amikor hozzájutottam naplóhoz, de szórakozásnak kifejezetten jó volt. Gyorsan olvasható, és általában érdekelt, az író mivel fűszerezi még a történetet a következő oldalakon. 

8/10

Kísértetek, rejtelmek, átkok

"Aki vágyik valamire, el ne mondja senkinek, amíg be nem teljesedik, 

mert ha elmondja, akkor már el is laposodott, már nem is akarja olyan nagyon."

Isa Schneider: Kísértetek, rejtelmek, átkok egy orvosnő szemével


Elolvastam: 2011. május 6.

Isa Schneider egy igazi polihisztor. Két szakvizsgával rendelkező orvos (muszáj volt rákeresnem a neten, és ha nem tévedek, akkor tüdőgyógyászat és közegészségtan - mai nómenklatúra szerint gondolom, megelőző orvostan szakvizsgát szerzett), emellett fest, könyveket ír és nagyon nyitott személyiség, hiszen ebben a könyvében a parapszichológiával, spiritualizmussal és határterületeivel kapcsolatos élményeit, gondolatait, ismereteit osztja meg.

A könyv számos önéletrajzi elemet tartalmaz, melyek középpontjában Rózsi néni helyezkedik el. Rózsi néni a szomszédból az írónő megfogalmazásában népi gyógyító, látó, jósnő egy személyben. A könyv engem akkor nyert meg magának, amikor a kártyajóslásról mesélt: Rózsi néni ugyanis értett hozzá és az írónő fiatalkorában eltanulta. Merthogy ez megtanulható. Természetesen egy saját élmény miatt volt számomra nagyon meghatározó ez az része a könyvnek: én is jártam jósnál (mint sokan azok közül is, akik esetleg letagadják), hiszen a kíváncsiság óriási, és vannak az embernek az életében olyan helyzetek, amikor jól jönne egy kis csoda. Ennél gyarlóbb vagyok, hiszen kétszer is elmentem. Első alkalommal valóban csodának tűnt az egész, második alkalommal egy teljesen más élethelyzetben - életem sokkal nyugodtabb periódusában  - azonban az írónő által leírt élményekben volt részem, mondhatom, hogy a racionalitás szűrőjén keresztül láttam a jósnő munkáját, tudományának mibenlétét. A csoda természetesen nem csoda: emberismeret, pszichológia és hit.

A másik érdekes rész az átkokról szólt: ki ne kívánt volna egy-egy alkalommal rosszat valamely felebarátjának (tesitanárának, főnökének, stb.). Nem biztos, hogy mindenkiben felmerül a kérdés, de szerintem érdekes elgondolkodni azon, hogy vajon beteljesülhet-e. Vagy esetleg visszaszállhat-e. Vajon mekkora ereje van a gondolatoknak?

"A hit és az isteni erő ott kezdődik, ahol a tudomány hatalma elcsendesül."

Áttérve a gondolatokra: vajon kivel fordultak már elő olyan érdekes "véletlenek", hogy erősen gondoltunk valakire, nem sokkal ezt követően összefutottunk vele az utcán vagy a boltban. Eszünkbe jutott egy barátunk, akivel már régen nem beszéltünk, és pont aznap megcsörren a telefon, és ő szól bele? Vagy elkezd érdekelni minket egy téma, esetleg valamilyen okból utána kell néznünk valaminek, és úton-útfélen ez a bizonyos dolog jön velünk szembe mindenhol, erről olvasunk az újságban, az interneten, beszélnek róla a tévében. Pedig eddig lehetséges, hogy nem is nagyon hallottunk róla. Vajon tényleg létezik-e hatodik érzék? Lehetnek-e az embernek megérzései és hihetünk-e bennük?

"A véletlenről még egy mondat: soha senki nem tudta eddig bebizonyítani, hogy a véletlen tényleg véletlen."

Ezeken kívül szóba kerül a titkok ereje, az álomfejtés, az aprónépek (manók, tündérek) és persze a túlvilág kérdése, a szellemek, és a kísértetek. 

Lehetőségeim szerint jó néhány emberrel beszélgettem már hasonló témáról, néhányan fogékonyabbak voltak, mint mások, de az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy egyvalami közös a mai és a régen élt emberekben: feltétlen szükségük a hitre. Ezt bizonyítja a spiritualizmus előretörése is. A könyvesboltok polcai roskadoznak az ezotériával foglalkozó könyvektől. 

Én azt gondolom, ezek a témák a mai kor embere számára ugyanolyan érdekesek lehetnek, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt, hiszen bizonyos dolgokban a tudomány előrelépése hatalmasnak bizonyult, vannak azonban olyan kérdések a Földön, melyekkel kapcsolatban mind a mai napig csak tapogatózunk. 

Az írónő stílusa nagyon közvetlen, néhol humoros, a könyv olvastatja magát. Kiemelnék még egy dolgot, ami nagyon tetszett: az írónő felhívja figyelmünket a józan ész használatára és több helyen is figyelmeztet személyiségünk védelmére, a realitáskontroll megtartására.

A borító jól illik a mű hangulatához és kifejezetten tetszik, hogy keményfedeles. Számos fekete-fehér kép illusztrálja, melyek az írónő saját munkái.

Összességében nagyon tetszett, felkeltette az érdeklődésemet a többi könyve iránt is. A téma iránt nem kellett, mert az már alapjáraton érdekelt. Rózsi néninek pedig kifejezetten szép emléket állított.

10/10

Kiadja a K.U.K. Kiadó 2011-ben. 

223 oldal rejtelem, titok és megérzés.

Az írónő blogoldala: http://isaschneider.blog.hu/.

Szellemírók

David Mitchell: Szellemírók

Elolvastam: 2011. január 17.

"Mindig van „miért”, mert a szeretett fél valamit akar.
Lehet, hogy védelmez. Vagy talán különlegesnek érzed 
magad mellette. De lehet, hogy kiutat jelent a sötét jelenből 
a csillogó jövő felé. Lehet, hogy leendő gyermekeid apját 
látod benne. Vagy a presztízsedet emeli. 
A szerelem a „miértek” nagy göbje."

Életem egyik legjobb könyves élményében volt részem az elmúlt napokban. És nagyon sajnálom, hogy nem tartott tovább. 

Ráadásul egy véletlen folytán cseréltem el ezt a könyvet abban a biztos tudatban, hogy a nem régen megjelent film alapjául szolgált. Ráadásul a fülszöveg tanulmányozása nélkül ebben a tudatban olvastam el az első fejezetet is, amikor egy ismerősömmel összevetettük a két mű tartalmát és arra a felfedezésre jutottunk, hogy közük sincs egymáshoz. 

"Köszönöm – mondta, és a benne élő ő kinézett a szemén, 
benézett a szememen, és megpillantotta a bennem élő ént."

Milyen műfajba sorolnám ezt a könyvet? Fogalmam sincs, sokat gondolkodtam rajta. Van benne minden, ami kis adagban ízletes és finom: fantasztikum, spiritualizmus, emberi kapcsolatok és sorsok. 9 ember élete egy elképesztően finom hálóval összefonva, csak itt-ott sejlik a találkozásuk, az egymásba kapcsolódásuk. De összességében mind egyedi marad attól függetlenül, hogy egymás részeivé válnak. Ez a regény bebizonyítja, hogy milyen kicsi a világ.

Mindvégig nagyon olvasmányos, nehezen lehet kiszakadni a Mitchell által létrehozott hangulatból. Nekem legjobban a tokiói és a mongóliai rész tetszett,, illetve az, amelyik a Szent Hegy-en játszódik, abba teljesen belevesztem. Ráadásul úgy éreztem, hogy nem haladok vele valami túl gyorsan, hiszen vissza-visszatértem egy más elolvasott részhez vagy máskor szorgalmasan jegyzeteltem a kigyűjtendő idézeteimet. És közben néha megálltam azon gondolkodni, hogy mekkora koponya lehet az az ember, akinek eszébe jutott ez a történet, képes volt ilyen finoman összehangolni a szálakat, ekkora utazásra invitálni az olvasókat. És akkor leesett az állam, amikor felfedeztem, hogy David Mitchell eredetileg egy színész, komikus és ez az első regénye. 

"Buddha urunk sokszor mondta, hogy megbocsátás nélkül 
nem lehet élni. Egyetértek vele. És nem is haragosunk lelki 
üdvéért kell megbocsátanunk, hanem a sajátunkért."

A külcsínyről egy szót: a borító elsőre nem igazán jött be, másodjára sem túlságosan, kissé sci-fi-benyomást kelt. A eredeti borító viszont nagyon tuti.

Összességében biztos, hogy nem volt elég egyszer elolvasni és vissza fogok térni ehhez a világhoz, mert szerintem egy csomó felfedezni való vár még rám.

"Mitchell könyvében szellem járja be a világot. Gazdatestről gazdatestre vándorol, keresi a neki rendelt formát és életet, akárcsak a szerző, aki a buldog szívósságával követi nyomon kilenc főszereplője életét a világ kilenc különböző pontján: a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. És bár e hősök nincsenek tudatában, milyen bizarr és kísérteties módon kapcsolódik egymáshoz életük, Mitchell mindvégig magabiztosan tartja kezében a szálakat, sőt arra is ügyel, hogy akkor se gabalyodjanak össze, amikor egy közelgő üstökös formájában már-már becsap a mennykő."

10*******/10

Richard Matheson: Csodás álmok jönnek

Elolvastam: 2010. augusztus 16.

Minden embernek van valami elképzelése arról, hogy mi vár ránk életünk végén, a halál után. A legpesszimistábbak talán rávágják, hogy semmi, ám ezzel a gondolattal elég nehéz élni az életet, küzdeni a mindennapokkal, harcolni a világ ellen. Onnantól pedig szinte lehetetlen, hogy elveszítünk valakit, akit szerettünk és közel állt hozzánk.

Ez a könyv egy nagyon érdekes témát dolgoz fel és izgalmas szemszögből közelíti meg az élet értelmét és célját.

"Mi történik velünk, halálunk után? Chris Nielsennek elképzelése sincsen, egészen addig, míg egy váratlan baleset véget nem vet rövid életének, elválasztva ezáltal szeretett feleségétől, Annie-től. Chrisnek muszáj felfedeznie az élet igaz természetét a halál után, de még a Mennyország sem teljes Annie nélkül, és mikor felesége öngyilkossága végérvényesen elválasztja őket egymástól, Chris kockára teszi a lelkét, hogy megmentse Annie-t az Örök Kárhozattól. Richard Matheson gyönyörű történetéből azonos címmel film is készült 1998-ban Robin Williams főstereplésével (What dreams may come)."

Szerintem nincs olyan ember, aki ne élne a lehetőséggel, hogy egy napon büntetlenül betekinthet a halál utáni életbe. Nagyon érdekes elképzelés, mely sok tapasztalatokon alapuló, ám tudományosan meg nem magyarázott dologra is épít: amikor azt érezzük, hogy elhalt szerettünk velünk van, amikor egyedül ülünk a nappaliban, és mintha valaki éppen csak finoman végigsimítaná az arcunkat.... Érdekes dolgok történnek, amelyeket nem mindig tudunk racionálisan megmagyarázni.

Ám ami ebben a regényben számomra még fontosabb, az egy csomó lelki folyamatnak és történésnek a gyönyörűen megrajzolt képekbe való tömörítése és értelmezése. A leghatásosabb szerintem annak a pokolnak a leírása, amelyet az ember saját maga teremt önmaga köré a gondolatai által. A gondolataink határozzák meg életünket és boldogságunkat. Azok az emberek, akiknek a pohár mindig félig üres, amikor esik az a baj, ha süt a nap, miért süt olyan erősen,.... - képesek vagyunk megteremteni saját magunk számára a földi poklot. Emellett megjelenik a választás joga. Választhatjuk a poklok legmélyebb bugyrait, de a Földön is választhatjuk az Örök nyár birodalmát. Az emberek nagy része viszont borzasztóan szűklátókörű.

Ami pedig az újjászületés-kérdést illeti, nos, senkinek nincsen erre vontkozóan semmiféle bizonytéka, ám mégis mindannyian tapasztalunk százféle megmagyarázhatatlan és furcsa dolgot életünkben; ilyennek találom a dezsávű-érzést vagy az utólag igazológott megérzéseinket, melyekre vagy hallgattunk vagy nem, mindenesetre vannak olyanok, akik egészen jól ki tudják aknázni a megérzéseik nyújtotta előnyöket a döntéshozatalok és választások során. A lélek fejlődése-vonal is elgondolkodtató, hiszen aki emberek között jár, az pontosan tudja, milyen különbözőek vagyunk és lelkünk is mennyire más és más, egyesek szinte telepatikus beleérző képességgel használják emberi kapcsolataik során, másoknak pedig mintha nem is lenne, taposnak és toszakodnak....

Ez egy tipikusan életünk-értelmén-gondolkodós, a világ-miértjén-elmélkedős, saját-életünket-számbavetős könyv nagy igazságokkal és gyönyörű lélekábrázolásokkal.

10**/10