Szellemírók

David Mitchell: Szellemírók

Elolvastam: 2011. január 17.

"Mindig van „miért”, mert a szeretett fél valamit akar.
Lehet, hogy védelmez. Vagy talán különlegesnek érzed 
magad mellette. De lehet, hogy kiutat jelent a sötét jelenből 
a csillogó jövő felé. Lehet, hogy leendő gyermekeid apját 
látod benne. Vagy a presztízsedet emeli. 
A szerelem a „miértek” nagy göbje."

Életem egyik legjobb könyves élményében volt részem az elmúlt napokban. És nagyon sajnálom, hogy nem tartott tovább. 

Ráadásul egy véletlen folytán cseréltem el ezt a könyvet abban a biztos tudatban, hogy a nem régen megjelent film alapjául szolgált. Ráadásul a fülszöveg tanulmányozása nélkül ebben a tudatban olvastam el az első fejezetet is, amikor egy ismerősömmel összevetettük a két mű tartalmát és arra a felfedezésre jutottunk, hogy közük sincs egymáshoz. 

"Köszönöm – mondta, és a benne élő ő kinézett a szemén, 
benézett a szememen, és megpillantotta a bennem élő ént."

Milyen műfajba sorolnám ezt a könyvet? Fogalmam sincs, sokat gondolkodtam rajta. Van benne minden, ami kis adagban ízletes és finom: fantasztikum, spiritualizmus, emberi kapcsolatok és sorsok. 9 ember élete egy elképesztően finom hálóval összefonva, csak itt-ott sejlik a találkozásuk, az egymásba kapcsolódásuk. De összességében mind egyedi marad attól függetlenül, hogy egymás részeivé válnak. Ez a regény bebizonyítja, hogy milyen kicsi a világ.

Mindvégig nagyon olvasmányos, nehezen lehet kiszakadni a Mitchell által létrehozott hangulatból. Nekem legjobban a tokiói és a mongóliai rész tetszett,, illetve az, amelyik a Szent Hegy-en játszódik, abba teljesen belevesztem. Ráadásul úgy éreztem, hogy nem haladok vele valami túl gyorsan, hiszen vissza-visszatértem egy más elolvasott részhez vagy máskor szorgalmasan jegyzeteltem a kigyűjtendő idézeteimet. És közben néha megálltam azon gondolkodni, hogy mekkora koponya lehet az az ember, akinek eszébe jutott ez a történet, képes volt ilyen finoman összehangolni a szálakat, ekkora utazásra invitálni az olvasókat. És akkor leesett az állam, amikor felfedeztem, hogy David Mitchell eredetileg egy színész, komikus és ez az első regénye. 

"Buddha urunk sokszor mondta, hogy megbocsátás nélkül 
nem lehet élni. Egyetértek vele. És nem is haragosunk lelki 
üdvéért kell megbocsátanunk, hanem a sajátunkért."

A külcsínyről egy szót: a borító elsőre nem igazán jött be, másodjára sem túlságosan, kissé sci-fi-benyomást kelt. A eredeti borító viszont nagyon tuti.

Összességében biztos, hogy nem volt elég egyszer elolvasni és vissza fogok térni ehhez a világhoz, mert szerintem egy csomó felfedezni való vár még rám.

"Mitchell könyvében szellem járja be a világot. Gazdatestről gazdatestre vándorol, keresi a neki rendelt formát és életet, akárcsak a szerző, aki a buldog szívósságával követi nyomon kilenc főszereplője életét a világ kilenc különböző pontján: a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. És bár e hősök nincsenek tudatában, milyen bizarr és kísérteties módon kapcsolódik egymáshoz életük, Mitchell mindvégig magabiztosan tartja kezében a szálakat, sőt arra is ügyel, hogy akkor se gabalyodjanak össze, amikor egy közelgő üstökös formájában már-már becsap a mennykő."

10*******/10