Szenvedély

Jeanette Winterson: Szenvedély

Hány arca van a szenvedélynek?
Megtudhatjuk Jeanette Winterson 1987-ben megjelent regényéből, mely a napóleoni háborúk idején játszódik és olyan titkokat is elárul, minthogy például Napóleon szenvedélyesen szerette a csirkehúst. A több szálon futó cselekmény szálai érdekes, különleges módon gabalyodnak egy gombolyaggá. A fiatal Henri szenvedélye maga Napóleon, így beáll a seregbe, Grande Armée-ba, ahol szakácsinasként messze az oroszországi hadszíntérre kerül. A szintén fiatal, velencei Villanelle, aki csónakos-szülöttként egy kaszinóban tengeti életét a patríciusnő iránt érez olthatatlan szenvedélyt. Kettejük története egy különleges, lazán mágikus vonulatot követően fonódik össze egy reménytelen, szomorú szerelemmé, melyben a történelmi eseményeket mellékes szálnak éreztem, ám a történelmi környezet és annak sokszor a brutalitása, perverzitása ütött.
Rövid, ám nem könnyű olvasmány! Szerepel az 1001 könyves listán is.

"Boldog voltam, de a boldogság felnőtt szó. Egy gyerektől nem kell megkérdezni, hogy boldog-e, látszik rajta. Vagy boldog, vagy nem boldog. A felnőttek azért beszélnek arról, hogy boldogok, mert javarészt nem azok. A boldogságról beszélni olyan, mintha az ember a szelet próbálná megragadni. Sokkal egyszerűbb, ha az ember csak hagyja, hogy az egész testét átjárja. Ebben különbözök én a filozófusoktól. A filozófusok csak beszélnek a szenvedélyről, de nincs bennük semmi szenvedély. Soha ne beszélj a boldogságról egy filozófussal."

-->

Max

 

 

"Miért nem mondja meg a nő a gyerekének az igazat?
Hogy a Mikulás ebben az évben még a szokásosnál is vörösebb lesz,bolsevikvörös,vérvörös. Hogy nem szánon fog érkezni,hanem tankon, a puttonya tele lesz fegyverekkel, és mindenre lőni fog,ami mozog."

Sarah Cohen-Scali:  Max

 

Érdekes nézőpontból indul a könyv: egy magzat érzékeli a körülötte játszódó eseményeket, halljuk a kommentárját, a gondolatait. Hm. Le is tettem gyorsan, annyira nem volt életszerű. Csak kíváncsi voltam ezekre a Hitler-féle gyermekgyárakra, így a könyv olvasása mellett döntöttem, a stílus is egész jó volt, érdekeltek az események.
Max (született 1936. április 20-án, Hitler születésnapján) egy Lebensborn-program keretében fogan meg a genetikailag és fenotípusában tökéletes német anyától és kiváló SS-tiszt apától, majd az évek során tökéletes náci fiatallá, Konráddá cseperedik, akit a német hadsereg, titkosszolgálat már gyermekként különböző (aljas) célokra használ fel a megszállt Lengyelországban, majd hazájában. Konrád egyetlen célja, hogy olyan kemény legyen, mint a Krupp-acél és magát hazája és az apának tekintett Führer szolgálatába állítsa.
Érdekes a történetvezetés, hiszen a szülők nélkül növekedő Konrád fokozatosan veszíti el szűklátókörűségét és ismeri meg a "kötődés" érzését, míg a történet végére a "Konrád" nevet is eldobva magától ismét Maxxá nem válik.
Ami számomra, történelmi regényekért rajongó olvasó számára negatívum, az a tömérdek pontatlanság, torzítás és valótlanság, amit a regény a Lebensborn-programmal vagy a Harmadik Birodalommal kapcsolatban állít. Számomra a történelmi hűség nagyon fontos, a regényírónak felelőssége van, hogy adja át a tényeket, mit ismertet a könyvben. Nyilván szörnyű mindaz, ami történt, már tökéletes faj "gyártására" való törekvés az is felborzolja az ember idegeit. De az írónő maradhatott volna a történelmi tényeknél, nem kellett volna felturbózni.
Ettől függetlenül jó könyv, különösen azért, mert a náci Németország kevésbé ismert programjáról szól, pedig sokan még ma is "isszák a levét"...

-->

Kegyes hazugságok

  

Diane Chamberlain: Kegyes hazugságok

A frissen házasodott, kissé cukormázas életet élő Jane Forrester egy különös belső hang hatására szociális munkásként kezd dolgozni az észak-karolinai Grace megyei dohányföldek szegény családjai között. Mindezt úgy, hogy férje, a tehetséges gyermekorvos ellenzi, és a társadalmi közeg sem tartja helyénvalónak a fiatal nő munkavállalását.

Munkája során jónéhány szegény, kiszolgáltatott családdal megismerkedik. A történet középpontjában a Hart család egyik tagjával, Ivy-val való kapcsolata van. Harték nincsenek könnyű helyzetben: az idős, beteges nagymama egyedül neveli két unokáját, a gyönyörű, ám gyengeelméjű Mary Ellát, és annak kisfiát, illetve Ivy-t.

Ezekben az években vette kezdetét az eugenikai program, mely program keretében gyengeelméjű, epilepsziás vagy egyszerűen csak hátrányos helyzetű lányokat sterilizáltak - sokszor tudtukon kívül. Ivyra is ez a sors vár, ha Jane az elvárásoknak megfelelően végzi a munkáját. De van-e jogunk Istent játszani? Van-e jogunk megfosztani Ivyt az anyai örömöktől? Van-e Ivynak esélye a normális életre ilyen háttérrel, ebből a közegből érkezve?

Súlyos erkölcsi dilemma ez.

Nagyon jól felépített, érdekfeszítő, elgondolkodtató könyv, már csak azért is, mert a valóságban 70.000 amerikai lányt és nőt érintett ez az eugenikai program.

Amíg élek, remélek

Jane Goodall: Amíg élek, remélek

Jane Goodall kivételes személyiség. Gyermekkorától egészen majdcsak napjainkig, a Jane Goodall Intézet megalakulásáig olvashatunk életéről, az őt ért személyiségformáló hatásokról, emberekről és állatokról, akiket szeretett, és mindenről, amiben hisz és amit remél.
Nagyon pozitív egyéniség, sok megpróbáltatáson keresztülment, és igen, alkalmanként meg is tört, de mégsem adta fel! Érték komoly veszteségek, boldogító pillanatok, de mindig a maga feje után ment, saját útját követte. Rendületlenül hisz abban, amit csinál, hogy annak van értelme, hisz a természetben és az emberekben.
Ha van egy könyv, amit jó szívvel ajánlok az embereknek úgy általánosságában, akkor ez az! 

"Míg a természet szépsége gazdagítja az emberi lelket, a mesterségesen létrehozott világ olyan gyakran tűnik csúfnak és a lélek számára sivárnak!"

"És amint telt- múlt az idő, egyre többet tudtam meg a csimpánzokról. Miután már felismertem a különböző egyedeket, neveket adtam nekik. Arról fogalmam sem volt, hogy ezzel semmibe veszem az 1960-as évek elfogadott gyakorlatát, miszerint számokat kellett volna nekik adnom, személytelenségük megőrzése miatt. S ami még nagyobb bűnnek bizonyult: feljegyeztem sokszínű jellemvonásaikat, pedig olyanok csak az embereknek lehettek akkoriban. A legsúlyosabb bűntettem mégis az volt, hogy emberi érzésekkel ruháztam fel a csimpánzokat."

-->

Bízz bennem

Lesley Pears: Bízz bennem

Lesley Pears története a II. világháború utáni Angliában kezdődik, ahol az újjáépítés éveiben a nélkülözés és a kemény munka a mindennapok része. Itt történik a szörnyű családi tragédia, aminek következtében az 5 éves May és a 8 éves Dulcie egész családját elveszíti, és árvaházba kerül, sorsukat az irgalmas nővérekre bízza a gyermekvédelem. Ebben az időben a háború után árván maradt gyermekek nagy száma miatt az angol ellátórendszer az ausztrál befogadó hajlandóságra alapozva gyermekek ezreit küldte a tengeren túlra. Így járt May és Dulcie is. Történetük szomorú, tragikus, fordulatokban gazdag, ám nem nélkülöz némi pozitív végkifejletet, a teljes reménytelenség ellensúlyozásaképpen. A könyv végig érdekes, olvasmányos, a fordulatok (számomra) kiszámíthatóan alakultak, Lesley Pears továbbra is szórakoztatóan ír.
Sajnos az árva, magukra hagyott gyerekek sorsa ma sem sokkal jobb, mint ezekben az időkben. A közhiedelemmel ellentétben az egyházi gyermekgondozás nem volt maga a tejben-vajban fürösztés, zsákszámra derültek ki a visszaélések, melyek mindent magukban foglaltak: éheztetés, rabszolgamunka, kínzás, megalázás és bizony a szexuális bántalmazás is. Ez egy olyan rendszer, mely az egyház és az egyházi vezetők tudta és struccpolitikája nélkül nem működne, számos cikk és vizsgálat indult már hasonló ügyekben, de nyilván az egyház hatalma, befolyása hatalmas, így nagyon nehéz változtatni a bevett gyakorlaton.
Érdeklődőknek ajánlom a 2015-ös Oscar-díjas Spotlight című filmet.

Liverpool Street

"Olyan barátnőm, mint Rebekka Liebich, soha többé nem lesz."   (első mondat)

A kezdeti nehézkes indulás után beleszerettem ebbe a könyvbe és igaz barátnőmmé fogadtam Ziskát/Francest. Ziska Mangold egy kikeresztelkedett, nagyszülőkre visszavezethetően zsidó származású kislány, aki az 1930-as éves Berlinjében él szüleivel, jogász édesapjával és édesanyjával, Mamuval. 10 éves kora körül annyira ellehetetlenül az életük Németországban, hogy a család emigrálni tervez. Tervez, de nem tud, hiszen a csendes és szelíd édesapát Sachsenhausenbe zárják, így Mamu annyit tud tenni, hogy felteszi Ziskát egy gyermektranszportra, mellyel zsidó és zsidó származású gyerekeket mentenek ki Nagy-Britanniába.
Londonban elkezdődik Ziska új, és fordulatokban, érzelmekben, szeretetben és tragédiákban bővelkedő új élete. Kislányból fiatallá serdül, nagy veszteségeket él meg, komoly döntéseket hoz, ám ügyesen megállja a helyét.
Több ez a regény, mint aminek eredetileg gondoltam (ifjúsági regény köntösbe bújtatott újabb történet a holokausztról). Frances számomra nagyon is élő, eleven, és hiteles, egy helyét kereső fiatal lány, aki végeredményben nem a szülőanyukája nevel fel. A kötet folyamatosan árnyalja Mamuval való kapcsolatát mindamellett, hogy a nevelőcsalád életébe is belelátunk és egyenként megszeretjük minden egyes tagját.
A II. világháború éveiben Londonban sem volt könnyű az élet, tragédiák a családokban, bombázás a városban, éhezés és elszigetelődés várt rájuk. És Ziska mindezek mellett semmit sem tudott édesanyjáról és legjobb barátnőjéről, a Németországban maradt Bekkáról.
A könyv vége is tartogat izgalmakat, nem szirupos, sőt, nagyon is életszagú, így tőlem jár az öt mellé egy hatodik csillag is!

"Ám a nevelőanyám rendelkezett egy a felnőttek körében ugyancsak szokatlan tulajdonsággal: ha nem tudta, mit kellene mondania, akkor nem mondott semmit!"

A Kör

A TITOK HAZUGSÁG
A MEGOSZTÁS TÖRŐDÉS
A FÉLREVONULÁS LOPÁS

Ez a történet thriller a javából! És elnézve, merre tart a világ, mely cégek válnak a világ vezető hatalmaivá, egyáltalán nem is csodálkozom azon, hogy már-már alig tűnt víziónak vagy sci-finek A Kör.
A Kör egy olyan közösségi felület, amelyet kicsit továbbfejlesztettek, mindezt a világ jobbítása és az emberi kapcsolatok minőségének fokozása (?) érdekében: ezen keresztül tudsz vásárolni, ezen keresztül tárolod az egészségügyi adataidat, stb. Szépen lassan terjeszkedik, rátelepedik a mindennapjaidra, és a kollektív tudat megteremtésén fáradozik. Kamerákkal, drónokkal hálózzák be a világot, így a megosztásokkal minden és mindenki látható és elérhető lesz a nap bármely szakában. Eltörlődik az a fogalom, hogy magánélet, emberi jogok, egészen pontosan átíródnak, hiszen jogod van TUDNI mindenről, ISMERNI a veszélyt, RÉSZT VENNI mindenben. Ha nem osztod meg a gondolataidat, élményeidet, a fotóidat, önmagadat, akkor elveszel valamit a többi embertől, a közösségtől. Azzal pedig, hogy mindig minden látható és követhető, visszaszorul a bűnözés és egy jobb élet vár ránk, a lehetőségek tárháza.
Hogy mindez mivel jár? Az állandó online élettel, az örökös részvétellel, nyugalom és csend nélkül? A szabadság válik a legnagyobb börtönné.
A ma létező legnagyobb informatikai cégeknek mi magunk vagyunk a fizetőeszköz, a termék egyben, úgy adják-veszik az adatainkat, hogy sokan megdöbbennének, ha tudnák... Az interneten elejtett bármilyen megjegyzés, komment, like egy információ számukra Rólad, amelyet nem átallnak saját céljaikra felhasználni.
Visszatérve a könyvre: fiatal főszereplőnk, Mae Holland sajnos semmilyen szimpátiát nem tudott belőlem kiváltani, nyilván fiatal, bizonytalan, az agya könnyen átmosható, mégis mindig bajban vagyok, ha legalább egy személyt nem tudok megkedvelni a szereplők közül, ez a könyv egészével való kapcsolatomra is rányomja a bélyegét. Így aztán első körben rosszabbnak értékeltem ezt a könyvet, mint amilyen. Jobban örültem volna, ha van bármi, amiben hősnőként tekinthetek rá, ám így ennek az agymosott társadalomnak a tökéletes prototípusaként fogadom el. Így aztán nincs nagy dráma, nincs fenyegetőzés, a Kör nem tesz be Mae-nek, aki nem megy szembe az árral, hanem szépen sodródik azzal. Ezért mondanám, hogy néhol hiányérzetem támad: semmi akció, semmi ellenállás? Ez az oka annak, hogy tartom teljesen igaznak azt az állítást, miszerint A Kör Orwell 1984-ének update-elt verziója.

Nem akarok spoilerekbe bocsátkozni, de nagy hatású és elgondolkodtató könyvnek tartom, ugyan van benne néhány klisé, mégis nagyon szuggesztív és magával ragadó. És készült film is (természetesen), nem kisebb nevek olvashatók a szereplőgárda tagjai között, mint Emma Watson és Tom Hanks. Kíváncsian várom. UPDATE: A film fele ennyire jó, ráadásul némi (kifejezetten kényes részeket érintő) módosítás is bele került, így a könyv árnyékában gyenge közepes...

Élni akartam

"Amikor a Góbi sivatagon vágtam át, nem is annyira a haláltól féltem, inkább attól, hogy elfelejtenek. Rettegtem, hogy ott pusztulok a sivatagban, és nem tudja meg senki. Senki sem tudja majd a nevem, senkinek sem számít, élek-e vagy halok. Ti azonban meghallgattatok. Nektek fontos vagyok."

 

Pak Janmi: Élni akartam

Egy észak-koreai lány útja a szabadság felé

Számomra újra és újra bebizonyosodik, hogy az emberiség megérett már arra, hogy kipusztuljon. A bőre is fáj az embernek, ahogy ezeknek a kiszolgáltatott lányoknak és nőknek a hányattatásait olvassa, akik az éhezés és a diktatúra ellen menekülnek egy jobb világba. Semmit sem tudnak az emberekről, elzárva élnek a világ elől Észak-Korea "falai" között. Így többségüket meglepetésként éri, amikor átérnek Kínába és rögtön az embercsempészek karmai közé kerülnek, akik fillérekért adják-veszik őket az emberpiacon. Megalázóan, tárgyként kezelik őket.
Pak Janmi élete összességében az átlagos észak-koreai gyermekekénél könnyebb, nem utcagyerekként nő fel, családja történetében kifejezetten jó időszakok is vannak. Édesapja ügyes és ötletes, ennek köszönhetik, hogy némileg jobban élnek, mint az átlag. Ám ez nem tart örökké, hiszen édesapja börtönbe kerül, édesanyjuk a kiszabadításán dolgozik, így Janmi nővérével Ünmivel egyedül marad és éhezik szülővárosukban, Hjeszanban. Ekkor dönt úgy a család, hogy megpróbálnak elszökni és eljutni Dél-Koreába.
Hosszú és hányatott út vezet Szöulig. Különösen tetszett a könyv második fele, ahol a modern, elnyugatiasodott világba való beilleszkedéssel és a nehézségekkel foglalkozott. Sok munkára volt szükség a "happy endig" és addig a pontig, ahol jelenleg Pak Janmi az életében tart: az észak-koreai nők "arcaként" a világot járja és próbálja fellibbenteni a leplet az észak-koreai helyzettel és a kínai emberkereskedelemmel kapcsolatban.

Észak-Koreával kapcsolatban korábban Barbara Demick - Nincs mit irigyelnünk a világtól című dokumentumregényét olvastam, azt is ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma. Hyeonseo Lee A lány hét névvel című regényét pedig várólistámra tettem, ez a kötet is egy menekülés története Észak-Koreából.

A vörös sátor

"Messze kerültünk egymástól, ti meg én."

Anita Diamant: A vörös sátor

12 évet vártam erre a könyvre! Éppen 12 éve, hogy felfigyeltem rá és bárhol kerestem, sehol sem volt elérhető, még a központi könyvtárunk sem hallott róla. És ráadásul a világ egyik legvisszataszítóbb borítóját sikerült neki kölcsönözni.
De most! Végre ismét megjelent, méltó borítóval! Ritkán szeretnék könyvet birtokolni, de úgy éreztem, hogy erre szükségem van a polcomon. És nem tévedtem, lenyűgöző, magával ragadó történet, nagyon örülök, hogy leporolták, és még meg is filmesítették (2014-ben). Fantasztikus hangulatú, ókori történet egy kecskepásztor családjáról, egészen pontosan egyetlen leánygyermekük életéről, aki a Dína nevet kapta. Sok érdekességet megtudhatunk az életükről: miként vetélkednek a férfiak, miként élik „titkos” életüket a nők Újholdkor a vörös sátorban, miként szülnek, miként halnak. Ezekben a bibliai időkben a nők elnyomása olyan mértékű volt, hogy egymásban találtak társra és vigaszra, egymásrautaltságukban pedig sokkal jobban összetartottak és segítették, ismerték egymást, mint a modern idők asszonyai. Fantasztikus, hogy testük minden adottságát, a megújulás lehetőségét (a menstruációt), a nővé válást hogyan tisztelték, és mennyire becsülték az élet kihordásának és megszülésének képességét.
Főszereplőnk és elbeszélőnk, Dína, négy anyával büszkélkedhet: Lea, Ráhel, Zilpa és Bilha, mindannyian testvérek, és a kecskepásztor, Jákób feleségei. Lea szülte, de mindannyian szerették, dajkálták, nevelték és adtak neki valamit, amire az életben szüksége lehet. Egyik legfontosabb tudását, a bábamesterséget legszebb anyjától, Ráheltől tanulta meg, és ez elkíséri egész élete során, és alakítja sorsát élete végéig.
Az alcímet ("A legősibb szerelmi történet") nem tudom, miért kapta a kötet, hiszen ez távolról sem egy romantikus regény egy különleges időben, hanem annál jóval több, és igen elgondolkodtató regénye a női sorsnak egy távoli helyen és távoli időben, ám olyan személyes hangvételben és átható hangulattal, hogy ott éreztem magam a poros hegyek között, éreztem az Eufrátesz illatát és hallottam a nyüzsgést Théba városában.
Kedvenc könyvet avattam.
A filmet is meg fogom nézni (2 részes sorozat ez tulajdonképpen), kíváncsi vagyok, hogy tudják megjeleníteni ezt a rengetegféle érzést és finomságot, amit ez a könyv ad.

Az üzenet

"Tőled kérdezem:
Mit tennél, ha a helyemben lennél? Mondd el. Könyörgök, mondd el!
De te messze vagy ettől. Ujjaid ezeket a különös lapokat forgatják, amelyek valahogy összekapcsolják az én életemet a tiéddel. A szemed biztonságban van. A történet csak pár száz oldalig veszi igénybe az elmédet. Nekem viszont itt van. Most van. Végig kell csinálnom, minden lépésnél számolgatva, mibe kerül."

Markus Zusak: Az üzenet

Jajj, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy igazi kedvenccé váljon!
Oda voltam ezért a könyvért, elejétől a végéig faltam, egyedül a vége… nos, nem erre számítottam. Nagyon megkedveltem főszereplőnket, Ed Kennedyt. Ed egy teljesen átlagos fiatal srác, 19 éves, nincsenek nagy álmai, nagy céljai, sem nagy lehetőségei, így beáll taxizni, esténként és hétvégente zsugázik a barátaival, Marv-val, Ritchie-vel és Audrey-val, kettesben él a kutyájával, Kapussal. Olyan, mint mások, mint sokan a környéken.
Majd egy nap belecsöppen egy bankrablásba, ahol egy meggondolatlan döntés miatt megváltozik az élete. Ettől kezdve kártyákat kap, melyre üzeneteket címeznek neki; minden kártyán három, néhol rejtélyes, néhol egyértelműbb utalás egy személyre, akinek üzenetet kell eljuttatnia.
Elvállalja a feladatot és hűségesen csinálja is. Kinél lassabban, kinél gyorsabban, de rájön, mire van szüksége, hogy tudja jobbá tenni az életet, kizökkenteni az állóvízből. Egyre érdekesebb és érdekesebb sorsokkal hozza össze a feladat, miközben ő is sokat fejlődik és egyre többet tud meg önmagáról és a világról.
Ez egy nagyon érdekfeszítő, érdekes stílusban megírt könyv, átgondolt történetvezetés jellemzi, és az utolsó oldalakig úgy gondoltam, hogy nagy kedvenccel találkoztam össze. A végét azonban értetlenül fogadtam és sajnos kicsit fantáziátlannak láttam… Ezek után meglepett és megdöbbentett az egész lezárás kézenfekvősége.

Maga a mondanivaló, az üzenet, az Olvasónak lett címezve, elgondolkodtató és megfontolandó, hova juthatna ez a világ, ha az olyan átlagos srácok, mint Ed, képesek ennyi mindent megtenni másokért, képesek erőt gyűjteni magukban, képesek mozgósítani, változtatni.
Bölcs, okos, eredeti.

"Audrey meg én.
Meg a feszengés.
Kettőnk közé szorulva.
Nemsokára azt mondja: – A legjobb barátom vagy, Ed.
– Tudom.
Egy férfit simán meg lehet ölni ezzel.
Se fegyver.
Se golyó.
Csak szavak és egy lány."

Keskeny ​út északra

"Miért van mindig fény az elején?"

Richard Flanagan: Keskeny ​út északra

Borítója alapján egy romantikusabb történetnek képzeltem, de a valóság igencsak hamar rám ugrott. Dorrigo története minden csak nem tündérmese: a fiatal ausztrál fiú szerelmi viszonya számomra teljesen érthetetlen volt – dehát pont ettől szerelem: nincs benne értelem. Ez a szerelem volt az, ami a második világháborús japán hadifogságban életben tartja, a nagybátyja asszonyának illata, érzéki mozdulatai,… Szegény Dorrigo elkezdi az orvosi egyetemet, melyet azonban nem tud befejezni, mivel kitör a háború és bevonul testvérével együtt a seregbe. Igen hamar hadifogságba esik és pechjére éveken át végezheti a világ egyik legelvetemültebb, leglehetetlenebb munkáját: építheti a japánok megalomán vasútját át az esőerdőn a sziámi vidéken, a tazmán erdőkben. A szadista Nakamura parancsnok (azt hiszem, neve örökre bevésődött az emlékezetembe) mindent megtesz, hogy megkeserítse az embernek sem tekintett hadifoglyok életét. Voltak a regényben olyan pontok, amikor már egyszerűen nem hittem el, hogy ezt ember túlélheti, amin Dorrigo és társai keresztülmentek. Határidőre irtották az esőerdőt, építették a vasutat, miközben szinte éhhalálra voltak kényszerítve és a végkimerülésig folyó munka mellett a japánok kegyetlenkedései és a trópusi fekélyek és más betegségek is tizedelték soraikat.

A regény kitér a háború utáni, „visszailleszkedésről” szóló időszakra is. Szerintem ez egy nagyon fontos második világháborús könyv, mert egy olyan részét mutatja be a hadszíntérnek, melyről kevés szó esik, és ezek a srácok ugyanúgy megérdemlik, hogy sose felejtsék el a történetüket, amint a háború többi nyomorultja a világon. Kőkemény regény, csakis erős idegzetűeknek!

"Egyetlen ember érzései nem mindig érnek fel az egész élettel. Néha nem érnek fel szinte semmivel sem."

Búcsú ​Tóanyánktól

"Mivel szokásaink nem engedik meg, hogy rokonainkkal kiabáljunk, nagyanyám a disznókra rivallt:
– Mit képzelsz, ki vagy te? Te kis elkényeztetett liba! Hát nem sül ki a két szemed? Hát semmi felelősségtudat nem szorult beléd?"

Jang Ercsö Namu: Búcsú ​Tóanyánktól

Élet a világ peremén

Régóta szemezek ezzel a könyvvel, mindig is érdekeltek a különleges tájak, különleges kultúrák. Hát ennél különlegesebbet elképzelni sem tudnék: a moszo népcsoport, akik valahol Kína és Tibet határán, messze magasan a tengerszint felett élnek eldugott kis falvaikban. Különleges társadalmi berendezkedésük a világ érdeklődésére a mai napig számíthat, pedig az eredeti kultúrájukból, hagyományaikból – hála a globalizációnak – igencsak kevés maradt. Erről a társadalomról már sokan hallhattak, „igen, igen, ez az a hely, a földi paradicsom, ahol a nő az úr”, én is találkoztam ezzel a hozzáállással, amikor a könyvről meséltem ismerőseimnek. Az igazság azonban sokkal kevésbé drámai avagy paradicsomi: itt a nő viseli a családfő szerepét, az ő felelőssége minden gyermek (és sokszor a leszármazottak) nevelése, a család táplálása, az ehhez szükséges élelem megtermelése, beszerzése. Az anya fogja össze a családot, lányai vele maradnak, unokákat szülnek. A fiúk kiröppennek, általában vándorkereskedőnek állnak vagy pásztornak a messzi hegyi vidékeken. Így tehát a nőnek nincs párja, nincs házasság, a szerelem, a gyermekáldás szabad dolog, mindenki maga tudja, hogy szeretné intézni.
Főszereplőnk, Namu, ebbe a világba születik valamikor a világháború után. Cseperedése, felnőtté válása során zajlik a kínai szocialista forradalom és sok-sok átalakulás a világban, melyek sem az ő, sem népének életét nem hagyják érintetlenül.
Összességében bármennyire is próbáltam, nem bírtam Namut sem megszeretni, sem megérteni, ám rendkívül érdekesnek találtam ezt az elém táruló, már-már sajnos letűnőfélben lévő világot.


"Egy moszo szemében senki sem válhat annál jobban nevetség tárgyává, mint az, aki a féltékeny szerető szerepét ölti magára, s akinek viselkedése számunkra olyan, mintha meg akarna lopni minket. A mi szemünkben semmi sem oly megvetendő, mint a másikkal való hangoskodás vagy a nagylelkűséget teljességgel nélkülöző magatartás."

Moszo asszony a Lugu-tó környékéről

Johnny háborúja

"Csinálni kell, ez minden. Ha valaki elveszíti bizonyos testrészeit, hajlamos különleges képességekre szert tenni. Talán ha a gondolkodásra koncentrálna, máskor is éppen úgy tudná, hogy ébren van, mint most. És ha már nem koncentrál, akkor tudja, hogy mindjárt elalszik. Ez azt jelenti, nincs más, csak gondolkodás, gondolkodás, gondolkodás. Akkor úgy belefárad a gondolkodásba, hogy elkábul és elalszik. Isten meghagyta az eszét, és ez minden. Ez az, amivel élhet, tehát minden éber percében ki kell használnia. Gondolkodnia kell, amíg fáradtabb nem lesz, fáradtabb mint valaha. mindig gondolkodnia kell, azután aludna."

Dalton Trumbo: Johnny háborúja

Az egyik legjobb háborúellenes propraganda-könyv, amit olvastam. Johnny felnő és beleszeret Kareen-be, akivel közös otthont, közös életet, gyermekeket terveznek. Minden álmuk és vágyuk romba dől azzal, hogy az Államok belép az 1. világháborúba és Johnny-nak el kell mennie a tengerentúlra harcolni. El kell mennie, az életét kell kockáztatni (akár adnia) a célért, melyről igazán nem is tudja, hogy micsoda. Johnny súlyosan megsebesül, sérülései miatt elveszíti a világgal való szinte összes kapcsolatát, ám életben marad. Életét pedig arra áldozza, hogy gondolkodik, önmagáról, a múltról és a háborúról. Próbál kapcsolatba kerülni a külvilággal.
Johnny egy egyszerű melós srác, bárki lehet az amerikai utcákról, de akár az európaiakról, feltételezem, hogy író nem véletlenül választott neki egy ilyen gyakori, semleges nevet. Erősen érzékeltetni akarta, Johnny szájába adva háborúellenes gondolatait, az igazságtalanságot, mely a fiúk életébe kerül. Anyák veszítik el fiaikat, szerelmes lányok vőlegényüket, leendő apák, tudósok, pincérek,... esnek áldozatul a semminek.
Rövid, ám annál összetettebb, érdekesebb könyv ez, annyira megrázó, hogy sokakkal együtt én is megkönnyeztem.

A könyvből készült filmet (Johnny háborúba megy) is készülök megnézni, kíváncsi vagyok, mit tudtak ebből az egészből kihozni.

"Nincs olyan szó, amiért érdemes életet adni. Inkább dolgoznék szénbányában, hogy soha ne lássam a nap fényét, kenyéren és vízen élnék, és napi húsz órát dolgoznék. Csak élhessek! Elcserélném a demokráciát az életért. A függetlenséget, a becsületet, a szabadságot, a méltóságot is. Nektek adom mindet, és ti adjátok nekem a látás, hallás képességét, adjátok vissza a levegőt és az ízeket! Tiétek a szó. Legyen az enyém az élet! Nem kérek boldog életet. Méltóságosat, becsületeset, szabad életet sem. Túl vagyok mindezen. Halott vagyok, egyszerűen életet kérek. Élni akarok. Érezni. Élő, mozgó lénnyé visszaváltozni a hullából. Tudom, mi a halál, akik pedig arról beszélnek, hogy kell szavakért meghalni, azt sem tudják, mi az élet."

Északnyugati átjáró

"Az ÉSZAKNYUGATI ÁTJÁRÓ, miként az minden szabad nép képzeletében él, nem más, mint egy szűk, rejtett, nehezen fellelhető ösvény, mely a titokzatos Kelet felé visz. De tágabb értelemben ez az ösvény a hírnév és a dicsőség, a kincsek és a kalandok regényes útja. Hány ember él köztünk, aki szüntelenül a saját Északnyugati Átjáróját keresi, és feláldozza egészségét, minden erejét, sőt egész életét ebben a keresésében. És ki merné állítani, hogy az ilyen álomkergetők meddő, de reménysugaras törekvése kevesebb boldogságot rejt magában, mint az okosabbak és józanabbak élete„ azoké, akik otthon ülnek, a biztonságban ásítozva, és soha nem kockáztatnak semmit. Kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik, a kivezető utat a mindennapos élet szürkeségéből. Kinevetik őket, de mosolyuk mintha savanyú lenne…"

Kenneth Roberts: Északnyugati átjáró

Ez nagyon izgalmas kalandregény volt! Kalandregény, ám ennél sokkal több. Ez a könyv sokkal inkább szólt számomra Langdon Towne-ról, a fiatal, ambíciózus, érzékeny és művészlelkű fiatalember személyiségfejlődéséről, mint bármi másról. Langdon azt hiszi, hogy a szerelem (vagy legalábbis annak tárgya) való és értékes, a nagyhatalmú, istenként magasztalt Rogers őrnagy, a Rangerek parancsnoka a tisztességes és megmentő, a tökéletes, a példa. És hát csalódik, semmi sem az, aminek látszik vagy aminek láttatni akarják. A világ romlott, kicsinyes, és szegény Langdon erre bizony szépen lassan ráébred.
Mindez az amerikai függetlenségi harcok közepette, az 1700-as évek legvégén történik, mikor is az amerikaiak igencsak vékony jégen táncolva egyensúlyoztak az indiánokkal való kereskedelem (és kizsákmányolás) és konfliktusok mezején, illetve a brit anyaország és a francia ellenség közötti területszerzési konfliktus idején. Az indiánokat persze jó európaihoz mérten igyekeztek mindenre felhasználni, amire csak lehetett: néha jók voltak, ha prémet kellett venni tőlük, alkalmanként feleségnek, néha szolgának vagy egyenesen tulajdonnak, szövetségesnek vagy ellenségnek.
Nagyon érdekes, kalandos történet, egy szelet az amerikai történelemből és egy legendás alak sallangoktól megfosztott személyiségének képe.
Kedvencemként tartom számon, végig nagyon élveztem.
Egy 1940-ben készült filmet találtam hozzá, ez is felkerült a várományosok közé.

"Nincs még egy élőlény, amelyen olyan kevés ennivaló volna, mint a baglyokon. A bagoly háromötöd része fej, egyötöd része csont, a többi pedig talán csak a hangja."

-->