2018. április 7., szombat

Keskeny ​út északra



"Miért van mindig fény az elején?"

Richard Flanagan: Keskeny ​út északra


Borítója alapján egy romantikusabb történetnek képzeltem, de a valóság igencsak hamar rám ugrott. Dorrigo története minden csak nem tündérmese: a fiatal ausztrál fiú szerelmi viszonya számomra teljesen érthetetlen volt – dehát pont ettől szerelem: nincs benne értelem. Ez a szerelem volt az, ami a második világháborús japán hadifogságban életben tartja, a nagybátyja asszonyának illata, érzéki mozdulatai,… Szegény Dorrigo elkezdi az orvosi egyetemet, melyet azonban nem tud befejezni, mivel kitör a háború és bevonul testvérével együtt a seregbe. Igen hamar hadifogságba esik és pechjére éveken át végezheti a világ egyik legelvetemültebb, leglehetetlenebb munkáját: építheti a japánok megalomán vasútját át az esőerdőn a sziámi vidéken, a tazmán erdőkben. A szadista Nakamura parancsnok (azt hiszem, neve örökre bevésődött az emlékezetembe) mindent megtesz, hogy megkeserítse az embernek sem tekintett hadifoglyok életét. Voltak a regényben olyan pontok, amikor már egyszerűen nem hittem el, hogy ezt ember túlélheti, amin Dorrigo és társai keresztülmentek. Határidőre irtották az esőerdőt, építették a vasutat, miközben szinte éhhalálra voltak kényszerítve és a végkimerülésig folyó munka mellett a japánok kegyetlenkedései és a trópusi fekélyek és más betegségek is tizedelték soraikat.
A regény kitér a háború utáni, „visszailleszkedésről” szóló időszakra is. Szerintem ez egy nagyon fontos második világháborús könyv, mert egy olyan részét mutatja be a hadszíntérnek, melyről kevés szó esik, és ezek a srácok ugyanúgy megérdemlik, hogy sose felejtsék el a történetüket, amint a háború többi nyomorultja a világon. Kőkemény regény, csakis erős idegzetűeknek!

"Egyetlen ember érzései nem mindig érnek fel az egész élettel. Néha nem érnek fel szinte semmivel sem."