"Miért van mindig fény az elején?"
Richard Flanagan: Keskeny út északra
Borítója alapján egy romantikusabb történetnek képzeltem, de a valóság
igencsak hamar rám ugrott. Dorrigo története minden csak nem tündérmese:
a fiatal ausztrál fiú szerelmi viszonya számomra teljesen érthetetlen
volt – dehát pont ettől szerelem: nincs benne értelem. Ez a szerelem
volt az, ami a második világháborús japán hadifogságban életben tartja, a
nagybátyja asszonyának illata, érzéki mozdulatai,… Szegény Dorrigo
elkezdi az orvosi egyetemet, melyet azonban nem tud befejezni, mivel
kitör a háború és bevonul testvérével együtt a seregbe. Igen hamar
hadifogságba esik és pechjére éveken át végezheti a világ egyik
legelvetemültebb, leglehetetlenebb munkáját: építheti a japánok
megalomán vasútját át az esőerdőn a sziámi vidéken, a tazmán erdőkben. A
szadista Nakamura parancsnok (azt hiszem, neve örökre bevésődött az
emlékezetembe) mindent megtesz, hogy megkeserítse az embernek sem
tekintett hadifoglyok életét. Voltak a regényben olyan pontok, amikor
már egyszerűen nem hittem el, hogy ezt ember túlélheti, amin Dorrigo és
társai keresztülmentek. Határidőre irtották az esőerdőt, építették a
vasutat, miközben szinte éhhalálra voltak kényszerítve és a
végkimerülésig folyó munka mellett a japánok kegyetlenkedései és a
trópusi fekélyek és más betegségek is tizedelték soraikat.
A regény
kitér a háború utáni, „visszailleszkedésről” szóló időszakra is.
Szerintem ez egy nagyon fontos második világháborús könyv, mert egy
olyan részét mutatja be a hadszíntérnek, melyről kevés szó esik, és ezek
a srácok ugyanúgy megérdemlik, hogy sose felejtsék el a történetüket,
amint a háború többi nyomorultja a világon. Kőkemény regény, csakis erős
idegzetűeknek!
"Egyetlen ember érzései nem mindig érnek fel az egész élettel. Néha nem érnek fel szinte semmivel sem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kíváncsian várom a gondolatodat!