Elrabolt életek

"Történetem egy tikkasztó augusztusi éjszakán kezdődik, olyan helyen, ahol még sosem jártam."

Lisa Wingate: Elrabolt életek

Végre egy idei könyv is hazajöhetett velem a könyvtárból (hála az előjegyzési lehetőségeknek). Ezt a könyvet igazából azért szerettem volna elolvasni, mert sokan ajánlották, sokfelé jött velem szembe és úgy gondoltam, valami, ami népszerű, akár tetszhet is. 

Folyami cigányok (kép forrása: Lisa Wingate blogja)

Így is lett. Lisa Wingate nálunk elsőként megjelent könyve, az Elrabolt életek gyakorlatilag a 1920-50 között működő Tennessee-i Gyermekotthonok Egyesületének felháborító és kritikán aluli működését hivatott megmutatni egy kitalált családon keresztül. Történetünk 1939-ben egy hajón kezdődik. A Foss család tagjai folyami vándorcigányokként élnek a Missisippi-n Árkádia nevű folyami otthonukban (a saját kis királyságukban): Briny, az apa, Queenie az anyuka és az öt lurkó. Egy este Queenie vajúdni kezd, a szülés a megszokottól eltérően nagyon nehezen zajlik, és a bábaasszony kétségbeesve kéri az apát, hogy vigyék az asszonyt mihamarabb a közeli, memphis-i kórházba, különben sem az anya, sem a gyerekek (!) nem élik meg a reggelt. A szülők elindulnak a kórházba a félholt Queenie-vel és a gyerekcsapat a legidősebb (12 éves) Rill vezetésével a hajón marad. Hamarosan rendőrségi és gyámhatósági emberek érkeznek értük és tudtukon kívül a Georgia Tann vezetése alatt álló gyermekotthonba szállítják őket. Itt aztán teljesen felfordul az hamar örökbe adják gazdag és befolyásos családoknak, Rill együtt marad Fern nevű kishúgával, a vadóc Cameliát pedig szörnyű tragédia következtében örökre elveszítik. A történet másik szála napjainkban játszódik ezzel párhuzamosan. A befolyásos politikus család tehetséges üdvöskéje, a harmincas Avery egy különleges idősotthoni találkozást követően nyomozni kezd egy idős asszony, May után és rájön, hogy valamilyen közeli kapcsolat lehet a nagymamája, Judy nagymama és az idős May között. A nyomozás egészen a partmenti városkába, Edistóba vezet, ahol belép a képbe az ingatlanügynök Trent, és Avery élete fenekestül felfordul, tokától bokáig. Nyilván lehet sejteni, hogy a két szál majd valahol összeér, ám a részletek lassan, fokozatosan kerülnek napvilágra.

életük, a rengeteg gyerek között próbálnak összetartani, a felnőttek kegyetlenségeit átvészelni és valamiképpen visszajutni a szülőkhöz. A kisebb testvéreket, mivel gyönyörű göndör fürtjeik ellenállhatatlanná teszi őket,

A hírhedt Georgia Tann egy gyerekválogató partin

A szerző jegyzeteiben hosszasan ír arról, hogy a gyermekotthon ebben az időben valóban így működött, a gyerekeket gyakorlatilag elrabolták a családjaiktól, majd jó pénzért gazdag, befolyásos, híres embereknek örökbe adták őket. Mindez ebben a fantasztikus országban, a lehetőségek és az amerikai álom hazájában. Komolyan mondom, számtalan könyv által találkoztam már olyan történelmi ténnyel akár a közelmúltból is, melyek megdöbbentenek, hiszen a világ egy része még mindig felnéz az államokra, és követendő példának tartja az életmódját. 

Az más kérdés, hogy nyilván ott is élnek olyan családok, melyek nem alkalmasak egy fél gyerek felnevelésére sem, és sajnos ez valahol kiütközött ebben a történetben is, hogy ugyan a sztori fiktív, ám még itt sem volt minden olyan fényes és szép a folyami cigánycsaládban, és bizony kérdéses, hogy alkalmasak voltak-e a gyerekek nevelésére, mindenesetre az intézkedés mikéntje szörnyű és embertelen.

Jó könyv, olvasmányos, elszomorító és a szereplőkkel rendesen végigizguljuk ezt a több, mint 400 oldalt, nem unatkoztam egy percet sem. Remélem az írónő többi könyve is kijön magyarul, alig várom őket!

Edisto - pont ilyennek képzeltem! kép forrása: google.com

-->

Nem ​ígértem rózsakertet

 "– Nézze. Én nem ígértem rózsakertet. Egy szóval sem mondtam, hogy van örök igazság… és békét, boldogságot sem ígértem. Én abban lehetek a segítségére, hogy szabadon megküzdhessen mindezekért. Az egyetlen valóság, amit én felajánlhatok, az maga a kihívás, és meggyógyulni annyit tesz, hogy az embernek jogában áll elfogadni vagy elutasítani, annyira, amennyire képes rá. Én olyat, ami nem igaz, nem ígérek, a rózsakert világa, ahol minden maga a tökély, hazugság… ráadásul dögunalom."

Joanne Greenberg: Nem ​ígértem rózsakertet

Na ez volt az a könyv, ami mellé MUSZÁJ volt olvasnom valami teljesen mást is, méghozzá párhuzamosan. Pedig nem vagyok híve a párhuzamos olvasásnak, sőt, inkább a belesüppedős fajta vagyok, de a Nem ígértem rózsakertet az egyik legkeményebb regény, amit idén olvastam. Tudom, ezt már többször leírtam, de úgy tűnik, még mindig lehet fokozni. 

Már a borító elrémítheti az egyszeri olvasót, ám ne tegye, érdemes belelapozni.

Greenberg könyve a nagy klasszikus pszichiátriai témájú könyvek idején (Plath: Az üvegbura, Száll a kakukk a fészkére) íródott a '60-as évek elején. Összefoglalva ezek nagyon nyomasztó könyvek igazi pszichiátriai betegekről/által, igazi klasszikusok, kihagyhatatlanok és nagyon nehezen emészthetőek.

A Nem ígértem rózsakertet egy 16 éves lány induló, majd kibontakozó skizofréniájáról szól. Olvasás előtt laikusoknak érdemes pontosabban utánanézni a betegségnek, mert a könyvben nincs semmi magyarázat, csak a kórállapot, a tünetek, a lány, Deborah belső gondolatai és betegségének kialakulásának okai nagyvonalakban. Írom ezt azért, mert sokaknak téves gondolataik van a skizofréniával, egyáltalán a pszichózissal kapcsolatban, többszörös személyiségként, brutális gyilkosokként láttatják velünk őket a mozifilmek, és a valóság azért nem így van.

Deborah hosszú-hosszú éveken át gyötrődik titkokkal és mély hallgatásokkal terhelt családjában, és betegsége már igen korán elkezdődik, úgy emlékszem, 9 évesen kezdi építeni a saját világát ,miután 5 évesen még egy húgyivarszervi tumort is eltávolítottak a testéből, amit természetesen rezzenéstelen arccal kellett tűrnie a tökéletes, csodálatos kislánynak. Orvosai sem tekintik érző embernek, hazugságokkal traktálják és elvárják, hogy csendben tűrje a kínszenvedéseket. Így aztán nem is csoda, hogy ebből a kíméletlen világból Debbie a saját maga alkotta világba, Fugoba menekül, ahol éveken át Cenzor irányítja a reakcióit, mígnem felkerül az i-re a pont, és egy öngyilkossági kísérlet kapcsán bekerül a régi nevén elmegyógyintézetnek nevezett kórházba. Itt számtalan beteg életét megismerhetjük, bepillantást nyerhetünk az osztályok életébe, a kezelési menetbe (kényszerzubbony, nyugtatók és a pszichoterápia Fried doktornővel). Az akkori antipszichotikumok nélküli (legalábbis korszerű gyógyszerektől mentes) pszichiátria igazi kihívás elé állította az orvosokat, akiknek a beteg belső erejére és gyógyulni akarására kellett támaszkodnia a terápia kapcsán (mely természetesen ma is nagyon fontos, ám nem az egyedüli lehetőség). Fantasztikus volt a Debbie alkotta világ kihangosítása, a dührohamok, finom javulások, majd hirtelen visszaesések, az önsértések leírása, a többi beteggel és a külvilággal való kapcsolata. A Remény, mely ott lebeg a betegek feje fölött, mint Démoklész kardja: létezik olyan, aki kikerül a világba, és mi vár ott rá vajon, hogy tud ott helytállni...? És belepillanthatunk némileg Debbie családjának működésébe az adaptációs szabadságok és a családi konzultációk révén, mely során érthetővé válik az egész állapot. Megéri-e meggyógyulni és vállalni a mindennapok harcát kint a világban? Nos, Fried doktornő nem ígér rózsakertet páciensének, és a döntésében támogatja.

"Valaha -most különös visszagondolni rá- Fug istenei a társai voltak – titkon, fejedelmi módon osztosztak vele a magányon. A táborban, ahol gyűlölték, ahol mássága az évek múltával egyre jobban eltávolította a többiektől – Fug egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy a magány elmélyült körülötte. Az istenei kacagó, aranyló teremtmények voltak, akikkel kóborlás közben összetalálkozott, akár az őrző szellemekkel. De valami elromlott, és Fug a szépség és biztonság forrásából átalakult a rettegés és fájdalom világává. Deborah, hogy csillapítsa és megenyhítse, lassan rákényszerült, hogy a bölcs és vígasztaló Fug birodalmának királynői trónját feladva sötét celláinak lakója legyen. A dicső napokon királyi fenség volt az istenek között, megalázott és meggyötört a dicstelen napokon. Most kénytelen eltűrni a szédítő váltásokat a világok között, elviselni a világ gyűlölködését, amely az Összes átkaiban kap hangot, elviselni, hogy alattvalója és szolgálója legyen a Cenzornak, aki azt kapta feladatául: akadályozza meg, hogy Fug világából a szél a Földre fújja a titkos magvakat, mert ott széjjelterülve szárba szökkenne és virágba borulna a téboly, amit mindenki meglátna, s amitől mindenki undorodva visszahőkölne."

Nagyon nehéz, de nagyon jó olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt vagy csak laikusként szeretne közelebbi képet kapni a pszichiátriai betegségekről, ugyan nem modern, korszerű képet, ám valami olyat, ami végülis a pszichiátria múltjának is tekinthető.

Amennyire utána tudtam járni, ez a könyv egy igazi ritkaság, ám a legtöbb nagy könyvtárban fellelhető. 1977-ben meg is filmesítették a könyvet.

"Hadd jegyezzem meg, hogy a tünetek nem azonosak a betegséggel – mondta a doktornő. Ezek a tünetek a védekező mechanizmus, a védőpajzs szerepét töltik be. Ha hiszik, ha nem, a betesége jelenleg az egyetlen biztos talaj a lába alatt."

-->

Lore

Rachel Seiffert - Lore

Nem vagyok oda a rövid könyvekért, mert mire elérne a történet, már vége is. Ám ez a könyv más, igazi magába szippantós, erős hangulatú könyv – rövidsége ellenére is körüllengi a háború utána zűrzavar atmoszférája. Nem sokat tudunk meg főszereplőnkről, Loreról és testvéreiről, feltehetően náci édesapa és édesanya gyermekei – de nem is ez a lényeg. Amit tudunk az az, hogy összetartanak, szeretik egymást, és erősek. Gyermekek, akik a háború igazi vesztesei. Lore egy dél-németországi tanyán várja a háború végét testvéreivel, a pici Peterrel (még nem tud járni), az ikrekkel (feltehetően óvodás korúak), Liesellel (7-8 éves lehet), illetve édesanyjukkal. Mutti hamar kiszáll a sztoriból, az amerikaiak börtönbe zárják. Egy kis pénzt és egyetlen tanácsot ad gyermekeinek: induljanak Hamburgba a nagymamához.
Jól megírt könyv, filmként peregnek az események, nagyon tetszett.

Filmadaptáció is készült: (katt)

Lore (2012)

Néma üvöltés

Martin Pistorius: Néma üvöltés
Csodák pedig vannak! Egy igaz történet.

Martin Pistorius története tényleg egy csodával felér. Teljesen egészséges gyermekként született és nevelkedett, amikor 12 éves korában egy ismeretlen eredetű degeneratív központi idegrendszeri megbetegedés folyamányaként nagyon rövid idő alatt elveszítette beszédkészségét, majd kómába került. Nem sok reményt fűztek a felépüléséhez... Ám Martin felébredt a kómából és kerekesszékbe került. Éveken át hordták a szülei egy fogyatékosokat ellátó nappali intézménybe és mivel Martin nem nyerte vissza beszédkészségét, így senkinek nem tudott arról, hogy az elméje elkezdett kitisztulni...

De Martin tudata felébredt, még ha a teste nem is követte ezt a változást. Egy szerencsés találkozás következtében egyik gondozója észrevetette, hogy a fiú érez és gondolkodik, próbál kommunikálni a külvilággal. Ezzel elindult Martin villámsebességű fejlesztése, fejlődése, melynek segítségével szó szerint szárnyalni kezdett. Mivel a kommunikációs problémái nem oldódtak meg, így bekerült az AAK-programba (augmentatív és alternatív kommunikáció), melyről sokat megtudhatunk Martin önéletrajzi írásából.

Az út, amelyen Martin elinduljon (a teljes élet felé, ha lehet így fogalmazni), tele volt félelmekkel, buktatókkal, ám kitartással és akaraterővel és természetesen a családja támogatásával le tudta győzni ezeket. Hiszen a csoda önmagában kevés, a lehetőségekkel élni is tudni kell, a kitartás és a küzdelem az élet része, kinek mennyire.

Sokat lehet tanulni Martin történetéből. Kíváncsi lettem volna, hogy pontosan milyen betegség támadta meg. Sokan megirigyelhetnék az akaraterejét és optimizmusát, azt hiszem, a mosolyából is sugárzik:

Füli:

A 12 éves Martint egy ritka és kíméletlen betegség támadta meg. Először elvesztette a hangját, később kómás állapotba került, majd kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok tanácstalanok voltak. Martin aggódó szüleivel közölték, hogy egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében a kisfiú értelmi képességei egy csecsemő szintjére zuhantak vissza, és legfeljebb 2 éve van hátra. Egy súlyosan beteg gyermekekkel foglalkozó intézménybe utalták, miközben Martin látszólag fel sem fogta mi történik vele. Nem beszélt, még csak nem is pislogott. Amit azonban senki nem sejtett, hogy a mozgásképtelen test börtönében egy érző és gondolkodó fiú lakott, élve eltemetve…
Martin szülei az orvosok ítélete ellenére sem adták fel a küzdelmet. Mindent feláldoztak, hogy újra mosolyogni lássák az egykor eleven és tehetséges gyermeküket. És a csoda megtörtént. Tíz évvel később Martin teste lassan „felébredt" hibernált állapotából, és ami még meglepőbb, kiderült, hogy a fiuk értelmes, gondolkodó felnőtt lett. Gyermek és férfi egyszerre, két lélek egy testben, aki nem emlékezett a betegsége előtti időkre, de a számítógép segítségével újra megtanult beszélni. Azóta megtalálta élete szerelmét, megnősült és sikeres vállalkozást indított. Mert élni jó, és a csodák megtörténnek, ha hiszünk bennük!
A Néma üvöltés végtelenül megható, őszinte és lélekemelő vallomás egy csodás felépülésről és a szeretet erejéről. Martin újjászületésének igaz története fontos üzenet minden érző ember számára, hogy értékeljük saját életünk minden percét, és az emberi akaraterő csodáját.

Kitaszítva

Mikey Walsh: Kitaszítva

Biztos vagyok abban, hogy ez egy nagyon megosztó könyv lenne, ha többen olvasnák. Mikey Walsh önéletrajzi regényt írt, egy brit vándorcigány-család legidősebb gyermekeként nőtt fel. A borítóval ellentétben ugyan nem lóvontatta, ám lakókocsiban nőtt fel, amolyan igazi huszadik századi romamódi, csiricsáré vagonban, ahogy a családja szerette. Mert pénzük az volt, mindig is, több, mint elég. Többször is kerestem a választ, hogy honnan és miből, Mikey ad is a regény során ötleteket, de egyértelmű választ nem kaptam. Nem tisztességes úton jön, az biztos. Az az embertelenség viszont, ami körülvette őt gyermekkorában, teljesen megdöbbentő! Van itt minden, "mi szem szájnak ingere", kezdetnek máris az, hogy az érzékeny, békés természetű fiút édesapja ökölharcosnak szánja és egész kicsi korától ennek megfelelően "edzi".  Ráadásul szegény Mikey-nak saját identitási problémáival is meg kell küzdenie. Nem csodálom, hogy az ilyen körülmények között felnőtt gyermekekből sokszor minden emberi érzés törlődik, mire felnőtté válnak. 

Mikey mégsem veszíti el a reményt, mer szeretni, mer bízni. A cigányok között szégyen, a fehérek között cigány - nincs könnyű helyzetben. Mégis képes a saját lábára állni é alakítani a saját sorsán, pedig nem a nulláról kezdte, hanem - ha lehet így mondani -pár lépéssel hátrébbról.

Megrázó kötet, aminek ha csak a fele is megtörtént, máris sok. De én úgy hiszem, az egész úgy, ahogy van, valóságos lehet.

Fülszöveg:

A vándorcigány Mikey-ról a szülei már a világrajövetelekor eldöntötték, mihez kezdjen az életével: pusztakezes öklöző bajnoknak szánják, mivel felmenői is azok voltak. A kisfiú sorsa vesszőfutássá válik, amikor kiderül, nem tud megfelelni ennek az elvárásnak, apja csalódottsága beárnyékolja egész gyerekkorát. Az agresszív férfi és a képmutató, gyermeket kihasználó nagybátyja könnyű prédának tekintik a fiúcskát, aki inkább a nővére és a nagynénék körében forgolódik. Mire kamaszkorba lép, Mikey előtt kinyílik a világ. De az új élmények nyújtotta felszabadulása nem lehet teljes, a többségi társadalom és a cigányság is kiveti magából. Nincs számára más út, mint elhagyni a családját, a közösségét, hogy máshol boldoguljon… Mikey Walsh regénye sorstörténet, a saját élményein alapul; könyve színes, ugyanakkor sokszor megrendítő rajzát adja az angol vándorcigányok huszadik századi életének.

A sziget

Victoria Hislop: A sziget

Nagyon régóta szemezek a könyvvel, egy lepratelep története, kinek ne lenne érdekes?! Aztán jobban belelapozva rögtön meglepődök, hogy a könyv egy modern leprakolóniáról szól, ne bibliai korban játszódó történetre számítsunk! Szpinalonga szigete, mely közvetlenül a Kréta melletti partoknál fekszik, a 20. században népesítették be leprabetegek egész Görögországból. Teljesen más körülmények között éltek ott az emberek, mint előre elképzeltem! Ám ettől függetlenül Szpinalonga mégiscsak egy temető, semmilyen módon nem hagyhatta el élő ember a szigetet, akit egyszer oda száműztek. Egészen 1957-ig, mikor is végre felkutatták a lepra ellenszerét, ami reményt adott és szabadulást adott a kolónián élőknek (is). Számomra döbbenetes tény, hogy egészen eddig az időpontig a világ egyik legősibb, ismert kórokozójú betegsége gyógyíthatatlan volt...!

Szpinalonga története mellett egy krétai család élete is kibontakozik, melynek tagjai - nagyon szomorú - de generációról generációra kapcsolatba kerülnek a leprával. Alexis, főhősnőnk, családtörténetét kutatva ismerkedik meg Eleni, dédanyja és leányai szomorú sorsával. Az biztos, hogy Alexis Fielding élete teljesen megváltozik, mikor megismeri a múltját. Egy igazi generációról generációra típusú családregény bontakozik ki a szemünk előtt, és amikor pont jönne a mélypont, a "ki kihez és miért megy férjhez" típusú dilemma kezdené leragasztani a szemhéjaimat, akkor egy nagy csattanóval fordul a sztori (legalábbis számomra).

Másfajta könyvet vártam, ám nagyon is tetszett, amit kaptam. A könyv hangulata kissé nyomasztó, ám a tájleírások varázslatosak, végig Krétára vágytam olvasás közben (és ez eddig egyáltalán nem volt jellemző rám!).

Füli:

"Egy fontos, az életét meghatározó döntés előtt Alexis Fielding szeretné megismerni anyja múltját. De Szófia sosem beszélt erről. Csak annyit mondott, hogy mielőtt Londonba költözött, egy kis krétai faluban élt. Amikor Alexis úgy határoz, hogy Kréta szigetére utazik, levelet küld lányával egy régi barátnőjének, és megígéri, hogy tőle majd többet tud meg. Alexis megérkezik Piakára és elcsodálkozik, hogy a falutól nem messze van Szpinalonga szigete, Görögország egykori leprakolóniája. Aztán felkeresi anyja barátnőjét, Fotinit, és végre megtudhatja, amit Szófia egész életében titkolt: dédanyja, Eleni és lányai, a háború, szenvedély és tragédiák érintette család élettörténetét. Kiderül, milyen bizalmas viszony fűzi a szigethez és hogyan tartja őket fogságában a titok…"

9/10

A gyáva

 

John Boyne: A gyáva

Ennél a könyvnél rögtön a borítóval kezdeném, pedig arról ritkán írok (ennek oka az, hogy többnyire egy tetszik - nem tetszikkel elintézem magamban). Ez most más. Ez egy fénykép egy fiatal férfiról, akinek nincsen arca. Ez nekem annyira megdöbbentő és elrettentő, hogy konkrétan féltem a könyvtől, vajon mi történhetett vele, mit tehetett vagy mit tehettek vele, amiért nincsen arca?

Szóval kerülgetem már egy ideje, mint macska a forró kását... 

John Boyne könyve az első világháborúban játszódik, főszereplőnk Tristan Sadler, aki egy kisebb füllentés segítségével kerül besorozásra, így minden vágya teljesül; az alderhorst-i kiképzést követően a frontra kerül Franciaországba. A kiképzés során összebarátkozik Will Bancrofttal, akihez nagyon furcsa és különleges kapcsolat fogja fűzni. A háború és Will halála után Tristan Londonból Norwich-ba utazik és találkozik Marian Bancrofttal, Will nővérével, hogy

visszaadja neki a Willhez írott leveleket. Beszélgetésük közben szóba kerülnek Will utolsó hetei, vajon miért döntött amellett a "gyáva" tett mellett, ami életének a végét jelentette? A válasz Tristannal van, meg tudja vajon osztani Mariannel? 

Ez egy nagyon különleges könyv, hiszen egyrészt a hátunk borsózik a fronton eltöltött, lövészárokban végigszenvedett "oldalaktól", átérezzük a rettegést, a félelmet és az embertelenséget, másrészt közelebbről is megismerünk két olyan embert, Tristant és Willt, akiket még a könyv befejezése után sem tudok igazán hová tenni. Nem értem pontosan, mit miért tettek, nem értem igazán a motivációjukat. Lehet nekem is bele kellett volna mászni azokba a tetvektől és patkányoktól hemzsegő árkokba, katonatársaim hullái közé, hogy átérezzem ezt az egészet.

Élvezetes, jó stílusban megírt könyv, csak úgy peregtek az oldalak, egyik a másik után, hajtott a kíváncsiság, mégis levont az élvezeti értékből az, hogy teljes értetlenségben maradtam a végén - ami pedig minden bizonnyal az én hibám. 

Mostohák

"-Nem is értem, miért hívják ezt esküvőnek - mondta valaki a háta mögött."

 

Joanna Trollope: Mostohák

Kicsit sem könnyű olvasmány ez a könyv. Annyira életszagú, hogy az már fáj. Társadalmunk tipikus (és nagyon is gyakori) jelensége a mozaikcsalád. 

Josie és Tom Carven elváltak. Josie magával viszi a kisfiát, a 8 éves Rufust új házasságába Matthew-val, aki pedig előző feleségétől, Nadine-tól született 3 sértett és sérült gyermekét dobja a "közösbe": Beckyt, Rory és Clare-t. Tom még legelső házasságából van két fiatal felnőtt gyermeke, Lucas és a bonyolult lelkületű Dale. Nadine eközben a talpon maradással küszködik. Tom új, harmadik asszonya, Elizabeth, a kedves és egyszerű aggszűz, a kapcsolatukért küzd, de ez cseppet sem egyszerű Dale mellett. 

Nagyjából ez a felállás, olyan, mint egy szappanopera, de sajnos nagyon is életszerűen megrajzolt, szomorú sorsok és igazi boldogtalanság világlik ki a szereplők életében. Mindannyian elvesztettek valamit, keresnek valamit, amit soha nem fognak már megtalálni. A gyerekek közben szenvednek, azért küzdenek, hogy a felszínen tudjanak maradni, és a gyermeki ragyogás helyett fásultság, szomorúság költözik a szemükbe. 

Nehéz ebben a bonyolult és szövevényes viszonyrendszerben bármi olyat kialakítani, ami jó, ami mindenkinek megfelel. Olyat pedig, ami a boldogsághoz hasonlít, teljességgel lehetetlen.

Sosem értettem, miért olyan magas a válások száma ma a nyugati világban. Biztos közrejátszik a család fogalmának elértéktelenedése, az, hogy az "eldobjuk a régit és újat veszünk" attitűd már nem csak a mosógépekre igaz. De azt nehezen tudom megérteni, hogy miért hagyjuk, hogy ebben a zűrzavarban elvesszenek a gyermekeink, akik a legtöbbet veszítenek: a talajt a lábuk alól. Joanna Trollope könyve bárhol és bármikor játszódhat, akár a szomszédban is - és ez benne a szomorú. 

Nagyon jól megírt, életszagú könyv.

-->

Mielőtt megismertelek

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Régóta szemezek Jojo Moyes könyveivel, különösen ezzel, ami tartalma alapján a leginkább érdekelt engem. Ráadásul az értékelése is nagyon jó, bár ezzel vigyázni kell, csalódtam én már szinte 100%-os értékelésű könyvben is.

Nade Jojo Moyes könyve nem okozott csalódást! A történet elgondolkodtató, érzelmes, a stílus nagyon jó, olvastatja magát.
Louisa Clark, főhősnőnk, céltalan kispolgári életet él és amikor bezár első állandó munkahelye, a Vajas Buci, bizony kétségbe esik, hogy mit kezdjen magával. A munkaügyi központon keresztül új állást kap, és nagyot fordul az élete: egy négyvégtagi bénulással élő fiatal férfiről kell munkaidejében gondoskodnia. Will dúsgazdag családba született, tele volt lehetőségekkel az élete, kihasznált mindent, ami adódott. A testét minden értelemben maximumom járatta, sportolt, utazott, sokat dolgozott, igazán sikeres volt a nők körében, a munkájában és a barátai között. Egy tragikus baleset folytán felső nyaki gerincsérülést szenvedett, ami mindent megváltoztatott. Ám őt nem tudta. Kérdés az, hogy lehet-e így élni, egy ilyen aktív és temperamentumos személyiség el tudja-e fogadni, hogy most már mindenben, de szó szerint mindenben segítségre szorul?

Louisa, az életrevaló fiatal lány hat hónapot kap, hogy Will életkedvét meghozza. Will ugyanis azon gondolkozik, hogy véget vet az életének. Vajon elég lesz, amit Louisa tenni tud érte? Az együtt töltött hetek megváltoztatják a fiatal lány életét, sokat megtanul önmagáról. 

Ez a könyv az elején egy kicsit fura szerelmes történetnek tűnik, a könyv első felében jókat mosolyogtam Louisa és Will évődésén, kifejezetten reménytelinek tűnik a helyzet. Ám a sötét felhők hamar megérkeznek és mindannyian szembesülünk azzal, hogy az, aki nagyjából csak a fejét tudja mozgatni, milyen problémákkal kell megbirkózzon a mindennapok során, milyen fájdalmakat kell átéljen.

Nem akarom elárulni a könyv végét, de az biztos, hogy érdekes utazás ez, ahol senki nem megy sehova eleinte, majd mégis. Biztos, hogy mindenki átgondolja, megpróbálja magát beleképzelni Will helyébe. Megmondom őszintén, én az anyja helyzetét sem irigylem... A könyv második felében nagy hangsúlyt kap az eutanázia, mely mostanában előtérbe került, és nagyon eltérő érveléseket hallhatunk a témával kapcsolatban. 

Összességében ez egy nagyon elgondolkodtató és kifejezetten jó könyv, sallangmentes, olvasmányos, ám mindezek ellenére nem könnyű olvasmány. Érzelmes, és kedves, egyszerre reményteli és reményvesztett. Sírós. Olyan, amit nem feledünk.

Felkeltette az érdeklődésemet Jojo Moyes további könyvei iránt is, kíváncsi vagyok, hogy ez az alapvetően romantikus író mivel tud még meglepni.

10**/10

Sarah kulcsa

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa

Megint egy második világháború könyv, úgy látszik, most vonzom a témát. A középpontban egy igencsak felkavaró esemény áll: a párizsi Vel' d'Hiv. Több olvasmányomban előkerült már ez a téma, így nem volt számomra teljesen ismeretlen. 1942 nyarán történt, a németek ekkor elfoglalták Franciaország nagy részét és elkezdték innen is begyűjteni a zsidókat. Egy nyári hajnalon végigjárták a párizsi lakásokat és begyűjtöttek minden olyan családot, ahol 2-12 év közötti gyermekeket neveltek, ez volt a nagy razzia. Több ezer gyereket és nőt, illetve férfi került ekkor a nagy téli biciklipálya udvarára, ahol a rekkenő hőségben élelem, innivaló és illemhely nélkül töltöttek több napot. Sokan belehaltak ebbe a szó szerinti emberkínzásba. De aki túlélte, az sem örülhetett, hiszen elhurcolták a fogva tartottakat a Párizs körüli gyűjtőtáborokba, ahonnan a gyermekektől elválasztott édesanyákat egyenesen Auschwitzba deportálták. A gyermekek még magukra maradva a táborban töltöttek néhány napot, mielőtt követték a szüleiket a halálba. 

Történetünk főhőse Sarah, a 11 év körüli kislány, aki a razzia hajnalán, mielőtt családjával együtt begyűjtik, 4 éves kisöccsét bezárja a szekrénybe és elrejti a ruhájában a szekrénykulcsot. A sztori egyik szála Sarahé, ő az, aki megpróbál tűzön-vízen át visszajutni a kisöccséhez. A másik szál 2002-ben játszódik, Julia Jarmond újságírónő egyik munkája során akad a témára és Sarah történetére, mely még nem tudja, de szorosan összefonódik majd az életével.

A könyv első fele, ahol a két sztori párhuzamosan fut, nagyon tetszett, a második fele pedig inkább Julia magánéleti nyűgjeire van kiélezve azt kevésbé szerettem. Összességében érdekes, jó stílusban megírt könyv, kifejezetten tetszett, ráadásul a Holokauszt borzalmairól megint megtudtam valami újat.

 10/10

A hársak felett az ég

Theresa Révay: A hársak felett az ég

És íme a folytatás!  Ritka, hogy egymás után olvasom el egy sorozat darabjait, de így az igazi. A hangulatban még benne vagyunk, a szereplők ismerősek. A hársak felett az ég mindenképpen arra született, hogy önállóan, a Párizs fehér fényeitől függetlenül is élvezhető legyen, ezért nagy vonalakban az írónő ismerteti "az előző részek tartalmát" - ahol ez szükséges. Mégsem gondolom, hogy magában jó olvasmány, hiszen a karakterek az első kötetben bontakoznak itt, ebben a könyvben nem feltétlen értjük a miérteket és a hogyanokat. 

Párizs, 1944. és Berlin 1945.

Helyszíneink továbbra is nagyrészt Párizs és Berlin. 1944, mikor is Párizs számára eljött a felszabadulás, illetve 1945, amikor Berlin átélte a poklok poklát. Párizsban mindeközben káosz uralkodik, jegyrendszer van, hiány mindenből, és persze az új vezetők próbálnak leszámolni a náci kollaboráns franciákkal. Berlinben ennél rosszabb a helyzet, az oroszok feldúlják, a nyugati szövetségesek a földdel teszik egyenlővé, éhínség van, millió a hajléktalan. Ráadásul a szövetségesek az egész várost felszabdalják. Szóval ebben a környezetben folytatódik Xénia és Max drámája, ami szó szerint dráma a javából, hiszen egy oda-vissza, huzavona kapcsolat erősödik kettejük között. Számomra ez még mindig teljesen érthetetlen. 

Belelépünk az ötvenes évekbe is, ami már az igazi újrakezdés időszaka az egyéni életekben és a világban is.

Erősebb viszont Xénia lányának, Sarah Lindner és Marietta von Passau életben maradt gyermekinek a vonala, hiszen ők a megtört fiatalság, a jövő, a remény képviselői: Natasa és anyja kapcsolata, miközben megtudja, hogy ki is az ő valódi édesapja, Felix, aki a Lindner ház jövőjén dolgozik, Lilli, aki soha nem tudja feledni a múltat, és a Hitlerjugendben nevelkedett Axel, akinek teljesen megrendül a világnézete. Nagyobb hangsúlyt kap a kiélezett politikai helyzet, a világháborút követő feszültség a világban, de a divat sem szorul ki teljesen a kötetből. Az írónő hű a történelmi környezethez, nem kendőzi el a valóságot, például a berlini nők szomorú helyzetét, amikor megérkeztek az oroszok (erről pontosabb képet kaphatunk Anonyma visszaemlékezésében).

Valamennyivel erősebb az első kötet, de egyben a kettő is nagyon jó olvasmány. És hát a történet vége... az

legyen titok!

És persze a német kiadás borítója nekem megint sokkal jobban...

9/10

-->

Párizs fehér fényei

Theresa Révay: Párizs fehér fényei

Ez a könyv nekem  az Öltések közt az idő hangulatát idézte. Két okból is: az egyik a történelmi környezet: két háború közötti "békeidők" és második világháború, a másik pedig a divat világa, mint meghatározó motívum, ja és harmadik is van, a szerelmi szál, ami azonban itt sokkal kifejezettebb és vontatottabb volt. 

Főszereplőnk, Xénia Fjodorovna Osszolina dúsggazdag orosz család legidősebb gyermeke, kiskorában bőven mérik neki a boldogságot, ám a bolsevik forradalomban kegyetlenül megölik édesapját, majd a család maradéka menekülni kényszerül az orosz hazából. Édesanyja soha nem épül fel teljesen kisöccse születése után, így a Franciaország felé tartó, kimerítő hajóút során meghal. Ebben a pillanatban Xéniában is meghal valami: a gyermekkor idillje után egycsapásra kemény, határozott, és a családjáért mindent feláldozni képes fiatal nő válik belőle. Párizsban az életük nagyon nehezen indul, a nélkülözés mindennapos, ám a fiatal Xénia mindig megtalálja a módját, hogy eltartsa kisöccsét, a kicsi Cirillt, húgát, Mását és dadájukat, az idős Nyanyát az aprócska, levegőtlen manzárdszobában: nappal előkelő ruhákat hímez, éjszaka varr.

Életük meglepő fordulatot vesz, amikor a párizsi divat felfedezi magának a nem csupán talpraesett, hanem gyönyörű Xéniát és az egyik legnagyobb divatház modelljeként kezdi alkalmazni. Ekkora esik Xénia nagy szerelme is, a fiatal berlini fényképész, Max von Passau iránti se-veled-se-nélküled kapcsolatának kezdete. Ez a szerelem az egyik fő vezérvonal, mely az egész könyvben a felszínen maradó téma. [És melyet nem sikerült teljesen magamévá tenni, hiszen sose értettem az ilyen huza-vona jellegű kapcsolatokat. Valaki vagy szeret valakit vagy nem.]

Vannak további szereplőink is, akik hasonlóan fontosak, például a zsidó Sara Lindner, aki az egyik legnagyobb berlini divatszalon örökösnője. Ezen a szálon futva nyerünk mélyebb bepillantást a két háború közötti Németországban kibontakozó antiszemitizmus kegyetlenségébe és a második világháború jól ismert zsidóüldözési "munkálataiba". Ami nagyon tetszett a könyvben - bár ezt képekkel illusztrálva is el tudtam volna képzelni -, hogy a párizsi és berlini divat változásáról sokat megtudhatunk, különösen a két háború közötti időszakból. Például én nem tudtam, hogy annyi orosz menekült érkezett a forradalom idején Franciaországba, hogy ez komoly befolyással volt a világ egyik vezető divatvilágának alakulásába. 

Összességben tetszett, nagyon élvezetes olvasmány volt. Mivel az Öltések közt az időt is mostanában olvastam, ezért azzal akaratlanul is összehasonlítom, és az nekem egy kicsit jobban bejött, ennek pedig két oka van: abban több a kaland, érthetőbb (bár kiszámíthatóbb is) a főszereplő, és kevésbé hangsúlyos a szerelmi szál.

Mindenesetre az is elmond valamit, hogy elő is vettem a polcról a szerző következő művét, A hársak felett az ég című kötetet, mely ennek a folytatása.

Végül pedig egy szó a borítóról: annyira hideg, mint a jég, szerintem ez a könyv sokkal inkább egy

romantikus kalandos történet, melyhez a német kiadás borítója tökéletes passzol, és még szépre is sikerült.

9/10

Távoli órák

Kate Morton: Távoli órák

Nagyon ritkán adok ki pénzt könyvre, összességében könyvet több, mint egy éve nem vásároltam, akción kívüli kötetet pedig szerintem lassan két éve nem vettem (kivéve ajándékba). Kate Morton új könyve azonban annyira vonzott magához, hogy miután hiába reméltem, senkitől sem kaptam meg karácsonyra, így a januári pangásban boldoggá tettem az egyik nagy könyvkereskedés ügyfélszolgálatát. 

És nem bántam meg, az ilyen könyv az, amit szeretek otthon tudni a polcomon, amit elő fogok venni máskor is. Már megfogni is jó volt ezt az igencsak testes, ám szép kiadású kötetet.

A Felszáll a köd nagyon tetszett az írónőtől, ám ha lehet az élvezeteket fokozni, akkor a Távoli órákban megmutatja hogyan! 

Megint két szálon fut a történet: Edie (1992-ben) nyomozni kezd, édesanyja, Meredith múltja ügyében,Milderhurst nevű kastélyba, ahol három igazi furcsaság él, az idős Blythe nővérek tengeti mindennapjaikat: a keményfejű Percy, az érzékeny Seraphina és az őrült Juniper. Ebbe az egészbe belekeveredik a régmúlt, a Blythe-család ősei, egy század első felében íródott könyvsiker, Az iszapember, egy Tom Cavill nevű jóképű író, egy betemetett tó a kastély mellett, egy tűzvész, mely emberéletet követelt. Továbbá elsiratott szerelmek, elfeledett "szépremények", nagyratörő álmok. Edie kutakodásai között olyan titkokra bukkan, melyekre lelke legsötétebb bugyraiban sem számított...

mikor édesanyja kézhez kap egy rég elveszett levelet, melyet valaki még a második világháború idején adott postára. A nyomozás során Edie eljut egy

Kate Morton mesterien bánik a szavakkal, a Távoli órák hangulata annyira hátborzongató, hogy leírni sem tudom (mivel én nem bánok olyan jól a szavakkal...). Ez egy olyan igazi ódon lépcsőkön mászkálós, érdekes árnyékokon, halk reccsenéseken megrettenős, izgalmas könyv. Számomra letehetetlen volt.

10***/10

Harold Fry valószínűtlen utazása

Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása

Ez a könyv teljesen véletlenül jött velem haza a könyvtár újdonság-polcáról, bevallom, hogy valami ifjúsági regényre számítottam és felüdülésnek szántam. Tévedtem.

Harold Fry története számomra teljesen érdektelenül kezdődött, valami régi munkatársától kap egy levelet, melyben az asszony közli, hogy haldoklik, és megköszöni a húsz évvel ezelőtti barátságot. A frissen nyugdíjazott Harold firkant egy kétsoros választ és elindul vele a postaláda felé. Aztán úgy alakul, hogy nem dobja be a levelet, hanem elmegy a következő postaládáig, majd a várostábláig és így tovább. Végül Nagy-Britannia déli tengerpartjától az északiig sétál, meglátogatja a munkatársát, Queenie Hennessyt. Az a furcsa gondolat vezérli, hogy Queenie életben marad mindaddig, amíg várja Harold érkezését a szeretotthonban. Út közben kibontakozik a szürke és mindenki számára teljesen érdektelen Harold igazi személyisége és tragédiája. A hosszú utazás során Harold képes lesz figyelni a belső hangokra és örökre megváltozik az élete, mondhatom, hogy más emberként éri el a végállomást, mely több, mint 1000 kilométerre van a lakásától és több, mint 80 nap alatt teszi meg az idős férfi ezt a zarándoklatot.
Ezzel párhuzamosan nagyon tetszett az otthon maradt feleség változása, ahogy a dühből és a haragból kilábalva ráébredt arra, hogy ki is az a Harold és mit is szeretett benne fiatalon.

Számomra több fontos mondanivalója is volt a történetnek:

Egyrészt senkinek sem ártana egy ilyen El Camino-szerű zarándoklat, ahol magunkba szállva elmélázhatunk az életünkön. Másrészt csakis egészséges emberek tudnak egészséges embert nevelni. Harmadrészt sohasem késő változtatni.

Szép könyv volt, lekötött ez az érdekes gyaloglás és izgultam Haroldért, hogy elérje a célját.

10/10

A halál kocsisa

"Hamarosan felvirrad az újév első reggele, és ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg:
Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!"

Selma Lagerlöf: A halál kocsisa

Első regényem Selma Lagerlöf-től, nagyon sokat vártam a könyvre, hiszen nem egyszerű beszerezni. Végül egy remekül sikerült csere útján jutottam hozzá a szép, Európa Kiadós változathoz. 

A történet egy betegágy mellett kezdődik, a fiatal Edit irgalmas nővér haldoklik. Másik helyszínünkön pedig a léha és csavargó David Holm fekszik vérbe fagyva (egy átmulatott éjszaka után tüdővérzést kapott). Davidnek pechje van, hiszen éppen éjfélt üt az óra, amikor kileheli a lelkét. A halál kocsisa érkezik érte, akinek a legenda szerint egy év elteltével jár le a megbízatása. Éppen David Holm az, akinek át kell vennie a hálátlan feladatot.

Innentől a történet szó szerint élet és halál között játszódik. Az Üdvhadseregnél serénykedő fiatal irgalmas nővér élete utolsó jótéteménye és egy mindent bűnös lélek felszabadulása a két főszereplőnk.

A Halállal ugyan személyesen nem találkozunk, a kocsisa azonban egyáltalán nem az a félelmetes alak, akire vártam. Nagyon is érző "lélek", aki tisztában van a saját tehetetlenségével és nap, mint nap megszenvedi azt.

A halál kocsisának üzenete, hogy sohasem késő, mindig van új remény és úgy éljük életünket, hogy a Halál kaszája bármelyik pillanatban fölénk tornyosulhat.

Lagerlöf nagyon jól ír, a stílusa teljesen magával ragadott, beszippantott ez a sötét, sorokat eldöntő éjszaka. Biztos, hogy a többi regényét is meg fogom keresni, a Jeruzsálemmel már régóta szemezek.

A halál kocsia másokat is megihletett, az 1921-es némafilm változat a legsikeresebb feldolgozás.

 10/10

A nagy Hoggarty gyémánt

William Makepeace Thackeray: A nagy Hoggarty gyémánt

Nagyon jó döntés volt elővenni Thackeray könyvét a polcról! Több kötetét is beszereztem már, de a legvékonyabbal kezdtem, biztos, ami biztos. Ő egyébként a világirodalom egyik leghíresebb írója, itthon mégsem annyira "kedvelt", egyedül a Hiúság vására szokott a figyelembe kerülni (melyet következő elolvasandónak gondoltam!).

Thackeray nagyon jól ír! Annyi, de annyi az irónia szorult belé, olyan kritikusan látja saját korát és a társadalmi összefüggéseket, hogy alig tudja kiírni magából. 

A nagy Hoggarty gyémánt egy fiatalemberről szól, Samuel Titmarsh úrról, aki írnokként dolgozik egy nagyobbacska biztosítótársaságnál, miközben szép szerelméről, a falusi Maryről álmodozik. Egy szép napon azonban teljesen megváltozik az élete: gazdag nagynénje, Hoggarty-né egy gyémántot adományoz neki, amit a büszke Sam ezentúl a kabátjára tűzve visel. Így figyelnek fel rá különböző arisztokrata és felfelé törekvő személyek, minek folyamán jókora kalamajkába kerül.

Sam nekem mindvégig szimpatikus volt, hiszen elbűvölt öniróniája és őszintesége, illetve kikezdhetetlen szerelme az egyszerű Mary iránt.

Az író stílusa nagyon tetszett, így a Hiúság vására sem várat sokat magára. Jó lenne rá jobban odafigyelni, különösen azoknak, akik kedvelik az 1800-as évek angol irodalmát. Garantáltan nem fognak csalódni!

9/10

Szasz - Ewing-kór a young korban

Dr. Gergelyné Dr. Tóth Éva: Szasz

Ewing-kór a young korban

Én is egy voltam azok közül, akik napról napra követték Szandri blogját. Nem is tudom már, hogy keveredtem oda, úgy emlékszem, egy barátnőm mesélt róla... Hihetetlen népszerűségnek "örvendett" a blog a neten, biztos sokan hallottak a tinédzser lányról, aki Ewing-sarcomával  küzd és megosztja betegsége történetét internetes naplójában. Abban az időben tanultunk az egyetemen a Ewing-sarcoma gyilkos tulajdonságairól is...

Ezt a könyvet az édesanyja írta, így sok-sok háttérinformáció található benne, amiről a blogon keresztül nem értesültünk. Nagyon nehéz olvasmány. Szasz születésétől ír a család életéről, de a könyv java csak ott kezdődik, ahol fény derül Szandri betegségére. Minden lapját végigizgultam és drukkoltam, hiába tudtam, mi a vége, mégis arra vágytam, bár más lenne a vége...! Nagyon megdöbbentem azon, ahogyan, amilyen körülmények között kiderült Szandra betegsége, különösen a 4 hónappal korábbi vizsgálat sorsa taglózott le... Hogy történhet meg ilyen a mai világban? Ráadásul orvosszülők gyermekével, de bárkivel? Nem tudom, hogy tudták feldolgozni a szülők ezt a "tévedést", én nem tudnék nyugodni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha...? Nyilván polgári per lett a vége, kíváncsi lettem volna az eredményre...

Szóval, mint írtam ez egy nagyon nehéz olvasmány... Nagyon-nagyon megküzdötte a magáét Szandra (és vele együtt a család is) ezt a másfél évet. Az édesanyja is írta (úgy emlékszem, több helyen is), hogy Szandrától és a történetéből sokat lehetett tanulni életében, és halálában is. Én miket tanultam tőle? Azt, hogy milyen erős az ember, milyen hatalmas az élni akarás vágya. Azt, hogy nincs fontosabb, mint az egészség, mert lehet bármennyi pénzed, azt sohasem fogod tudni megvenni. És azt, hogy az életben nincs fontosabb az együtt töltött időnél... Sem a karrier, sem a tanulás, sem a munka, egyszerűen semmi nem lehet fontosabb a szeretteinknél és a minőségi (értsd egymásra figyeléssel) együtt töltött időnél.

(Nagyon megérintett ez a könyv, többször is eszembe jutott, hogy a testvérem épp Szandrival egykorú.)

 

Még annyit tennék hozzá, hogy elképesztett a magukat természetgyógyászoknak nevező kuruzslók kegyetlensége, amikor képesek voltak azt mondani, hogy meg tudják gyógyítani a végstádiumú (gyakorlatilag haldokló) kislányt, ha megveszik az ilyen meg olyan teát, eljárnak ilyen és olyan kézrátételes kezelésre. És elvették a pénzt ezért a ****ért! Elképeszt, hogy milyen szívtelen emberek élnek a földön, igaz az, hogy a pszichopátia kezd a leggyakoribb kórkép lenni a földön? Kiverte nálam a biztosítékot, az biztos...

A másik, ami számomra nagyon érdekes volt, az az édesanya lelkivilága, hogy hova indult gyászában, milyen gondolatai, érzései voltak (és azt hiszem, vannak), milyen jelenségeket tapasztalt Szandri halála után.

Sok erőt kívánok a családnak, így több év távlatából is...

Szasz blogja, mely a mai napig él: http://ewing.blogol.hu/

Képek forrása

Tölgyfa a dombtetőn

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

Újabb kedvenc könyvet avattam! Egy kislány, aki Írországból indul családjával az Újvilág felé, ám a tengeri utazás megpróbáltatásai során árván marad. A hajó tulajdonosa magához veszi, hogy törlesszen neki, mint szolgáló. Így Laviniát az ültetvényen élő néger rabszolgák nevelik fel. A szépséges, ám szomorú titkot hordozó Belle-t tekinti édesanyjának, ám az egész családhoz ragaszkodik - pont mint a kiskacsák ahhoz, akit először meglátnak. 

A nagyház úrnője bedilizett az ültetvényes életmódtól és ópiumfüggővé vált. Fia sötét lelke sokak számára rejtve marad... A ház ura pedig mindig távol van - tökéletes hely a gonosz munkafelügyelőnek, hogy azt csináljon a szolgálókkal, amit csak akar. A család hátborzongató és sötét titkai pedig teszik a dolgukat valahol a háttérben...

Laviniának azonban fehér bőre más sorsot szán, az ültetvényes család életében egy tragikus utazás nagy változást hoz, így Lavinia is elkerül a háztól - átmenetileg.

Nagyon érdekes, fordulatos könyv, minden sorát élveztem. A hangulata kifejezetten komor - nagyon jól illik azokhoz a nehéz, már-már elviselhetetlen körülményekhez, melyek ezeken az ültetvényeken lehettek anno a múltban. A néger rabszolgák reménytelen élete, a könyörtelen gazdák és felügyelők, az a millió elszenvedett igazságtalanság, az a sok-sok elsírt könny.

Nem vagyok egyébként túlzottan oda a "rabszolgás" könyvekért, de az Elfújta a szél nagy kedvencem. Ez a könyv történetvezetés tekintetében néha emlékeztetett  rá, egyik-másik szereplő pont olyan pengeélen táncolt az "őrült" és a "normális" kategóriák között, mint az Elfújta a szélben.

Olvasás közben épp úgy magába szippantott (és fogva tartott), mint Margaret Mitchell regénye.

Ráadásul két olyan pont is volt a könyve első felében, ami annyira megérintett, hogy elpityeredtem. Nem tudom, hogy női hormonális kibillenés volt az oka vagy tényleg ilyen érzékletesen megírt jelenetekről van szó - így ennek tisztázása érdekében mindenképpen újraolvasom!

10/10***