Kísértetház

Szellemek, táncoló asztalok, mozgó gyertyatartó, Chile az 1920-as évektől. Egy különleges család története, Clara, Blanca, Alba és aki beléjük bonyolódik: Estaban Trueba.

Isabel Allende: Kísértetház

Már megint találtam valamit, amit ajánlok, ha akarsz egy jó olvasni... Akkora szerencsém van mostanában! Régóta szemezek a Kísértetházzal, véletlen megszereztem a filmet, így gyorsan elővettem a könyvet, mert persze az kell legyen az első.

Számomra letehetetlen olvasmánynak bizonyult! Megint valami újjal ismerkedtem meg: a mágikus realizmussal, bár szerintem Alice Hoffman-tól A tizenharmadik boszorkány is az volt. Isabel Allende ebben a regényben igencsak odatette a magát! A mondatai néha szinte fejezetnyi hosszúak, de nem baj, valamiért ez mégsem zavaró.

A sztori az 1920-as években kezdődik és egy négy generáción átívelő családtörténetté növi ki magát. Clara fantasztikus képességekkel rendelkezik: lát dolgokat, kapcsolatban van a holtak világával, akaraterejével képes megmozdítani tárgyakat, belelát a jövőbe. Ám nem ezen van a fő hangsúly a kötetben, mindössze megszínezi a történetet. A regény főszereplője igazából szerintem Esteban Trueba, aki el akarja venni a sellő-szépségű Rosat. Mindent megtesz, hogy elérje a célját. Saját kezével próbálja az aranyat kikaparni a földből északon, ami nagyon nehéz munka ám. Mielőtt azonban beteljesülhetne a boldogsága, elveszíti Rosát. Semmi mást nem kapott tőle, csak a reményt és egyetlen csókot. 

"Hosszú éjszaka volt, talán életem leghosszabb éjszakája. Rosa sírjánál ültem, beszéltem hozzá, elkísértem őt útjának első részén, ott túl a másvilágon, amikor még nehéz megválni a földtől, és szükség van az élők szeretetére, hogy legalább azzal a vigasszal távozhasson el a lélek, hogy elültetett valamit mások szívébe. Tökéletes vonásaira emlékeztem, és átkoztam a balszerencsémet."

 

Bánatában a munkába menekül és rendbeteszi a Tres Marías-birtokot, életét a gazdaságnak szenteli. Előbukkannak vadállatias hajlamai, melyek sosem alszanak ki ismét, így végig unszimpátiával viselktettem iránta. Egy napon eszébe jut, hogy mégiscsak kellene egy asszony és törvényes gyerekek, így arra gondol, hogy hátha Níveának és Transitonak még van eladó sorban lévő lányuk. Így kerül össze a különleges Claraval... Közös életük a menny és a pokol egy lapon említve. Clara egy kissé eltévelyedett angyal lehet, hiszen fantasztikus, szelíd személyisége, belső harmóniája és kedvessége kikezdhetetlennek tűnik. 

"De Clara el volt ragadtatva a lányától. Mintha hosszú, kábult álomból tért volna magához, újult örömmel fedezte fel az életet. Karjába vette leánykáját, és aztán le se tette többé; az ölében tartotta, úgy járkált vele; minden percben megszoptatta, mindegy volt neki, hogy hány óra van, akár egy indián asszony, fütyült a jó modorra és a szégyenérzetre. Nem akarta bepólyázni, levágni a haját, kifúratni a fülét; dadát sem fogadott, aki gondozná, hallani sem akart róla, hogy anyatejet szerezzen, mint a többi nő, akinek módja volt rá, hogy megfizesse ezt a luxust, A Dadus receptjét sem fogadta el, hogy rizslével hígított tehéntejjel táplálja, azzal érvelt, hogy ha a természet azt akarta volna, hogy az emberek azon nőjenek fel, akkor a nők emlőmirigyei olyan folyadékot választanának ki. Clara állandóan beszélt a kislányához, selypítés és gügyögés nélkül, kifogástalan spanyol nyelven, mintha egy felnőttel társalgott volna, tagoltan és értelmesen, ahogyan az állatokhoz és növényekhez szólt; úgy gondolta, hogy ha ez bevált a növény- és állatvilágnál, akkor eredményes lesz a lányánál is. Az anyatejnek és a beszélgetésnek megvolt a hatása. Blanca egészséges, csaknem szép kislánnyá formálódott, már nem emlékeztetett övesállatra, mint amikor világra jött."

 

Ám mindez csak a bevezetés. Mi történik a leszármazottakkal, Blancával és Albával? Hogyan végzi vajon Esteban? Ki az az Esteban García és miért ég lelkében a pokol legforróbb lángja? 

És persze újabb fejezet Chile történelméből... Betör a marxizmus, ropognak a fegyverek, a gazdaság romokban. Ám ez szörnyen száraz lenne mesébe illő képességek és szellemek nélkül, melyek olyan természetességgel bukkannak fel a történetben, mintha valóban köztünk élnének mind ők, mind az olyan személyek, mint Clara. (És még az sem kizárt, hogy valóban köztünk élnek. Meg tudja valaki cáfolni?)

"Clara látnok volt, ismerte az álmok jelentését. Ez az adottság vele született, neki nem kellett tanulmányokat végeznie, mint Marcos bácsinak, aki sokkal több erőfeszítéssel sokkal kevesebbre jutott. Az első, aki felfigyelt Clarának erre a képességére, Honorio volt, a házikertész, aki egy napon az álmodta, hogy kígyók másznak a lába körül, és hogy megszabaduljon tőlük, addig rugdosta őket, míg tizenkilencet megölt belőlük. Elmesélte a lánykának, miközben a rózsákat metszette, épp csak hogy elszórakoztassa, mert nagyon szerette, és sajnálta, hogy néma. Clara előhúzta a köténye zsebéből a kis palatáblát, és felírta rá Honorio álmának jelentését: „Sok pénz üti a markod, de nem fog sokáig tartani, könnyedén megszerezheted, csak tedd meg a tizenkilencest."

Miért tetszett igazán? Mert mindannyian várunk valami csodára, a varázslat érintésére, a titkok finom megsejtésére az életben. És ez így hihető, könnyen beleélhetjük magunkat, hiszen a szereplők reálisak, sőt, sokszor valósak, ki kérdőjelezné meg így a sarokház fura látogatóit?

Isabel Allendétől korábban az Elmosódó önarcképet olvastam.De ez jobban tetszett ;)

A filmet pedig most tuti meg fogom nézni, hiszen a szereposztás elképesztő, nem kisebb nevek bukkannak fel, mint Jeremy Irons (Esteban Trueba), Meryl Streep (Clara), Glenn Close (Férula Trueba), Winona Ryder (Blanca), Antonio Banderas (Pedro Tercero García). 

10**/10