Az ajtó

Szabó Magda: Az ajtó

Elolvastam: 2010. december 30.

Szabó Madgát régóta nagyon szeretem, mondanom sem kell, hogy az összes megjelent írása elolvasásra vár nálam valamilyen formában. 

Az ajtó (1987) Szabó Magda életének egy nagyon érdekes szakaszát öleli fel. Miért szeretek Szabó Madgát olvasni? Azért mert olyan emberi, olyan őszinte és olyan érzelmes. Az ajtó egy kapcsolatról szól, egy kapcsolatról egy idős házinénivel, aki egy személyben a környék gondnoka, a házfelügyelő, Szabó Magdáék és sok más család bejárónője, az állatszerető, mindenkiről gondoskodó néni, Emerenc. Emerenc, akinek múltja van és titkai, melyeket jól eldugva, lakása mélyén őriz a zárt ajtók mögött. Több, mint 20 évig állt kapcsolatban Szabó Magda családjával, és közben sosem derült teljesen ki is ő valójában. Az írónő és Emerenc nagyon közel kerültek egymáshoz, annak ellenére, hogy Emerenc féltve őrizte szuveneritását és a szívét is. Ha megszeretsz valakit, függeni kezdesz tőle - tudjuk jól mindannyian. Szabó Magdában az a csodálatos, hogy szembe tud nézni önmagával, látja a saját hibáit és gyengeségeit. 

 Mindezek mellett egy gyakorlati jelentőségű megfigyelésem: jókat mosolyogtam magamban, ahogy a művészlélek Szabó Magda, elúszott a gyermektelen lakás rendbetartásában, a háztartás vezetésében, amikor egyedül maradt :) Szinte láttam magam előtt a kétségbeesést és azt, hogy ezek a feladatok mennyire nem az ő hatáskörébe tartoznak, mindössze a hétköznapi ismétlődő mozdulatok.

A szívemhez legközelebb Viola, a mindent tudó kankutya élete és sorsa állt, a lapokon is átsütött csodálatos egyénisége.

Szerintem az tud igazán élni, aki jelen van a pillanatban, akit érdekel az, ami körülötte van, rá tud csodálkozni a vele és mellette élő emberek egyéniségére és sorsára, megéli a kapcsolatokat. A legszebb emléket állította az írónő Emerencnek, amit csak lehetett.

"Ez a könyv, pontosabban mostani új kiadása, több okból kivételes állomás írói életutamon: elsősorban amiatt, hogy míg készült, szüntelenül azt éreztem, hasztalan tettem papírra, senkit nem fog érdekelni Szeredás Emerenc, még kevésbé az én nem is valami vonzó arcképemet rögzítő gyónás, mely összetört tükörcserepekből egybetákolt keretbe szorítja az írót és a megsérthetetlen, mégis megsértett igazságot. A mindig is mitológiai személyiségnek érzékelt Emerenc aztán megtette első csodáját: az első kiadás megjelenése utáni héten már nem volt kapható története, a könyv üzenetét, amelynél magánabb magánügy igazán nem volt elképzelhető, személyes ügyüknek vállalták fel azok, akik az írót élete minden buktatóján átsegítették: az olvasók. A sepregető öregasszony, aki ha teheti, mindenki útjából el iparkodott seperni a bajt, veszedelmet, áthágta a magyar határt, alakját éppúgy ismerik német földön, mint az Északi-tengernél vagy Svájcban, a Columbia Egyetem Kelet-európai Arcképek sorozatából holdtükör arcába nézhetnek az olvasni szerető New York-iak. Lakásomat vadidegenek keresik fel miatta, állnak az erkélyemen, ahonnan még látni egykori otthonát, kértek tőlem már fényképet róla és valami emléket Viola kutyáról. Az Európa Könyvkiadó is nyilván Emerenc ösztönzésére döntötte el, hogy mikor újraindítja a szerző életműkiadását, nem a pályakezdő Freskó megjelentetésével teszi, amikor az arénába visszatért fiatal író szenvedélyének lángjai először lobbannak a higgadttá modulált mondatok között, hanem Az ajtó-val, amely alkotója jelenlétét harmincnégy nyelven igazolja vissza a nemzetközi könyvpiacon. Testi anyámnak, Jablonczay Lenkének megépítettem a síremlékét a Régimódi történetben, negyedszázad eltelte után nem hittem volna, hogy lesz még egy kifizetetlen adósságom. De lett, s ennek kiegyenlítése Az ajtó: halott anyám kezéből Emerenc munkától elformátlanodott ujjai vették át legjobb önmagam irányítását. Mindent értett bennem, jobban eltájékozódott életem zilált szálai között, mint én magam. Becstelen adósa volnék, ha én el nem mondtam volna róla azt, amit meg én tudtam."

10/10