2018. augusztus 14., kedd

Lala




"Már most egészen másképp néz ki az oliwai ház." (első mondat)

Jacek Dehnel: Lala

 

Ez az egyik legrégebbi könyv, ami a várólistámon  szerepel, valahogy mindig arrébb toltam. Talán a YA-borítókra hajazó, kissé hajmeresztő borító az oka? Nem tudom. Pedig a fülszöveget elolvasva a thrilleres borító egy viszonylag klasszikus családtörténetet rejt - ha nem is a klasszikus formában elmesélve.
Kötetünk főszereplője maga Helena Bienicka, alias Lala, aki az író, Jacek Dehnel nagymamája. Lala egész életében a családi legendákat meséli úton-útonfélen, ám legfőképpen unokájának. Ebből a mese-egyvelegből próbálja az író összerakni családja történetét, ám ő maga is hol elveszíti, hogy elkapja a fonalat.
Nagyon izgalmasan indul a kötet, szórakoztató nagyi, szuper stílus, leporolnivaló, kosztümös családi idill egy vidéki kúriában. Majd hamarosan jönnek a mindenféle rokonok és családtagok, néha a nagyi mesél, néha az író mesél a barátainak, a fonalat sokszor elveszítem, néha megtalálom. Nem mondom, hogy összeállt a fejemben a család, de az biztos, hogy nem is rajzoltam hozzá családfát - pedig kellett volna. Emléktöredékek sokasága, legendák, sztorik... és a végén kirajzolódik nem csak Lala, hanem a család bő száz éven átívelő története.
Erre a könyvre azt mondanám, hogy kétszer olvasós (minimum!); egyrészt nagyon jó a stílusa, másrészt van annyira nehéz olvasmány, hogy második olvasásra is tömérdek újdonságot fedezhetünk fel benne.
Számomra nem állt össze egy kerek egésszé, hanem homályban feltűnő képek sokasága maradt meg belőle, az örök tapogatózás maga. Többször éreztem úgy, hogy át lehetne formálni ezt a könyvet valami könnyebben emészthetővé is, hiszen el tudom képzelni, hogy nem mindenkinek van kedve olvasás közben egy fonal vége után kapkodni, amit soha nem érhetünk el.
Nem is tudom igazán megragadni a lényeget és ez a zavaró érzés végig velem volt olvasás közben.



"– Mit írogatsz? – kérdi a nagymama, fölemelve a szemét a folyóiratról.
– Regényt rólad, nagyi.
– Rólam? Egy ilyen fenéről?
– Miért fene? A csodálatos nagyiról.

– Hát, csodálatos az sohasem voltam. A hűtlenségem Julekkel… De ha én írnám meg, mindenről írnék benne. És?
– Hogyhogy „és”?
– Hogy megy?
– Rémesen. Semmi sem áll össze. Mert vagy időrendi sorrendben kell haladnom, aminek semmi értelme, hisz te sosem időrendben mesélsz, vagy szerteágazóan, de akkor senki nem igazodik el abban, miről van szó.
– Hát, akkor kétszer kell elolvasni.
– Ja, ez is egy hozzáállás."


 Így újraolvasva a kiemelt részeket mindenképpen kiemelném, hogy az író csodálatos visszaemlékezést írt arról a pillanatról, amikor ráébredt a múlandóság bizonyosságára:

"A fájdalmas, éles megvilágosodás pillanat volt ez – az egyetlen lehetséges mód, hogy az ember igazán fontos dolgokat tudjon meg. Talán a testvéremmel husánggal verekedtünk, tán egy jövendölő arkangyal türkizes-málnaszínű szárnyait rajzoltam épp, vagy a százlábú életét figyeltem meg egy oldalra gördített kő alatt. Lényegtelen. Az istenek megnyitották a mennyeket, a megvilágosodás fénysugarát küldték felém, és megmutatták – akárcsak mindenkinek –, hogy minden elmúlik. Rájöttem, hogy nincs a tárgyaknak tisztítótüze. Hogy senki nem vár már az elveszett levelekre, senki nem olvassa az elégett könyveket, a romok nem lesznek újból házzá, és a cserepek sem változnak vissza a nagymama csillogó-villogó étkészletének teáscsészéjévé. Az elveszett dolgok nem élek . a földben hevernek vagy a levegőben szállanak, temetetlen. Nem hárítottam el az ütést, az angyal formálódott tovább a rajzlapon, a százlábúak szertefutottak."

És a nagymama számtalan egyedi elképzelése, huncut pillanatai közül is kiemelnék egyet:

"– Hát, hisz… Tudod mit, legyünk őszinték, a nagyapád nem volt tökéletesen hűséges hozzám az együtt töltött sok-sok esztendő során. De végig tisztában voltam vele, hogy én vagyok számára a legfontosabb, márpedig ez a fontos. Különben meg olyan szép férfi volt, hogy a nők maguktól feküdtek be az ágyába. Aztán egyszer azt mondtam magamnak, hogy inkább legyen szép és jó férjem, aki időről időre félrelép, mint egy olyan, aki azért lesz hűséges, mert úgysem néz rám senki más."

És a nagyi emlékeivel homályba vesző kor homályba tűnő emlékeiről egy nagyon jó leírás, mely a saját nagyszüleim történeteit juttatták eszembe. Amikor őket elveszítettem, akkor jutott eszembe, hogy velük együtt egy egész világot elveszítettem és a korosztályukkal (100 évesek lennének már...) egy egész korszak tűnt le.
"Mennyi minden történt akkoriban! Suhantak a hetek és a hónapok, karácsony után húsvét lett, húsvét után karácsony. Karácsonyfaláncot aggattunk a fára, és a nagymama elmesélte, hogyan kapott lángra egyszer a ruhája, miközben a gyertyákat rakosgatta föl a fára. Az unokatestvére, Adas Bahr oltotta el.
– Unokatestvér, nagyi? Milyen unokatestvér?
– Brokl-ági rokon. Talán az anyám unokaöccse. Vagy a nagyapám húgának fia? Nem, mert a nagyapámnak nem volt húga. Akkor lehet, hogy másodunokatestvér, nem tudom. A lényeg, hogy eloltotta.
Valóban, ezzel képtelenség nem egyetérteni. Főképp, hogy a nagymamám lánglelkét soha nem lehetett könnyű eloltani, különösen fiatalkora esztendőiben."

Ahhoz képest, hogy azt hittem, nem tudok majd erről a könyvről egy sort sem írni, visszatekintve ez lett az egyik leghosszabb (bár kétségtelenül az egyik legamatőrebb) bejegyzésem és talán az egyik könyv melyből a legtöbb idézetet írtam ki magamnak az elmúlt években.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kíváncsian várom a gondolatodat!