2012. november 4., vasárnap

Agnes Grey



"Szerettem volna beleroskadni az ágy mellett álló székbe, s fejem a párnába fúrva szenvedélyes könnyáradatban keresni vigasztalást; rettenetesen vágytam erre a megkönnyebbülésre; de sajnos még vissza kellett fojtanom érzéseimet: megszólalt a csengő… az a gyűlölt csengő, amely a tanulószobába hívott ebédre; nyugodt arccal, mosolyogva, nevetve kellett lemennem s mindenféle ostobaságról beszélgetnem… és igen, ennem is kellett, mintha minden rendben lett volna, mintha csak most tértem volna meg egy kellemes sétából."

Anne Brontë: Agnes Grey


Az Agnes Grey-ről nem sikerült időben összeállítanom egy bejegyzést, így több, mint 1 hónap elteltével emlékszem rá vissza. És mi történik? Gondolkodnom kell, hogy miről is szólt a regény! Pedig kedveltem, szerettem olvasni. De úgy látszik a pillanatnyi élvezet nem elég a tartós hatás eléréséhez.

Olvasás közben megjegyeztem az első szót, amit eszembe jutott: kedves történet. Romantikus. Szinte mese. Mese egy fiatal lányról, a falusi pap lányáról. A család szerencsétlen sorsra jut, nagyon elszegényedik. Mi jut Agnesünk eszébe? Elszegődik nevelőnőnek. Több családnál is szolgál, mind jómódú, egyenesen gazdag és előkelő. És miért mese? Mert a hagyományos módon arra lyukadunk ki, hogy a szegények mind jók, a gazdagok pedig gonoszak, tanulatlanok, buták. Agnes gyakorlatilag egy szent, ám mint a neve is mutatja: elég szürke karakter. Természetesen egy 19. századi lányregényt mi is fűszerezhetne még? Nem más, mint a szerelem...

Tehát: kedves, romantikus, kisasszonyos történet. Ja, és nem mellesleg önéletrajzi ihletésű... A műfaj kedvelőinek szép pillanatokat hozhat ez a rövidke regény. 

Anne Bronte nem volt túl termékeny, szürke Agnesen kívül csak a Wildfell asszonya maradt fenn tőle. Ezutóbbira is régen kíváncsi vagyok, valamikor biztos sorra kerül.

"A következő vasárnap a legborongósabb áprilisi napok egyike volt… sűrű, sötét felhők, heves záporok követték egymást. Senki sem akart részt venni a délutáni istentiszteleten, csupán Rosalie – ő ragaszkodott hozzá, hogy elmegy; megrendelte a hintót, és én is vele mentem: szívesen, hiszen a templomban félelem, szégyenkezés vagy megrovás nélkül tekinthettem arra az arcra és alakra, amely kedvesebb volt nekem Isten minden teremtményénél; zavartalanul hallgathattam azt a hangot, amely számomra elbűvölőbb volt a legédesebb muzsikánál; egyesülhettem azzal a lélekkel, amely olyan nagyon érdekelt, magamba szívhattam legtisztább gondolatait, legszentebb vágyait, s örömömbe nem vegyült több üröm, mint titkos lelkifurdalásom, amely gyakran azt suttogta, hogy megcsalom magam s kigúnyolom Istent annak a szívnek a felajánlásával, amely jobban hajlik a teremtmény, mint Teremtője felé."

Olvasd el itt.
Mondom itt.


Állítólag Anne Bronte...