2011. július 14., csütörtök

"Finom", úri kisasszonyokról


"Emma Woodhouse szemrevaló, okos gazdag teremtés volt,
amellett szerencsés természetű; kis híján huszonegy esztendeje 
élt a világban, kényelmes otthonában élvezte a lét örömeit, s 
aggodalomra vagy bosszankodásra ezalatt vajmi kevésszer talált okot."

Jane Austen: Emma (1815.)
 

Elolvastam: 2011. július 12.

Drága Jane Austen! Azt hiszem, sikerült megteremtened életed egy legmeghatározóbb, legmegosztóbb karakterét... Nem is tudom, mit mondjak Emmára. Az egyik pillanatban hideg vízbe nyomtam volna a fejét (szigorúan pár másodperce!), a másikban inkább sajnáltam, hiszen képes mindent elbaltázni. A végére pedig megrengett bennem az a biztos hit, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel. Pedig erre támaszkodom a nehéz helyzetekben.
A regény első 50 oldala valamiért untatott, nehezen helyezkedtem el a hartfield-i nyugalomban a kényelmes kerti székemen, szürcsölgetve az ötórai teámat, vigyázva minden pillacsapásomra, és a szellő irányát is figyelembe véve arréb tolva a székemet, nehogy megcsapja arcomat a fuvallat... De aztán belejöttem és elkezdett rendkívül szórakoztatni ez a kicsinyes, kényeskedő miliő, amit Jane Austen teremtett. Ahol mindenki hetekig-hónapokig vendégeskedik, soha senkinek semmi dolga a társasági életen kívül, minden szemrebbenés és arcpirulás komoly jelentőséggel bír, és különben is, a kitűnő származás és a finom viselkedés, a ragyogó ízlés a legfontosabb.
Itt találkozunk a kotnyeles Emmával, aki mindenki szívébe és fejébe ragyogóan belelát, igyekszik elrendezni legjobb barátnői sorsát és házassági terveit, miközben mindent félreért, összekavarja a szálakat és megbánt mindenkit, akit csak lehet. Unszimpatikus karakter, na. Harriett, a szerény származású, ám annál is szerényebb értelmi képességű barátnő sorsát jócskán megkeseríti - szerencsére ahhoz is butácska, hogy ezért kellőképpen megharagudjon. Végig abban bíztam, hogy felébred téli álmából és önérzetére lel. Mr. Knightley szerintem a szimpatikus (macsó?) típusú férfiszereplő, aki távolról átlátja a hölgyek valódi értékeit, nem alacsonyodik le a pletykálkodás szintjére, és tanácsaival gyakran ellátja Emmát (aki persze jóravaló kisasszony módjára egyet sem fogad meg belőle). Biztos, hogy szórakoztató partner, nem unatkozhat mellette az ember. Az örökké csacsogó Miss Bates egész oldalas, összefüggéstelen monológjai megmosolyogtattak. Jane Fairfax a makulátlan és tökéletes - olyannyira, hogy szinte hátborzongató. Igazi áldozattípus. Nem is, inkább mártír! Mrs. Elton természetesen pofoznivaló, rettenetes nőszemély, bőven elég ilyenből fél is egy társaságban és agyon van csapva a szórakozás. Mr. Elton egy felfuvalkodott hólyag, de legalább megkapja, amit megérdemel. Mr. Frank Churchill pedig... nehezen megfogható egyén. Mindig azt éreztem, hogy vaj van a fején, nem őszinte. Nem vagyok biztos abban, hogy bárkit is boldoggá tud tenni, képes lesz a saját boldogságát időnként háttérbe szorítani a másikért.
Összefoglalva nagyon helyes karakterek népesítik be a vidéki angliai falvakat, mind-mind felkelti valamilyen érzésünket, én nagyon élveztem. Megtelt tőlük a regény élettel.
Ma már egy olyan világban élünk, amikor figyelmünk felkeltésére nagyon erős ingerekre van szükség. Kellemes volt átszellemülni abba a közegbe, ahol még a fűszál rezdülése is jelentőséggel bír, az apró érintés vagy akár a majdnem-érintés is megdobogtatta a szíveket, a társalgásnak komoly szabályai voltak, a hallgatás is tudott nagyon jelentőségteljes lenni. Ezt a hangulatot igazán csak abban a korban élt író tudja ránk szabadítani. Biztos, hogy nagyon nehéz lehetett megfelelni ezeknek az elvárásoknak, melyek közül minddel bírni kellett ahhoz, hogy valaki egy jó társaság tagja lehessen. 
Nagyon szívesen olvastam. Sokan mondják, hogy ez Jane Austen egyik leggyengébb regénye, ennek ellenére nekem az elejétől eltekintve nagyon tetszett.
Több filmváltozat is készült belőle: 1996-ban készült a Gwyneth Paltrow-s változat, majd rögtön egy 1997-ben a Kate Beckinsale főszereplésével. Ez után 2009-ben egy sorozatban is feldogozták, számomra ismeretlen szereplőkkel (Emma szerepében a magyar származású, ám felettébb érdekes mosolyú Romola Garai). Ha azt mondom, hogy eddig egyiket sem láttam, az hihető? Legszimpatikusabb az 1997-ben készült film, hiszen ránézésre is tökéletes Emma szerepében Kate Beckinsale. Úgysem fogom tudni megállni, hogy meg ne nézzem mindegyiket...

Korábban A klastrom titkáról írtam.



10/10