2012. október 3., szerda

Ókút


Gyakran megkérdezte tőlem, olyankor is, mikor még semmi fogalmam nem volt anyanyelvem elvont főnevei világáról, magához szorítva, nála szokatlan, komoly szenvedéllyel, nem haragszom-e rá amiatt, hogy élek. Mit tudtam én akkor, hogy valami ilyenkor mégiscsak áthatolhatott bátorsága páncélján, hogy hirtelen kétség fogta el, szabad volt-e a számára legdrágábbat, engem, életre hívnia, s ezzel rám zúdítani mindazt, amit a jövő, egy véges emberélet számomra kínban, megalázásban, sikertelenségben, veszedelemben tartogathat. Minden alkalommal megnyugtattam, nagyon boldog vagyok, hogy élhetek, akkor hirtelen eszementen vidám lett, mint aki iszonyú súly alól szabadult fel, táncolt, énekelt.

Szabó Magda: Ókút


 A Régimódi történet után ajánlom, hiszen annak folytatásaként is értelmezhető. Dolna gyerekkoráról szól, szüleiről, szomszédairól, barátairól, a régi Debrecenről (!), arról, hogyan lett ő író (hiszen más nem is lehetett volna). Szinte hihetetlen, mennyire emlékszik gyermeki látásmódjára, gondolataira, hiedelmeire. Gyermeklélektani könyvnek sem utolsó: hogyan érintette, amikor ráeszmélt szülei és saját mulandóságára, amikor felfedezte a szülei hibáit, amikor szembesült a szerelemmel, szexualitással, bűnnel, stb. Nem hiába szeretem én Szabó Magdát, no!

"Nyilván olyan ösztönösen idegenkedtem a hazug idilltől, ahogy a sós vagy a savanyú íz vonzott legkisebb korom óta, nem az édes."

Sokszor gondolkodtam már azon, hogyan tudnám jellemezni Szabó Magda könyveit, mi az amiért annyira közel állnak hozzám és amiért annyira szeretem olvasni. Nem jöttem rá a legjobb szóra, de talán az lehet mögötte, hogy annyira személyes, és valahogy eléri azt, hogy azt hiszem, ezt a könyvet nekem írta, a történetét most nekem meséli. Ráadásul az az érzésem, hogy mélyen őszinte az, amit elém tár...
Az Ókút fejezetei Dolna gyermekkorának egy-egy meghatározó élményét, életének egy-egy területét mesélik el. Közben képet kapunk arról, hogy milyen különleges családba született, anyja és apja írói vénával megáldott, kissé különc emberek voltak, akik nélkül soha nem lehetett volna az a Szabó Magda, akit ma ismerünk. Közben fel-felbukkannak a múlt sötétségében a régi történetek, a régen élt rokonok, akik nagy mértékben befolyásolták a család életét. 

"És akkor történt velem valami, sose jöttem rá, miért, mitől, és miért éppen akkor. Bámultam utána, ahogy távolodott, és hirtelen megéreztem, hogy egyszer elveszítem örökre. Egyszer úgy fog elindulni a fekete szárnyak suhogásában, hogy nem fordul vissza, hogy nem jön meg soha többé, hogy ostobaság, amit kitaláltam az elfutásról meg a menekülésről, a halál van, kivédhetetlen, eljön érte, anyámért is, értem is, és egyszer mind ott leszünk majd abban az érthetetlennek és felháborítónak érzett sírban, virág felettünk, a nevünk kőbe vésve, és éppúgy nem fogunk tudni válaszolni és jelet adni egy felettünk álló kisgyereknek, mint ahogy nekem nem tudnak szólni az ősök. Csak álltam, meredten, holtra válva, még egy perc, és befordul a sarkon, eltűnik előlem, eltakarják a házak, máris olyan messze jár, hogy alig látni. Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni."

Mit is mondhatnék ajánlásképpen? Aki szereti az őszintét és az emberit, az olyan regényeket, melyek megmutatják honnan indultunk és hova jutottunk, azoknak ez tetszeni fog, abban biztos vagyok.

 10/10

"Nincs, aki utánam kiáltson, felnőtt vagyok, sem apám, sem anyám."


Szabó Magdától olvastam már (és írtam is róla):
Az ajtó
Régimódi történet