2011. január 8., szombat

Selyem



Alessandro Baricco: Selyem

Elolvastam: 2011. január 7.

Mostanában nem emlékszem olyan könyvre, amiről ilyen nehezemre esett írni. És pedig ennek több oka is van: egyrészt már az első oldalak után felvillant, hogy én valamikor láttam a filmet, és ugyan a történetre csak részben emlékeztem, a hangulat akkor nagyon megragadott, és persze most olvasás közben visszatért és körülölelt. Másrészről pedig ilyen rövidke könyvet még életemben soha nem olvastam (98 oldal), egy bő óra alatt a végére lehet érni.

Mielőtt belekezdtem, nem bírtam ki és elolvastam néhány véleményt a világhálóról, és többnyire nagyon jókat írtak a Selyemről (persze, többnyire nők), aztán egy-két férfitól olvastam olyan véleményt, hogy ez nem más, mint egy szerelmes regény, egy Júlia-füzet. 
Megmondom őszintén, hogy nekem az első szó, ami eszembe jutott, amikor a végére értem, az a népmese volt (vagy később a ballada). Ezek a ritmikus ismétlődések, az önmagukba visszatérő események, az egész történet legendaszerűsége számomra a népies világot idézték fel.


Emellett persze szerelmes regény is. Mivel mindenkinek más a világképe és más a "normális" fogalma, én úgy gondolom, hogy ez sokkal inkább egy bűnös életről szól, mint valami csodálatos beteljesületlen szerelemről. Hiszen az alapsztori az az, hogy van egy boldog házasságban élő hapsi, akinek szerető és gondoskodó felesége megteremti a hátteret, és ő a munkájából adódó távol-keleti utazgatások kapcsán megkíván egy szép nőt. És ennek bármilyen körítést adjunk is, számomra ez mind negatív és semmilyen szépséget nem látok benne.
Egyébként a szövegvilága nagyon érdekes, rengeteg a tőmondat, gondolom a hatáskeltés miatt és persze az ismételgetés (mint írtam).
A hangulata nagyon különleges, de sajnos nem tudom elvonatkoztatni a filmtől.

Összességében nem tudom eldönteni, hogy önmagában (a film nélkül) tetszett volna-e, és még a film után sem tudom biztosan, hogy tetszik-e. De annyira biztosan tetszett, hogy egy órát rászánjak az életemből. És az is biztos, hogy fogok még Baricco-regényt olvasni. (De ezt most nem is akarom pontozni.)

"Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika.Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautómatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának.
Alessandro Baricco 1958-ban született Torinóban. Harmincegy évesen, első regényével kezdte gyűjteni a díjakat. Három regénye után van egy francia és egy olasz díja, köztük a legrangosabb, a Viareggio-díj. jelen regényét valamennyi világ- és sok kis nyelvre lefordították. Most magyarra."