Sylvia Plath: Az ötvenkilencedik medve

Sylvia Plath: Az ötvenkilencedik medve


Elolvastam: 2010. november 9.

Sylvia Plath-tól ez a második olvasmányom (Az üvegbúráról bővebben írtam itt). Ez egy novelláskötet, Sylvia különböző hosszúságú írásait közli. A borító, ami egy erdőt ábrázol, nem valami túl igényes, sem figyelemfelkeltő, rossz a fénykép minősége és nem is értem, miért pont ezt választotta a szerkesztő.

Ritkán olvasok novellákat, mert nekem kell 10-15 oldal (sokszor több is), amíg igazán beilleszkedek egy történet hangulatába és világába, egy novella viszont ennyi idő alatt pont véget is ér. Itt is ezt éreztem, főleg az első pár novella kapcsán. Igazán nem is értettem a lényeget, miről szólnak, miért nincsen folytatás. Aztán később beláttam, hogy inkább csak érzéseket hagyott az utókor számára, semmint sztorit. Ám az később sem változott, hogy egy nyisszantással el lett intézve a befejezés. Mindegyikre jellemző, hogy önéletrajzi írás, különböző emlékeket dolgoz fel. Néhány közülük egészen hétköznapi esemény (a kedvencem a tetoválós), mások ismerősek lehetnek Az üvegbúrából. A halál vissza-vissza térő szereplő ezekben a novellákban, csakúgy, mint a szenvedés, a meg nem értettség. Néhány novella Sylvia gyermekkorából származik, ami alapján azt gondolom, hogy sosem volt egy vidám lányzó. Az önérvényesítésben mindig is gondjai voltak, és a depressziója régi keletű lehetett. Azt gondolom, nem érték őt sokkal különb sérelmek gyermekkorában, mint az átlagos gyerekeket, mindössze a megküzdési stratégia hiányzik belőle. 

Összesítve szerettem olvasni az írásait, mert jobban megértettem a személyiségét. Számomra csodálatos részletességgel mesélt egészen hétköznapi dolgokról. Megéri egy kis időt fordítani erre a gyűjteményre.

"Sylvia Plath verseivel (Zúzódás) és Az üvegbúra című regényével vált világhírűvé, kritikusai azonban kezdettől novelláit ítélték a legjobbnak. Ezek a novellák, amelyekből csaknem húszat tartalmaz a válogatás, látszólag teljesen jelentéktelen írások: egy fiú és egy lány buszon utaznak, s arról beszélgetnek, vajon be kellene-e csukni a jármű ablakát; egy házaspár az amerikai nemzeti parkok egyikében medvéket figyel és számol össze; egy kisebb társaság egy tetováló mesterember munkáját tanulmányozza; néhány kislány belép gimnáziumuk Lányegyletébe, s ehhez egy kis tréfás próbát kell kiállniuk; egy londoni házban bizonyos kellemetlenségeket okoz a szokatlanul csapadékdús tél; egy fiatal párnak parkírozási díjat kell fizetnie, és ezt igazságtalannak érzik stb. Ilyen és hasonló történeteket mond el az írónő, és a gyanútlan olvasó esetleg nem is jön rá, hogy mi értelme lehet mindennek. Hisz nem történik szinte semmi, nem „derül fény” semmire, nincs poén, nincs csattanó, nincs magyarázat. Ám éppen ebben áll Sylvia Plath prózaművészete: a banális, mindennapi, látszólag minden jelentőség nélkül való életdarabkákból bontja ki az írónő azt a világképet, amely semmilyen tanítást nem tartalmaz, amelyből nem következik semmi, „csak” az, hogy a világ végtelenül törékeny és esendő; hogy az emberi gesztusok nem vezetnek sehová, hogy az érzelmeknek mindegy, milyen tárgyra vagy személyre, lényegesre vagy lényegtelenre irányulnak; hogy a vízcseppben benne van a tenger; hogy egy férfi vagy egy nő, egy élethelyzet, egy sors teljessége megmutatkozhat (és Plathnál meg is mutatkozik) minden egyes tettben, szóban, látszólag teljesen közömbös gesztusban. Csodás, legfeljebb is csak Csehovhoz vagy Mansfieldhez hasonlító írásművészettel kápráztat el az írónő – elbeszélései minden érett, igazi olvasónak maradandó élményt nyújtanak."

 9/10