Prozac-ország

Depresszió, pia, drogok, pasik, függőség, ideg-összeroppanás, zene, szex, buli, öngyilkosság, gyógyszerek - Egy fiatal lány a '70-es, '80-as évek amerikai rémálmát éli

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Bevallom őszintén, ettől a könyvtől kifejezetten féltem, így sokáig állt a polcon úgy, hogy gyakorlatilag meg sem érintettem.  Pedig (részben) szakmabeliként számomra ez kötelező olvasmány. Egy óriási hiánypótlás.

Attól féltem, hogy nem fogom tudni végigolvasni, az meg milyen ciki. Ehhez képest gyorsan haladtam vele. Mert nagyon őszinte és a stílusa rendkívüli. Tényleg tehetséges.

"Szeretnék tisztázni valamit a depresszióval kapcsolatban: semmi de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és a bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való – kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól fejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret (mint tudjuk, a természet irtózik az űrtől). Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott."

  

De azért mégis sokszor ki kellett néznem a könyvből, hogy tényleg süt-e a nap. Nagyon telepedős a hangulata, pont azért, mert ilyen őszinte és szókimondó. Nem tudom teljesen átérezni, számomra felfoghatatlan ez az üresség-érzés, amiről beszél. Hihetetlen, ahogyan kapaszkodik a körülötte levő emberekbe, elsősorban a pasikba. Ez a bizonytalanság rettenetes lehet. Nyomasztó, hogy állandóan a halál körül forognak a gondolatai, és szinte mindig az ideg-összeroppanás határán érzi magát. Elképzelhetetlen számomra, hogy mindenféle testi betegség híján nem tud reggel felkelni, mert nincs ereje, így a napot el se kezdi. Hogy órákig fekszik a fürdőszoba-csempén és zokog - mindezt a barátai szeme láttára. Hogy alkoholista vagy drogos szeretne lenni, de annyi akaratereje sincs, hogy azzá váljon.

És ami ebben az egészben a legfurább az az, hogy mindig akadnak emberek, barátok, akik kitartanak mellette, mindig eléri valamilyen iskolai vagy szakmai siker (ami számomra bizonyítja, hogy elrettentő személyisége és betegsége ellenére igazán tehetséges), és hogy mindig megkapaszkodik.

"Sírok. Siratom a szerelem megfoghatatlanságát, siratom azt, hogy soha nem birtokolhatunk senkit olyan teljes mértékben, hogy betöltse azt az űrt, azt a tátongó űrt, amely számomra most telve van depresszióval. Már megértem, miért van az, hogy az emberek néha meg akarják ölni a kedvesüket, meg akarják enni a kedvesüket, vagy fel akarják szippantani halott kedvesük porait. Megértem, hogy csak ily módon lehet birtokba venni egy másik embert, ha olyan kétségbeesetten vágyunk rá, ahogyan én vágyom arra, hogy Rafe-et magamba fogadjam."
 

Egyébként nagyon elszomorított az a rész, még az elején, amikor leírja, hogy milyen helyes és tehetséges kislány volt ő, tele önbizalommal és a világba vetett hittel - ami hirtelen semmivé foszlott. Igazán sajnáltam. 

Állandóan azt harsogják a depresszióban szenvedők, hogy aki nem élte, az úgysem érti. Nos, abban lehet valami, hogy érti ugyan, de nehezen tudja elképzelni. Abban biztos vagyok, hogy igazán beleélni magát tényleg csak az tudja, aki benne jár (járt).

"Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem."

Sokszor gondoltam arra olvasás közben, hogy basszus, mekkora szerencséje van ennek a csajnak, mindig van valaki, aki hajlandó hallgatni, aki csak úgy mellette van vagy éppen gondozza. Elég sok megkérdőjelezhető hozzáértésű szakember kezei között vett részt terápián vagy "terápián", mindenesetre tuti, hogy szerencséje volt az időzítéssel, ezért nem végezte úgy, mint szegény Sylvia Plath.
Azt hittem, hogy a gyógyszeresnek terápiának negatív visszhangja lesz, de jó olvasni, hogy segített rajta. Pont belekerült az antidepresszánsok forradalmi időszakába, amikor a '80-as években kifejlesztették az SSRI-szereket. Még egy kis szakmai hozzáfűznivaló: mennyire durva, hogy tankönyvszerűen a Prozac-terápia első heteire esett élete első öngyilkossági kísérlete... (ekkor még nem kapott mellé más szert). Viszont nem ártana több bizodalom a pszichoterápiában, bár nem tudom, hogy a könyvben vázolt tíz év után nekem mennyi lenne.

Christina Ricci Prozac Nation c. filmben

Elizabeth Wurtzel ezt a könyvet 26 éves korában fejezte be, és több, mint 10 évet ölel fel az életéből, emlékeiből. Az első kiadás idején már több éve részesült Prozac (és egyéb) terápiában, betegségét eleinte atípusos depressziónak, később inkább bipoláris zavarnak véleményezték, igazán kielégítően akkor érezte magát, amikor lítiumot is szedett. A Prozac-országot (Prozac Nation) több könyv is követte, magyarul egyik sem jelent még meg: 1998-ban a Bitch a nők manipulatív viselkedéséről, 2001-ben a More, Now, Again a függőségről és 2004-ben a The secret of life, mely nőknek szóló hétköznapi és extrém tanácsokat tartalmaz. Zenekritikusként számos újságban jelentek meg cikkei, rendszeresen ír a The Wall Street Journal számára, közben új könyvet is kiadott 2011-ben Creatocracy címmel. Nagy nehezen megszerezte a jogi diplomát a Yale-en, amit még 2001-ben kezdett el, de az államvizsgát végül 2010-ben tette le, legutóbbi könyve egyébként erről szól.

A Prozac-országot 2001-ben meg is filmesítették, Christina Ricci-vel a főszerepben.

Elizabeth Wurtzel

10/10

"Tudom, mekkora megpróbáltatás kapcsolatba kerülni egy depresszióssal, még olyan rövid időre is, mint egy vacsora. Idegesítő népség vagyunk, idegesítő, hogy mindig, mindenben csak a rosszat látjuk, és az örökös elégedetlenségünk mások kedvét is elrontja. Olyan ez, mint mikor egy filmet nézünk, amelyről az a véleményünk, hogy fölemelő, nagyszerű alkotás, a hibái ellenére is, és ott ül mellettünk egy filmművészeti főiskolás, vagy egy hivatásos filmkritikus, aki egész idő alatt analitikus megjegyzéseket tesz, ízekre szedi a film minden kockáját, míg minden örömünk – és miért ne örülhetnénk csak úgy? – elszáll az állandó szőrszálhasogatástól. És ez az undok alak végül is tönkreteszi az egész esténket, kiöli belőlünk a lelkesedést, elrontja a hangulatunkat. Hát ilyen hatással van az emberre egy depressziósnak a társasága is. Csak nem egyetlen mozielőadás vagy egyetlen vacsora erejéig, hanem állandóan, a nap minden percében."

Ez is érdekelhet:
Sylvia Plath: Az üvegbura
Sylvia PLath: Az ötvenkilencedik medve
Rados Virág: Bipoláris

Képek forrása: tumblr.com és google.com