2010. február 5., péntek

Jostein Gaarder: A történetárus

 

 Elolvastam: 2010. február 5. 

Nagyon tetszett ez a könyv, hirtelen felindulásból elkövetett olvasás volt ugyan: azt érzem, hogy ez a könyv nekem most jó lesz (amikor nekikezdtem). Nagyon sokszor történik az, hogy az első 2-3 oldal után tudom, hogy fog-e ez engem érdekelni vagy sem, most is ez történt: azonnal lekötött és szívem szerint egy húzásra kis ittam volna, de persze az életet is élni kell közben.
Nagyon tetszett ez a fantáziadús főszereplő, aki már nem tudja a valóságot megkülönböztetni a valóságot a fantáziájától, szerintem ilyen emberek élhetnek mostanában közöttünk, hiszen olyan elizolálódott most mindenki, hogy könnyen kialakul ez a fajta "önszórakoztatás". De persze Péter így született, mindig is túlbuzgott a fantáziája. Sokszor elképzeltem, hogy ülök vele egy kávé mellett egy sütét kis kávézóban és hallgatom, amint mesél és mesél és kíváncsi vagy a történetére. Hiszen azok is nagyon tetszettek, amiket kis szösszenetként előadott. Meg persze eszembe jutott, hogy régen milyen nagy jelentősége volt a mesélésnek.... És milyen tökjó lehetett, anya mindig meséli, hogy a Papám is ilyen volt; történetmesélős és esténként citerázós. Mostanában meg lennének ugyanazok a feltételek, mégsem tesszük,csak "önkielégítünk" a tévével, meg a könyvekkel (ami persze mérföldkövekkel jobb, mint a tévé) - mert az igény persze nem változott.

Ez a történet amúgy amilyen rövid, olyan összetett és annyiszor önmagába visszatérő kis körútból áll, hogy az nagyon izgalmas. Nem tudok 10 pontot adni, hiszen a vége nem tetszett, szerettem volna valami befejezést, de végülis lezáratlan maradt. Még egy negatívum, hogy én sokkal dörzsöltebb lehetek, mint Péter, mert ő nem jött rá a nagy csattanóra egészen az utolsó mondatokig, szerintem pedig egyértelmű volt (és én nem szeretek a dörzsöltebb lenni amúgy). Sok kritikában olvastam, hogy a sakkozós részt nem értik a végén, lehet ez szakmai ártalom, de szerintem csak kikkantatt és teljesen megfelel ennek a határeseti őrült gondolkodásának. Nekem beleillett a sztoriba, bár nem volt érdekes, mert nem tudok sakkozni, így én nem tudtam magam elé képzelni, hogy milyen klassz, hogy a lovas c2-ről e4-re lép (vagy nem tudom... mivel nem tudok sakkozni). De attól még elképzeltem a helyzetét meg a gondolatai kuszaságát, konkretizálódását... és félelmetességét.

Ja, és a borító a kedvencem. Az nagyon klassz lett. Mindig is vonzódtam az írógépekhez, így el is határoztam, hogy keresek még olyan könyveket, amiknek írógép van a borítóján. De ez a vonzalom csupán az enyém, a moly-on el is kezdték őket összegyűjteni - nekem segítenek :) 
Fogok még Gaarder-től olvasni....

"Vannak írók, akik kifogynak belőlük, neki azonban állandóan új ötletek jutnak az eszébe. Már az iskolában virágzó kereskedelmet folytat: dolgozatokat cserél édességekre, később a lányok csókjaira. A tapasztalat, miszerint a lányok szeretik a meséket, egész életében elkíséri. Mégis abszurdnak tartja a gondolatot, hogy író legyen belőle. Nem vágyik a nyilvánosságra. Úgy dönt, megmarad az irodalom szürke eminenciásának, történetárus lesz.
Ez az üzleti ötlet egészen új, a siker hatalmas. Mindennek azonban mélységes titoktartás a feltétele. Üzletfelei listája hosszú: az alkalmi költőktől a nemzetközileg elismert írókig mindenki szerepel rajta, de mindegyikük azt hiszi, ő a történetárus egyetlen pártfogoltja.
Egy napon hírek kelnek szárnyra. A Pókról szól a fáma, egész alkotói életrajzok manipulálójáról. A leleplezés fenyegeti vajon? Ha igen, vajon mire képesek a becsapott írók? Akár még gyilkosságra is? Hirtelen egy olyan történet kellős közepén találja magát, amelyet akár ő is írhatott volna. Ez a történet azonban keserű valóság, és a mese szálait most nem ő tartja kezében.
Jostein Gaarder a nagy mesélő egy olyan férfi tragikomédiáját mondja el nekünk, aki történetekkel kereskedik, és nem is álmodja, hogy azok veszélyesebbé válhatnak, mint az élet."



9/10