2018. április 18., szerda

Utolsó ​tanúk



Szvetlana Alekszijevics: Utolsó ​tanúk 

Gyermekként a második világháborúban

 

"Így is maradt meg az emlékezetemben: a háború az, amikor nincs ott az apám."


Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas belorusz író és oknyomozó riporter. Számos könyvet adott ki a fehérorosz, szovjet történelem legtragikusabb és legmeghatározóbb időszakairól, mely mind egytől egyig felkerült a várólistámra. Én megtehetem, hogy a könyveit lassan adagolva,  szinte napi egy oldalával olvassam, de ők.... ők nem tehették meg ezt! 

"Amikor közelről megláttam az első németet… Magas, kék szemű. Nagyon elcsodálkoztam: „Milyen szép, és gyilkol.” Azt hiszem, ez a legerősebb benyomásom. Az első benyomásom a háborúról."

Belorusz gyerekek 1943-ban
 

Ők, a gyerekek, akik átélték a II. világháború egyik megsemmisítő erejű lerohanását ott a fehérorosz térségben, többségében a Minszk melletti falvakban. A könyv írói összekötő szövegek nélkül tartalmazza a túlélő (!) felnőttek gyermekkori élménybeszámolóit, azokét, akik ott voltak és emlékeznek (2-17 éves korúak). Sokan egész családjukat elveszették, sokan közülük a partizánok között keresett menedéket, sokan gyermekotthonokba kerültek. Egyszerűen, tényszerűen közölt megemlékezések ezek, lassan haladós, sohasem felejtős könyv.

"A háború az én történelemtankönyvem. A magányom… A gyerekkor idejét elveszítettem, az kihullott az életemből. Gyerekkor nélküli ember vagyok, gyerekkor helyett nekem háború jutott."

25 millióan váltak otthontalanná...

A német birodalom 1941. június 22-én indított támadásának, a Barbarossa-fedőnevet kapott hadműveletnek gyermekszemmel megélt abszurditása tisztán megjelenik a regényben: egyszer csak a semmiből feltűnnek a repülőgépek, a nép menekül és hullanak a bombák. A fehérorosz nép sokat szenvedett a hosszú német megszállás alatt, majd 10 ezer települést teljesen elpusztítottak, ezek több, mint felét lakosaival együtt. A könyvben számtalan helyen megjelenik a vissza-visszatérő élmény, hogy ég az egész falu, lakosság egy része felakasztva, többi várja a pusztulást. A német kegyetlenség válaszreakciója a magára hagyott nép részéről az erőteljes partizánmozgalom volt, majd 400 ezer lakos csatlakozott és ahol tudtak, borsot törtek a Wehrmacht orra alá. A regényben is sok helyen találkozhatunk partizánokhoz csatlakozott családtagokkal, gyerekekkel. 
Kíméletlen, valós dokumentumregény ez, és azt gondolom, nagyon fontos céllal és üzenettel született: ne felejts, soha nem felejts. Számtalan élet, mely még alig kezdődött el, máris derékba tört, megszámlálhatatlan mennyiségű széthullott család, gyerekek, akik olyasmiket éltek meg, láttak, amit nem kellett volna, gyerekek, akik a családi tűzhely és az anyai ölelés helyett rideg gyermekotthonokban, netán koldusként nőttek fel az utcán. És akkor még nem beszéltünk mindazokról, akik nem élték túl...

"Odajön hozzánk egy német hadifogoly a romok közül:
– Mutter, bitte, krumpli…
Anyám azt mondja:
– Nem adok. Lehet, hogy te ölted meg a fiamat.
A német zavarba jön, hallgat. Mentünk tovább. De aztán anyám visszament hozzá, kivett néhány szem krumplit, és nyújtja neki:
– Nesze, egyél…
Most én jöttem zavarba… Hogyhogy? Télen néhányszor szánkóztunk a megfagyott német hullákon, még sokáig lehetett találni német hullákat a határban. Szánkóztunk rajtuk… Vagy csak belerúgtunk a hullákba. Ugráltunk rajtuk. Még mindig gyűlöltük őket.
A mama tanított. Ez volt az első leckéje a háború után a szeretetből…"


A Barbarossa hadművelet hatására hatalmas menekült-hullám indult a szovjet birodalom belseje felé.