…mégis mondj igent az életre!

"Megkérdeztem már régebben a táborban levő bajtársakat, vajon hová kerülhetett P. kollégám és barátom? „Balra küldték?”, „Igen.”- mondtam. „Akkor ott láthatod!”, felelték. Hol? Egy kéz rámutat egy néhányszáz méternyire magasodó kéményre, melyből sok méter magas jellegzetes szúróláng kísértetiesen kígyózik a szürke lengyel ég felé, hogy azután sötét füstfelhőként foszoljon szét. Mi van ott? „Ott lebeg a barátod az ég felé!” – kapom a durván hangzó választ."

Viktor E. Frankl: …mégis mondj igent az életre!

Megint 2. világháború, megint holokauszt. Lassan szakértő leszek a kérdésben, annyi könyvet összeolvastam már a témában...
De mindig van új a nap alatt. Minden történet egy új csoda, minden elbeszélés mond valami újat az emberi kegyetlenségről és a világ borzalmairól.
A ...mégis mondj igent az életre! című könyv már önmagában is figyelemfelkeltő címet kapott, hiszen sugárzik belőle a pozitivizmus, a túlélésre törekvés és az életigenlés.
A fülszöveg indító mondata a következő: Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. Mondanom sem kell, ez számomra máris a "mondj igen az elolvasásra"-érzést hozta.

Annyiban téved a fülszöveg, hogy Viktor E. Frankl nem pszichológus, hanem egy világhírű osztrák zsidó pszichiáter professzor, aki még egész fiatal orvosként került az auschwitzi drótkerítés mögé. Nyilvánvalóan nem tudta levetkőzni önmagát, és amikor ereje engedte, akkor szakmai szemmel (is) figyelte társait. Megfigyelte és értelmezni próbálta a viselkedésüket, a táborban kialakult hierarchiát. Próbált válaszokat találni arra, hogy mikor jön el az a pont, amikor valaki feladja, miért bírják tovább egyesek, miért életrevalóbbak mások.

És nem sokkal a világháború lezárását és a tábor felszabadítását követően, még friss emlékekkel telve, megírja az egyetlen önéletrajzi színezetű könyvét. Hiszen rengeteg saját emlék és érzés is felszínre kerül... És még egy olyan fontos kérdéssel is foglalkozik, ami eddig eszembe se nagyon jutott: mi lesz a túlélőkkel? Hogy tudnak visszailleszkedni a társadalomba, hogy tudják ezt a sokkot, az embertelenséget és mindennapos halálfélelmet feldolgozni? Eddig számomra ők mosolygó, néha könnyező idős emberek voltak a tévé képernyőjén, akik korabeli, fekete-fehér filmbevágásokkal megszakítva a tábor életéről, a háborús időkről és saját szerencséjükről meséltek. A világ pedig még mindig csak ámuldozik és hüledezik... vagy éppen ledermed. De szerintem keveseknek jut eszébe, hogy mi történt velük azon a napon, amikor azt mondták neki az orosz vagy amerikai felszabadítók, hogy "tessék, lehet menni, szabad vagy, az életed innentől a tied!". Mi és ki várta őket? Mi volt azokkal, akiket (mint pl. a könyv íróját) már nagyon várt senki?

Érdekes és elgondolkodtató kötet egy olyan időszakról az emberiség történelméből, ami sosem fog margóra kerülni. És nem is szabad neki.
Ajánlom ezt a könyvet olyanoknak, akiket érdekel a holokauszt időszaka, de olyanoknak is érdekes lehet, akik kíváncsiak a túlélési ösztöneink és határaink pszichológiai vonatkozásaira.

"Aztán hirtelen csend állt be, egy hegedű elsírt egy végtelenül szomorú, ritkán játszott és ezért még nem elcsépelt tangót. Sírt a hegedű és bennem valami vele sírt. Mert ezen a napon volt valakinek a 24. születésnapja, ez a valaki az auschwitzi tábor valamelyik barakkjában feküdt, tehát csak néhány száz vagy néhány ezer méternyire tőlem - és mégis elérhetetlenül távol; ez a valaki a feleségem volt."

9/10