"Édes Aldó!
Én nem vagyok erősebb nálad. Csak én úgy csinálom,
hogy arra gondolok, ami nagyon szép volt, és erről mesélek magamnak.
Próbáld meg te is így!
Nagyon szerelek,
Süni"
Ez a második könyvem az írónőtől, a Tanulom magam című szakmai könyvét még ajánlották nekem, ezt a kötetet azonban egyedül találtam egy antikváriumban (jó régen...). Biztosra vettem, hogy ez is nagyon fog tetszeni.
A Férfiidők lányregénye sokkal több, mint egy egyszerű lányregény! Olyan valóságos, olyan igazi. Számomra ez egy regény, de valahol mégis pszichológiai könyv.
Nagyon megszerettem Aldót (azaz Aladárt) és Sünit (vagyis Klárit), a főszereplőket, akik a gettót és a haláltábort túlélve, megtörten kerülnek vissza az országba, ahol már minden megváltozott, különösen számukra. A történet 1948-ban kezdődik, a II. világháború után feltápászkodni próbálkozó, porig alázott Magyarországon, Budapesten. Süni 16 éves anorexiás serdülő, aki elveszítette egy testvérét és szüleit a háborúban, másik testvére Palesztinába emigrált. Aladár kisfiait és feleségét gyászolja '48-ban (és egész további életében), mindeközben nőgyógyászati rendelésén dolgozik éjt nappallá téve. Ide téved be Süni idős nagynénjével, hiszen a kamaszlányon meg sem látszanak a testi fejlődés jegyei. Fél évvel később Klári egyedül keresi fel a nőgyógyászt, megvárja a rendelés után. Felmegy a lakására, bepillant Aldó üres életébe. És az élete részévé, értelmévé válik. Aldó elhatározza, hogy megszelídíti a tüskés lányt, aki se enni, se tanulni, se kedvesnek lenni nem hajlandó. Mégis kapaszkodik valamiféle szalmaszálba, hiszen valami oka csak volt annak, hogy Aldó mellé szegődött. Aldó kedvéért elkezd enni, majd tanulni is, célokat keres az életben, újra barátkozik korabeliekkel. Sebei szépen lassan gyógyulgatnak, észrevétlenül családot kezd formálni a két szárnyaszegett túlélő. Mindeközben Aldó élete is megváltozik. Várja azokat a napokat, melyeket Süni nála tölt, közös programokat szerveznek, majd újra felveszik a kapcsolatot rég elfeledett ismerősökkel, megmaradt rokonokkal. Újra élni próbálnak, egymásba kapaszkodnak. Azonban nem volt elég az országnak és a lakosságnak a '39-től '45-ig tartó pokoljárás, 1950 körül a kommunista diktatúra kényszeríti térdre mindazokat, akik felállni próbálnak. A besúgó hálózat, a folytonos kémkedés, rettegés és félelem tölti ki a mindennapokat. Emberek hurcolnak el az éjszaka közepén, akik lehetséges, hogy soha sem kerülnek elő többé. Meg vagyok arról győződve, hogy ez egy beteg, a háborúba belegárgyult, paranoiás ország volt akkoriban. Olvasás közben a hátam borsózott, éreztem a félelmet és a rettegést, mely átitta a lapokat.
"– Én is azt mondtam régen, hogy nem akarok élni… de az nem volt igaz.
Csak nem volt kinek… De Ági tényleg nem akar! Mit csináljak?
– Majd keresünk neki is valakit, akiért érdemes élnie. Jó? Csak addig kell kibírni."
Ám minden jó, ha a vége jó. A Férfiidők lányregénye valóban a szép és emberi egy kötetbe foglalva, mindeközben nagyon realisztikus és őszinte. Én pedig örülök, hogy a részese lehettem.
A szókimondásán nagyon meglepődtem, akadtak részek, melyeket többször is elolvastam, hogy biztos jól értem-e, amit értek. De ettől volt ez az egész annyira valóságos. Teljesen lekötötte a figyelmemet, akár robbantgathattak volna mellett olvasás közben, én teljesen kiléptem a jelenből.
Úgy érzem, egy új kedvenc könyvet avattam. Most, miközben írok a könyvről, először érzem igazán a felelősségét ennek az egésznek. Szeretném magam úgy kifejezni, hogy másoknak is eszébe jusson beszerezni ezt a regényt, hogy ne hagyják ki az életükből. Remélem, sikerül.
"Megtagadni valakitől, hogy törődhessen, legalább
olyan kegyetlenség, mint megtagadni valakitől a törődést."
 |
| F. Várkonyi Zsuzsa |
10***/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kíváncsian várom a gondolatodat!