Exkluzív szerelem

"Milyenek voltak a nagyszüleim haláluk napján?, tettem föl magamnak gyakran a kérdést. Sírtak? Felajzottak voltak? Feszültek? Csöndesek? Alighanem valamivel egyszerűbbé tett mindent, hogy ketten voltak. A szenvedés megoszlik, ha együtt viselik."

Johanna Adorján: Exkluzív szerelem

Elolvastam: 2011. június 8.

Johanna Adorján magyar származású, Németországban élő írónő, könyvében saját nagyszüleinek tragédiáját dolgozza fel vagy legalábbis próbálja. A nagyszülei Budapesten élő (saját bevallásuk szerint) asszimilálódott zsidó családba születtek. Nagyapja ortopédsebészként a társadalom elit értelmiségi rétegébe tartozott. Nagyanyját leginkább önmagát kereső, különc hölgyként írhatjuk le. A II. világháború idején a mauthauseni munkatáborba kerültek, a holokauszt mégsem a könyv fő témája, hiszen erről a nagyapa sohasem beszélt. Az '56-os forradalom idején disszidáltak Dániába, ahol hátralévő életüket élték. Egészen addig a napig, amikor 1991-ben kettős öngyilkosságot követtek el. Az írónő tulajdonképpen erre a döbbenetes tettre keresi a válaszokat azáltal, hogy hosszú évek elteltével felkeresi azokat a rokonokat és barátokat, akik szorosabb kapcsolatban voltak nagyszüleivel és kéri őket, hogy meséljenek, minél többet meséljenek, hátha a személyiségvonásokból, a múltból megszületnek a válaszok.

A sok kérdés és keresgélés újabb kérdéseket vet fel, miközben megismerkedhetünk a nagyvilági család fontosabb szereplőivel, akik szinte mind 90 fölöttiek és a világ különböző tájaira utazgatnak (!). Kiderül, hogy az írónő is önmagát keresi, a gyökerei után kutakodik, és legnagyobb félelme, az egyedüllét, mely valószínűsíthetően motiválta a nagyszüleit is tettük végrehajtásában.

A könyv másik vonulata a nagyszülők utolsó napja, melyet az írónő megpróbál rekonstruálni: elrendeznek maguk körül mindent, ajándékokat csomagolnak a családtagoknak, gondoskodnak a kutya jövőjéről, majd a nap végén örök álomra szenderülnek. Számomra ez a cselekménysorozat nagyon megrázó volt, körülbelül egy órán keresztül csak ültem fölötte és néztem magam elé. Azt hiszem, aki van olyan szerencsés, hogy szerethet valakit ezen a világon és ráadásul még rendelkezik annyi képzelőerővel, hogy maga elé képzelje az öregkort, az elmúlást, a fenyegető egyedüllétet - az egy kicsit megtorpan, megdöbben, megijed és elborzad olvasás közben. 

A könyv külalakra nagyon szép, a borítón látható kép nagyon jól illik az egész regény hangulatához és olyan finom, mint maga a könyv.

Összességében szerintem ez egy jól megszerkesztett, rövid regényke. Nagyon nyomasztó a hangulata. Sokszor elgondolkodtam, milyen lehet egy ilyen nagystílű, igazán nagyvilági családban élni, vajon boldogabbak-e ők. Aztán hamar ráébredtem a válaszra: nem, a boldogság nem ezen múlik.

"A legmélyebb érzés, amit ismerek, az az érzés, hogy nem tartozom sehová. Ezzel nőttem föl. Nem jó érzés, és nem is tudom, voltaképpen miből ered. Amióta az eszemet tudom, úgy érzem, zavarok. Mintha boldogabbak lennének nélkülem, és ez nemcsak a családomra vonatkozik, hanem a barátaimra is, és általában mindenkire, mindig. Úgy érzem, nem illek igazán a képbe. Mintha mindenki kerek lenne, én meg szögletes, vagy fordítva. Senki nem szeret, nem is szerethet: ez a legmélyebb meggyőződés bennem, és egyúttal a legnagyobb félelem, és ha egészen a mélyére hatolok, ahhoz az érzéshez jutok, ami ismerősebb minden más érzésnél: teljesen egyedül vagyok."

9/10