2010. május 11., kedd

Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában


Elolvastam: 2010. május 10.

Bevallom, hogy Remarque leghíresebb regényével nagyon lassan haladtam, mert nem teljesen az én világom. De azért mégiscsak a végére jutottam, az utolsó negyedben pörögtek fel az események, így az már simán ment. Lehetséges, hogy ez eretnekség, de én nem tudtam mit kezdeni a "szerelmi" szállal.
No, de kezdjük az elején. 1938-39-ben játszódik a történet Párizsban és szereplői főleg német emigránsok. Legalábbis a főszereplő; Ravic (akinek nem is ez a neve) nem tudta magáévá tenni a nemzetiszocialista elveket. Így feketén emigrált Franciaországba, még Hitler hatalomra kerülésének idején. Nagyon szépen vázolta a saját helyzetét: Németország nem a hazája, mert emigrált, Franciaországban pedig idegen és illegális személy. Ráadásul orvos (nőgyógyász), aki persze papírok nélkül nem praktizálhat, ámde teszi, méghozzá nem is rosszul. A hangulat mindvégig elég sötét és búskomor, kiábrándult emberek tömkelege, minden pillanatban várják a háborút, pedig még fel sem ocsúdtak az előzőből. Mindenki menti a menthetőt. 
Mint utaltam rá, húzódik egy szerelmi szál, ami talán a legerőteljesebb és leghangsúlyosabb szál, egy se-veled-se-nélküled kapcsolat Ravic és egy nagyon furcsa nő között, igazán egyikőjük sem adja oda magát egészen a másiknak, de pont emiatt szenved is, aztán mások is a képbe kerülnek, egy nagy huza-vona. Valahol érthető, hiszen a hölgyemény, Joan, kissé kamaszokhoz illő életet él, semmiről sem akar lemaradni, így több vasat tart a tűzben, elmondása szerint ő tud több embert szeretni egyszerre, mindegyiket másért. És ezzel a hozzállásával kínozza tulajdonképpen Ravicot. 


Aztán persze a politikai helyzet is sikamlós, nem csak nagyban, hanem Ravic közvetlen közelről a bőrén tapasztalja. Kiutasítják, visszaszökik, üldözik. Orvosként kapcsolatba kerül a prostitúcióval, nehéz sorsú asszonyokkal, lányokkal, elkeseredett emberekkel. Próbál segíteni, ahol tud, orvosi esküjét mindvégig komolyan veszi, még akkor is, amikor emiatt bajba kerül. Ezt persze ki is használják a francia professzorok és szinte éhbérért dolgoztatják feketén. 
És még egy hangúlyosabb vonulata is van a történetnek, aminek a középpontjában a Gestapo antiszociális, véres kezű embere, Haake áll, aki egykor embertelenül megkínozta Ravicot, barátját pedig megölte. A hosszú évek alatt Ravic mintegy megszállottjává vált a bosszúhadjáratnak, így az isteni gondviselés jeleként értékelhető, amikor meglátja felbukkanni Párizs utcáin....



Összességében a történetnek számomra se eleje, se vége, mondjuk egy trilógia középső könyveként tudnám elképzelni. Persze valahol ez a sejtelmesség adja a velejét és ez a gyökértelenség és reménytelenség kíséri a szereplők életét, de engem érdekeltek volna az előzmények, és legfőképpen, hogy mi történt a harcok kirobbanása után.  A szerelmi szállal azonban így sem tudtam mit kezdeni, számomra Joan karaktere homályban maradt, így nem tudtam teljesen megérteni, hogy mit miért tett. Nyilván mozgatta a "semmiről se maradjunk le"-életérzés, ami mindazokban munkálkodik, akik nem tudják, lesz-e holnap. Persze ettől függetlenül nem érzem át, hiszen annak az embernek a kezébe is helyezhette volna a szívét, akit szeret, és vele próbálhatott volna mindent megélni, amit csak lehet. Persze nem vagyunk egyformák, ettől lett ő olyan unszimpatikus nekem. Viszont a vesződéseik nem kötöttek le....


7/10