2018. július 20., péntek

Porlik, ​mint a szikla

 

Bauer Barbara: Porlik, ​mint a szikla

Máris kiemelném a könyv legnagyobb pozitívumát: ez pedig a gyönyörű borító, ami számomra egyből kiemeli a többi közül.  
Na nem arról van szó, hogy ennyi az egész, hiszen a könyv kb. harmada szerethető volt. Könnyen meg lehet találni ezeket a részeket, dőlt betűvel szedett visszaemlékezések ezek, melyeket egy idős asszony szájából hallunk, aki megélte a trianoni időszakot, az ország szétszakadását, Erdély nehéz sorsát, családja tragédiáját. De.
Amikor megláttam, hogy a főszereplőt Amandának hívják, majdnem becsuktam a könyvet. Egyszerűen képtelen voltam komolyan venni az egész jelenben látszódó cselekményszálat, és ezt sajnos teljesen feleslegesnek is éreztem, rózsaszín cukorkába mártott szirupos borzalomnak találtam. Aki követi a blogomat, az tudja, hogy nem nagyon bírom a romantikus regényeket, márpedig itt töményen kapjuk a szerelmet. A munkamániás Amanda visszatér Erdélybe, hogy felkutassa a gyökereit, melyeket eddig ugyan megtagadott, ám most, hogy ő ápolja az idős nagyit az újonnan épült lakópark egyetlen megmaradt villájában (wtf???), mindent új színben kezdett látni. Ez a szál 2004-2005 körül játszódik és a hihetetlen kategóriába tudnám beilleszteni. Amanda felmond, és erdélyi afférja hatására megnyitja a lakópark legtutibb pékségét, így viszi tovább a családi hagyományt (?). Van itt aztán ki-kinek-a-gyereke típusú megvilágosodás, sírba-viszem-a-családi-titkot típusú izgalom, látom-e-még-valaha típusú dráma. És persze ott az idős nagymama, aki pedig Amanda lelkét helyrebillentve nyugodtan adhatja át lelkét a teremtőjének. És a könyv vége pedig... hagyjuk is.
Az erdélyi visszaemlékezések és részben a jelenben játszódó erdélyi rész, különösen az idős székely házaspár viszont szimpatikus szereplőkként maradtak meg az emlékezetemben, azt hiszem, ennek köszönhető, hogy terveimmel ellentétben végigolvastam a könyvet.
Összesítve vízparti nyaralásra való könyv, mert ahogy az aktív vizezést a töménytelen fetrengéssel vegyítjük nyaralás közben, így keveri az írónő az élvezetes, történelmi, fordulatos részeket a lagymatag, unalmas, ezerszer olvasott/látott klisékkel. 
Szerintem ennek a könyvnek a nagy erőssége a témaválasztás: a mai napig sokunk szíve fáj Erdélyért, és ez az igazságtalanság generációról generációra heves indulatokat szül.


Beszámolómat egy 1915-ös gyergyótölgyesi látképpel szeretném szebb élménnyé tenni.
1913.