2012. december 11., kedd

Emberszag



"Én olyan kíváncsi vagyok, olyan kíváncsi mindenre ezen a Földön, olyan őrültmód kívánok látni, hallani és tudni világot, életet; én még az akasztásomra is kíváncsi lennék, még akkor se kapnám be a mérget, ha avval elkerülném, hogy a gázkamrába toszigáljanak."

Szép Ernő: Emberszag


Az első néhány oldal után rájöttem, hogy imádom Szép Ernőt. Finom, kedves, érzékeny. És nagyon emberi.
Ez a könyv a II. világháború alatt játszódik, a zsidók internálásának idején, 1944-ben. Szép Ernő sem kerülheti el a sorsát, őt is begyűjtik és munkatáborba viszik. A "viszik" az túlzás. Napokon keresztül gyalogol Budapestről Csomád mellé az akkor 60 esztendős író, több ezer társával együtt. Ezután elbeszéli a táborban töltött hónapokat, a kemény munkát, amire használták őket, a felügyelőiket, a zsidók életét egymás között, a nehézségeket, a szállásukat, ételüket, stb. Igen aprólékosan, de számomra nagyon érdekfeszítően. És ami fantasztikus ebben az egészben az az, hogy mindvégig egy gyermeklelkű ember maradt, olyan, akitől bárki kérhetett lekvárt és kenyeret, akkor is, ha tudta, hogy az illető hazudozik neki. Végig hitt abban, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, méghozzá szerencsés vége. Sosem felejtett el bízni. És figyelni a körülötte lévőkre. Egyenként mindenkire.
Azt gondolom, hogy több ilyen ember kellene a földre. Olyan, akinek nem fáj, ha egy pillanatnyi jót okoz a másiknak. Aki jóindulattal fordul az ismerősök és ismeretlenek felé egyaránt. Aki igazi finom úriember. De attól félek, ez a típus menthetetlenül kihalt (vagy majdnem kihalt) az elmúlt évtizedekben.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a magyar irodalmat, érdekli a II. világháború, a holokauszt témája vagy csak egy igazán jól megírt, érdekes könyvre vágyik a magyar irodalom palettájáról.

Szép Ernőnek beszédes neve van: szép, egyszerű, tiszta.

Már be is szereztem Szép Ernőtől néhány kötetet a polcomra (Lila akác, Szegény, grófnővel álmodott), szeretném folytatni az ismerkedést.


"Az előttünk járó sorból (…) avval fordul egy úr hátra, hogy Csomádra visznek bennünket. Ezt egy honvéd árulta el, állítólag. (…) Csomád, Csomád, hol van az a Csomád, mi az, falu vagy nagyközség, valami gyár van ott, vagy micsoda?
Én se hallottam soha Csomád felől.
Lehajtom a fejem (bár így járni nem praktikus), vezekelni illik. Szaladtam én is mindig Párizsba, és Olaszországba nem volt olyan pici falu, hogy arra kíváncsi ne lettem volna. A hazámat elhanyagoltam. Nem jártam soha Brassóban, még Kolozsvárt se voltam; se Egerbe, se Nyitrán, se Pécsett. Kerget valami, hí valami örökösön, ezt a világot látni, minden szigetét a tengereknek; látni minden embert, aki egy időben él velem a Földön, mind az idegen fákat, virágokat, madarakat a tekintetemmel megsimogatni. De szent kötelességem lett volna a tulajdon hazámat keresztbe-hosszába megnézni, megnézni itt minden embert, asszonyt, leányt, minden öreganyót meg minden gyereket, és minden lovat meg minden kiskutyát befogadni a szemembe, míg a szemem nyitva tarthatom. Bűnhődöm most a hűtlenségemért, meg kell ismerni Csomádot."


10/10