Kisvárosi életek

"Tudja, hogy a magány ölni képes – a legkülönbözőbb módokon okozhatja egy ember halálát. Olive személyes nézete szerint az élet az általa „nagy durranásnak”, illetve „kis durranásnak” nevezett dolgokon múlik. A nagy durranás olyasmi, mint a házasság meg a gyerekek, az olyan intim dolgok, amelyek felszínen tartják az embert, de ezek a nagy durranások veszélyes, láthatatlan áramlatokat is rejtenek. Ezért van szüksége az embernek a kis durranásokra is: például a barátságos eladóra a diszkontáruházban, vagy a pincérnőre a Dunkin' Donutsban, aki tudja, hogy iszod a kávét. Nehéz ügy ez, az az igazság."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Elolvastam: 2011. június 28.

Nem szívesen írok erről a könyvről, mert valamilyen szinten csalódást okozott. Nagyon vártam rá, és valami kifejezetten jót és elgondolkodtatót képzeltem el magamnak.
Nem mondom, hogy rossz könyv, de engem annyira nyomasztott, hogy mégsem maradt meg jó emlékként.
Novella-fűzérként is értékelhető, a fejezetek önmagukban is megállják a helyüket, de szerintem sokkal jobb egységes regényként kezelni.
A középpontban Olive Kitterigde, pontosabban Olive és Henry Kitteridge áll, van olyan novella, ahol éppen csak feltűnnek, mint mellékszereplők, de olyan is akad, ami az ő életükre van kihegyezve. Olive egy nagydarab, furcsa nőszemély, kifejezett kisebbségi komplexussal és hangulatingadozással. Henry, a patikus, mindig vidám, kedves, ám belül boldogtalan. Egyetlen fiuk, Christopher, nem örvendhet kiegyensúlyozott gyermekkornak, így megnősül és meg is pattan az ország másik végébe.Rajtuk kívül megismerhetjük még a Main állambeli Crosby jó néhány lakójának tragikus vagy szomorú sorsát. Például az anorexiás Bonnie-t ,a fiatal özvegy Daisy-t, a reménytelen, szorongó zongoristanőt, Angie-t és még sok más egyéniséget a kisvárosból, akikben a lakcímükön kívül egy dolog a közös: a krónikus boldogtalanság. Többnyire magukkal cipelik a szüleik és gyermekkoruk súlyos keresztjét.
A könyv borítója szerintem fantasztikusan szép. Finomsága jól előrevetíti a novellák részletgazdag, kidolgozott voltát. De árad belőlük a boldogtalanság, a szomorúság, a reménytelenség és a magány. Bevallom őszintén, hogy azért nem volt olyan nagyon jó olvasni, mert rátelepedik az emberre. Nem az a fajta, amin még napokig gondolkodsz és rágod magad, hanem inkább az, ami csendesen belepi a hétköznapjaidat és egyfajta halk szomorúságot hoz magával. Ezért nagyon vártam, hogy vége legyen.
Nem hiszek abban, hogy az öregedésnek ilyennek kell lennie, az emberi kapcsolatok mind ennyire reménytelenek és tragikusak, az élet mindenki számára végeredményben kudarc. Véleményem szerint ezek nem egészséges emberek, egy rakat feldolgozni való nyomja a hátukat, melynek súlya rátelepszik egész lényükre.
A könyv hangulatteremtése bámulatos. Még szerencse, hogy fényes és napvilágos napokon olvastam, nem is merek belegondolni, mi lett volna egy hideg, esős novemberi estén...
Sajnáltam a szereplőket, és mindegyik gyógyulni küldeném, az biztos. Nem tudtam magamnak kedvenc karaktert választani, bár Henry kedvessége állt hozzám legközelebb. Hiszen szenvedtek mindketten: Henry is, Olive is, egyikük mégis megőrizte magában az emberiességet és empátiát.

Összességében nagyon jól megírt, de nagyon nyomasztó könyv. Erős lelkületűeknek szerintem nem okozhat gondot.

"Néha, ahogy most is, Olive ráérzett, hogy milyen kétségbeesetten, milyen keményen dolgozik a világon mindenki azért, amire szüksége van. Márpedig a többségnek biztonságérzetre van szüksége a rettegés tengerében, amivé az élet egyre inkább válik." 

8/10