2011. május 1., vasárnap

A hetedik hullám



"Szeretném tisztázni, Emmi:
1. Hogy mit jelentesz nekem, az nekem legalább annyit jelent, mint az, hogy én mit jelentek neked.
2. Épp azért, mert te olyan sokat jelentesz nekem, jelent nekem az sokat, hogy lehetőség szerint én is sokat jelentsek neked.
3. Ha nem jelentenél nekem annyit, mindegy volna, hogy én mit jelentek neked.
4. De mivel ez nekem egyáltalán nem mindegy, ez azt jelenti, hogy nekem oly sokat jelentesz, hogy nem lehet mindegy, mennyit jelentek én neked.
5. Ha tudnád, mennyit jelentest nekem, akkor megértenéd, hogy miért nem akarom, hogy ne jelentsek neked semmit.
6. Tehát először is: nyilván nem tudtad, hogy mennyit jelentesz nekem.
7. Másodszor pedig: most már talán tudod.
8. Fáradt vagyok. Jó éjszakát."


Daniel Glattauer: A hetedik hullám


Elolvastam: 2011. április 28.


Ez a könyv a Gyógyír északi szélre című kötet folytatása és nekem az a meggyőződésem, hogy anélkül nem is élvezhető különösebben, míg az első kötet önmagában is fogyasztható (sőt).
Ebből az okból választom szét a két könyvet és persze amiatt is, hogy aki még csak az első könyvet olvasta, az ne ütközzön spoilerekbe, sem meglepetésekbe.

Történetünk 9 hónap elteltével folytatódik, mikor is Leo visszaköltözik Bostonból és újra felveszi a kapcsolatot egymással Emmi és Leo, természetesen még mindig csak virtuálisan, de azt nagyon intenzíven.
Ez a kötet sokkal kevésbé tetszett, méghozzá három dolog miatt:
1. A szereplők még ellenszenvesebbé váltak. 
Nem tudtam elviselni őket. Eljutottam erre a pontra. És különösen Emmit nem. Nem hagyta élni a gyenge akaratú Leot, rátelepedett és (virtuálisan) szipolyozta az életkedvét és az erejét. Azt az erejét, amivel képes lett volna normális életet élni, új kapcsolatot kezdeni, családot alapítani. És persze lepattintani Emmit. Emmi teljesen tönkretette a családját. Senki sem azt érdemli, amit a férje kapott, akkor sem, ha nem szereti, ha már elege van belőle. Leo is megteszi később a magáét, de ő mégis emberibb. Szerintem ezek a típusú emberek képtelenek a boldogságra.
2. Teljesen beleuntam a vacillálásba és hezitálásba.
Hosszú, baromi hosszú oldalakon keresztül ment az igen-nem játék, a legyen vége-ne legyen vége szenvedés. A kínlódás. Nekik is, nekem is, az írót nem tudom.
3. A vége egy borzalom. És nem is hiszem el.
(Hogy miért nem? Azért, mert egy olyan ember, aki csak a saját boldogságát hajkurássza, az képtelen bármilyen kapcsolatban boldogan élni.)


Itt már személyes találkozásra is sor kerül, hosszú-hosszú morfondírozást és lelkizést követően. Túlbonyolítják az életüket, na. Persze a hasonló emberek körülöttünk szaladgálnak, az önámítás művészei ők, akik taszítják maguktól a boldogságot. 

Ami tetszett, az a jellemábrázolás, a két szereplő karakterét teljességében a két könyv mutatja meg. Az biztos, hogy tökéletesen el tudom képzelni mindkettőjüket, a jelenüket és (sajnos) a jövőjüket is. Voltak megmosolyogtató mondatok is, voltak olyan momentumok, amik nagyon tetszettek, például az érintési pont a tenyéren. Aki volt már szerelmes, az tudja, hogy minden egyes idegvégződésünk képes egyetlen pontba összegyűlni a testünkön: oda, ahol a kedvesünk megérint minket. És éget és forró, és sokáig érezzük...
A személyes találkozás bekövetkezte a valóságba repíti Leot és Emmit, így ezzel a könyvvel a történet valóban egy szerelmes történetté vált.

Összességében ez a kötet kevésbé tetszett, szenvedősebbnek éreztem, kevésbé kötött le, jobban vártam a végét, többet haragudtam a szereplőkre, és néha arra gondoltam, hogy az első kötet önmagában elég és jobb is. Ez a könyv túl... minden szempontból túl...




6/10

Kiadja a Park Kiadó 2010-ben. Terjedelem: 246 oldal.
(Eredeti cím: Alle sieben Wellen, fordította: Kajtár Mária)