2011. március 6., vasárnap

Eszembe jutott

Andiamo-val beszélgettünk a napokban egy dologról, amit továbbgondolt, és egy post is született nála a témáról. Hozzáfűznék egy történetet, ami velem esett meg, ami azt bizonyítja, hogy nem mindenki az, amikek látszik...

Mostanában újra buszozni kezdtem a munkahelyre és hazafelé is, de még furán érzem magam, amikor előveszem a könyvemet... Azt gondolom, mindenki jól megnéz, fixíroz. Délután tömött a busz, ilyenkor rosszabb, mert tele van hangoskodó tizenévesekkel, akik persze megkritizálják, amit meg lehet, de annyira szerettem volna olvasni, hogy nem érdekelt, elővettem.  Pont a forgó mellett ültem, nagyjából középen. Már 20 perce belemerültem a könyvembe, amikor meghallom a csendet, ami körülvesz, és a forgóban álló huszonéves lány és fiú beszélgetését: "Úristen, mi történt itt... Te, milyen buszra szálltunk? Itt mindenki olvas?". Arc lassan elpirul, fej óvatosan kiemel a könyvből, fordít jobbra, balra, kicsit hátra, majd egyenesen előre: 7 ember olvasott könyvet közvetlenül a közelemben, és igen, köztük tizenévesek is.... :)



Mi ebből a tanulság, amit én is megtanultam egy életre?

Olvasni sosem volt szégyen. Bátran vállaljuk önmagunkat, mert lehet, mások is szeretnék, csak hozzánk hasonlóan nem merik.