Boszorkányok igenis léteznek.

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Elolvastam: 2010. november 23.

Ismét egy boszorkányos könyv került a kezembe. Úgy látszik, a vámpírosoktól kiráz a hideg, de a boszorkányok valamiféle vonzalmat ébresztenek bennem, magam sem értem miért (pirul).

[Nem tudom, mi váltja ki előlem ezt az ellenszenvet, talán abban keresendő a hiba, hogy még a csapból is vér és vámpír folyik mostanában vagy életem első Twilight-filmélménye vette el ennyire a kedvemet....]

Lényeg a lényeg, hogy viszonylag sok elvárással kerestem elő a polcról (igen, nem szabad!), és előzetes információim alapján egy varázslós-bűvölős családregényt vártam.

A borító nagyon tetszik, nagyon boszis. Családregénynek nem igazán családregény, ahhoz nem ismerjük meg eléggé a szereplőket, sem életüket. Boszorkányosnak is csak kevéssé boszorkányos, mert varázslás nincs is benne, különleges képesség is csak egy-egy (szó szerint). Mégpedig azért, mert a Sparrow hölgyek, akik mind március havában látják meg a napvilágot, és a 13. leányzó kivételével mindannyian fekete hajjal születnek, a 13. születésnapjuktól életük végéig rendelkeznek egyetlen egy, ám annál érdekesebb képességgel, mint például a mások álmának megismerése vagy életük utolsó pillanatai, vagy éppenséggel a hazugságot tudják mesterien kiszimatolni. Szóval nem tanult csiribú-csiribá, mindössze adottság. 

Emellett egy anya-lánya-nagymamája kapcsolat alakulásának szemtanúi is lehetünk, bár megmondom őszintén, engem ez kevéssé kötött le. 

Voltak a könyvben klassz gondolatok, összességében nem unatkoztam, olvastatta magát, de nem maradt meg bennem olyan mélyen a lenyomata vagy a hangulata, mint hittem. 

[Sokszor gondolkozom azon, hogy vajon az fontosabb-e egy könyvnél, hogy mennyire szórakoztat, amikor olvassuk vagy pedig az, hogy milyen hangulatot kelt bennünk később, amikor rá gondolunk. A kedvenc könyveimet az 'utórezgés' alapján választom ki, ám néha egészen meglepő, hogy milyen kellemesen elszórakoztat egy olvasmány, ám 1-2 hónap elteltével el is homályosul, mintha csak futólag olvastam volna....]

Kedvenc szereplőm ebben a történetben egy mellékszereplő, Liza Hull, aki kedvesen-csendesen él, de ért ahhoz, hogyan kell megszelídíteni egy megszelídíthetetlennek hitt férfit (13. boszorkányunk édesapját). 

Összességében kellemes olvasmány, igazi szép mese, kissé varázslatos, kissé emberi.

"A Sparrow család asszonyai nemzedékek óta rendkívüli tulajdonságokkal rendelkeznek. Valamennyien március havában születtek, és mire betöltötték tizenharmadik életévüket, különleges képességük mágikus erővel tőrt rájuk. Elinor, a nagymama szó szerint megérzi a hazugságot. Jenny, a lánya ismeri mások álmait, Stella, az unokája – aki éppen a tizenharmadik születésnapját ünnepli – döbbenten ismeri fel, hogy előre látja mások halálát.

Miközben Stella újonnan megismert képességével igyekszik megbirkózni, csaknem végzetes félreértés történik: látomása gyilkosság vádjával börtönbe juttatja az apját….
A nemzedékek titkait, emlékeit, talizmánjait őrző családi mese igazi irodalmi csemege."

8/10