2012. december 24., hétfő

Karácsonyra



Minden kedves Olvasómnak szeretnék ezúton áldott, békés karácsonyt kívánni. 
Sok-sok szép könyvet a fa alá és kellemes, pihentető órákat családi körben.

Álljon itt karácsonyra egy kedves novella a Régi karácsony című Fekete István kötetből.
Sok szeretettel minden könyvbarátnak :)




Abban az időben nem úgy volt, hogy:
– Eredj át fiam a borbélyhoz, és nyiratkozz meg, mert olyan a fejed, mint egy pemetelő… mert a borbély néha csak havonként jelent meg a malom mellett, mert ott kezdődött a falu, és kéthárom napi erős munka után tűnt el a temető mellett, mert ott végződött a falu. A fejek és szakállak tehát – hogy úgy mondjam – gazdátlanul gazdagodtak, ámbár abban az időben – a bajuszok és szakállak idejében – ez nem tűnt fel senkinek.
Voltak persze előkelő kivételek, akik két-három hetenként is ollóhoz jutottak, de ezeknek ki kellett menni a pusztára, ahol Király bácsi, a juhászszámadó teremtett rendet, sőt frizurát a kérelmező fején. Természetes, az ilyen nagyravágyás nem maradhatott büntetés nélkül, mert lám, egy ilyen nyiratkozás közben csak bevágott a mennykő az akolba, s úgy látszik, az ollóba is juthatott valami, mert tüzes (egyesek szerint kénköves) láng vágott ki belőle: Király bácsi nagyot ordítva dobta el a szerszámot, míg Kovács Miska csak lefordult a jászol. széléről, és nem szólt semmit, ámbár a képe fekete lett, mint a kéményseprőé, és nem is múlott el hetekig. Máskülönben tehát nem lett baja Miskának, sőt nyert is vele, mert három Kovács Mihály is lakott a faluban, akik közül kettőnek volt már tisztességes neve (egyik volt a “Pille”, a másik a “Hideggatyás”), míg villámsújtotta Mihályunk csak az alkalommal vette fel a végleges: Kormos Kovács Miska nevet.
Én azonban nem jutottam Király bácsi ollója alá, ami két okból nagy baj. Először: mert ma sincs előnevem, amit sokszor búsan nélkülözök, másodszor pedig, mert apám függetleníteni akarta magát a borbélytól, aki – egyébként – Tódor névre hallgatott. (A faluban sokan meg voltak győződve, hogy ilyen név nincs is, és csak a borbély találta ki tréfaképpen.)
Ez a függetlenítési szándék titokban született meg, és meglepetésnek volt szánva, ami csodálatosan sikerült is. Mivel pedig a meglepetések ideje a karácsony, a gyantaszagú, gyertyákkal ékes fenyő alatt, a vasút és kapszlispuska mellett egy kis csomag is szerénykedett. (Repülőgép és autó akkor még nem volt, ámbár Tóka Ferkó bácsi látott egy léghajót, ami nyilvánvalóan füllentés volt, de hogy egy reggel kétszer találkozott az ördöggel, azt szentül hitték többen.)
Miután tehát kigyönyörködtem magam a felhúzható vonatban, s az egész szoba kapszliszagú volt a lövöldözéstől, apám elővette a kis dobozt, és kivett belőle egy csillogó-villogó hajnyírógépet.
– Ezentúl pedig magunk nyiratkozunk… – és körülnézett.
Gyönyörű kis szerszám volt, meg kell hagyni. Mellette olajosüveg, ecset és használati utasítás, melyet apám hangosan felolvasott, miközben a család úgy nézett rá, mint ahogy Madáchra nézett volna a famíliája – ha lett volna szegénynek –, amikor először felolvasta Az ember tragédiáját.
– Én megnyírom a gyereket, maga meg – s itt anyámra nézett – engem.
– Igen – mondta édesanyám büszkén, mert ő soha életében senkinek nem mondta, hogy “nem”.
– Én is elbánok azzal a kis géppel – legyintett nagyanyám, aki kissé mellőzve érezte magát.
– Minket is! Minket is! – üvöltötték húgaim, de rájuk se néztünk. – Hogyne, egy lánynak hajnyírógép, kopasz fej, mi jut eszetekbe?
– Talán legjobb lesz, ha mindjárt meg is nyírlak – nézett apám bozontos fejemre –, holnap nagy ünnep… Pár perc az egész, aztán vacsorázunk.
Nagyanyám vadonat lepedőt kanyarintott nyakamba, anyám három kisvánkost tett alám, apám pedig kissé távolabb ment, és úgy nézett rám, mint a festők a tájra, amely már ecsetjükben viszket. Aztán megcsattogtatta az ollót.
– A fülednél kezdem… És elkezdte.
– Szsz… szszsz…
– Mi az?
– Húz!
– Olajozd meg, fiam – mondta nagyanyám –; új még a masina…
Apám beolajozta a fényes szerszámot, és újra elkezdte.
– Juj ujjj uj…
– Mi a fene van ezzel a géppel? – húzta ki apám.
– Lassan… lassaaan… – ordítottam, mert az olló nem eresztette el a hajamat.
– Talán a csavar – vélte anyám.
– Persze, hogy erre nem gondoltam – és apám szakszerűen engedett egyet a csavaron.
– Ne kapkodd a fejed! Neked Tódorral is mindig bajod volt…
– Kényeskedik – mondta egyik húgom, akinek nem engedtem lövöldözni a puskámmal.
– Na, vigyázz! Tartsd keményen a fejed! Tartottam. Az olaj a fülembe folyt, és könnyeim a szám sarkába.
– Ne kínozza azt a gyereket! – szólalt meg anyám, aki mindjárt könnyezett, ha könnyet látott.
– Ugyan, fiam! – legyintett nagyanyám Mást is megnyírnak. Kicsit húz, hát húz.
– Pedig most egész jól megy – mondta apám, kiérve végre a fejtetőn, és kifújta az ollót, akárcsak Tódor. – Csak itt a fülénél akadékoskodik. Tartsd magad, fiam!
– Szsz… Jujjuj… édesapám… nagyon húz!
A család most már meghökkent. Apám nagy üggyel-bajjal kiszabadította az ollót, ráfújt, aztán rám nézett:
– No nem bánom, pihenj egy kicsit, most megvacsorázunk. – Azzal zsebre vágta az ollót, és kiment. Én pedig úgy maradtam ott, mint egy megkezdett görögdinnye.
A vacsora kissé eloszlatta a nyírás körüli fellegeket, és határozottan kiderült az ég, amikor apám azzal jött vissza, hogy most már fáradt, a nyírást majd reggel folytatjuk.
A család megkönnyebbült, és a különleges izgalomra való tekintettel hamarosan nyugovóra tért. Én azonban sokáig nem tudtam elaludni, mert a megnyírt részem fázott a hajashoz viszonyítva. Jóval később aztán hallom, hogy apám átszól anyámhoz:
– Alszik?
– Nem.
– Hát alighanem igaza lehet ennek a gyereknek, mert az olló tényleg húz. Kipróbáltam.
– Hol?
– Az istállóban a kisborjún, rúgott, mint a veszedelem…

*

És másnap reggel hallom, amint azt mondja anyám odakint:
– Tódor, magát az angyalok küldték.
– Jöttem volna, kérem, én már előbb is, de lakodalom akadt útközben, és nagyon marasztaltak…
Amikor pedig megpillantotta a fejem, szigorúan összevonta szemöldökét, aztán szakszerűen ide-oda forgatta:
– Fusermunka! Igazi fusermunka! Így tönkretenni ezt a gyönyörű fejet!…
Ez volt életemben az egyetlen alkalom, hogy valaki a fejemre azt mondja, hogy: gyönyörű, hát hogyne emlékeznék hálás szeretettel Tódorra, akinek a keze reszketett ugyan egy kicsit, de ez előfordul, ha a szegény borbélyt még éjszaka se hagyják békén, és erőszakkal ott tartják a lakodalomban…

(Fekete István: Tódor)